Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)

1974-01-01 / 1. szám

1974. január hó «ITTVAKÖltT 5. oldal Gálfi Géza dr.: Beszéljünk hibáinkról is ... Vitafórum A NEMZET EMELKEDÉSE OTT KEZDŐDIK, AMIKOR KÉPES HIBÁIT BELÁTNI ... Tankönyvekben, újságjainkban ál­landóan arról olvasunk, hogy a ma­gyar a világ legjobb katonája, felta­lálóink, tudósaink veretlenek. A sportban a legelsők vagyunk — és mégis! Trianonban elvesztettük ha­zánk 2/3-át. A megmaradt csonk pe­dig gyarmat lett. Fennmaradásunk az abortusz következtében már két­ségessé vált... Itt valami olyan okot kell keresnünk, amiben mi is felelő­sek vagyunk. Legnagyobb hibánk: kicsi ben­nünk a nemzeti önérzet. Idegen maj­­molás megkülönböztet minket min­den más nemzettől. Az emigrációban azt látjuk, hogy sokan “emelkedés­nek” tekintik, ha gyermekük idegen­nel köt házasságot s az otthoniak is "óriási szerencsének” tartják, ha leányukat német vagy angol veszi el, ha fiuk orosz nőt hoz a családba. Már régen is, ha egy erdélyi faluban megjelent egy oláh fáta, a falu legé­nyei egymással versengtek oláhul megtanulni, ahelyett, hogy a fátát tanították volna magyarra. Ilyen volt hát az az "erőszakos magyarosítás”! A pesti mozik "Broadway”, "Ura­nia”, stb. nevet vettek föl, mert ha "Bugac", "Csárdás” vagy "Mátyás király” címen hirdették volna magu­kat, kevés közönséget vonzottak vol­na. Ha egy éjjeli pillangó kinőtte magát énekesnővé, a dunaparti kávé­házak "Anita Sully”, "Miss Arisona”, stb. néven futatták Kohn Klárát vagy Sänger Micit, mert ha "Csikós Juliska” vagy "Csontos Böske” né­ven adták volna elő ugyanazon dalo­kat, alig tapsolták volna meg őket. Hazalátogató emigránsaink, bár még ma sem tanultak meg jól egyet­len nyugati nyelvet, otthon tudato­san idegen szavakat kevernek beszél­getésükbe, erőltetett idegen kiejtés­sel, mert tudják, hogy ezért az ott­honiak mindjárt csodálattal tekin­tenek rájuk... Ha egy magyar vá­rosban, faluban pár hétig egy idegen fiatalember tartózkodik, aki saját honában segédmunkás vagy kanász, a "nívós” leányok egymást tapossák, hogy a legszorosabb kapcsolatba ke­rülhessenek vele. — Ezzel szemben minden nyugati nép szerencsétlen­ségnek tartja, ha gyermeke nem a fajtájabelivel köt házasságot; az ide­gent sohasem fogadják be társadal­milag igazán, még ha száz évig is él az köztük —, mert van nemzeti ön­érzetük. Értékítéletünket tehát a nyugatiak és nem a mi érdekeink szerint al­kottuk meg. Nem az volt a fontos, hogy a magyar erősödjék, hanem az, hogy a "királyhűség”, a "szövetségi hűség” jegyében hajszoljuk eleve ki­látástalan háborúkba fiatalságunkat. Reméltünk ennek fejében vállverege­­tést, avagy "feszes vigyázz”-ban meg­hatódva fogadtuk egy idegen tábor­nok kézfogását. Ha valaki hőstettet hajtott végre, ezért német lovagke­resztre vágyott, mert a magyar ki­tüntetéseket nem becsülték. Ebből elég volt! Idegenimádatunk odáig ment, hogy ha valakit otthon Arisz­­tidnak, Gilbertnek vagy Gasztonnak hívtak, tisztelettel néztünk rájuk. Külföldön született gyermekeinknek előszeretettel adnak Armand, Floren­ce, Brigitte, stb. nevet. Sőt, tudok esetet, amikor valaki Attilának, Ildi­kónak keresztelt gyereke nevét belügyminiszteri engedéllyel Yves-re és Nathalie-re változtatta! Szégyen, hogy milyen kisebbségi érzést táp­lálunk magunkban, leborulva min­den előtt, ami idegen! Annak idején otthon azt vettük természetesnek, ha a tábornokot Werth Henriknek vagy schöndorni Schöner Odillonak hívták; a Kiss János vagy Kovács Pista név csak a csicskásra passzolt. Ha egy bank vagy gyár igazgatója — egészen vé­letlenül — pl. egy Éorgó Balázs lett, bizalmatlanság vette körül. De, ha leváltották és utána Tüchtigkrantz Izsó jött, mindenki fellélegzett, mert "helyreállt a természetes állapot”.— A legitimisták egyik főérve az volt, hogy azért kell nekünk idegen király, mert "a magyar képtelen önmagát vezetni” (nyilván annyira hülye!) és ez az érv igen sok ember előtt hatá­sos volt. Példát vehetnénk a Párizsban tár­gyaló vietnami delegáció vezetőjéről, egy ezredesről, aki minden iskoláját franciául végezte és így ezt a nyelvet éppen olyan jól ismeri, mint anya­nyelvét, de a televízióban, újságírók kérdéseire csak viet nyelven vála­szol —, amit tolmács fordít le. Ezzel is jelzi, hogy semmivel sem értékeli többre a franciát a saját nyelvénél. Ilyen nemzetnek van jövője, de meg­alázkodó, gyáva népnek nincs és az ilyen vajóban csak arra jó, hogy más népek cselédje, szolgája legyen. Ha megemlítjük a szomorú tényt, hogy az idekint született gyerek an­golul, németül, stb. válaszol szülei­nek, vagy a felvidéki, stb. magyar gyermek is sokszor csehül, stb. felel szülei magyar szavára, 10 ember kö­zül 8 azt mondja: "ez természetes”. TOVÁBBI HIBÁINK Régi hagyományok emlegetésével ma is sokszor szeretünk dicsekedni erőnkkel. Botond ezer évvel ezelőtt egyetlen buzogánycsapással beütötte Bizánc kapuját, Toldi Miklós ma­lomkövet hajított el —, és még ma is sokan azt hiszik, ilyen módszerek­kel elérhetünk valamit. Pest ostro­mánál leventepuskával küldtük fia­taljainkat a T 34-esek ellen, gondol­ván, hogy a "magyar vitézség” a XX. században is győz. Meg is volt az eredmény: fiatalságunk zöme jelte­len sírba került, de a szovjetet visz­­szatartani mégsem sikerült. Meg kell értenünk: többet ésszel, mint erővel, hiszen erőben igazán gyengén állunk. Martinuzzi György legyen ma a pél­daképünk, aki nem erővel, hanem ésszel mentette meg Erdélyt. Elszoktunk az önálló gondolkodás­tól is. A 400 éves Habsburg-uralom magyarírtása és kontraszelekciója kigyomlálta sorainkból az önálló gondolkodni képes réteg nagyrészét, a tömeget pedig hozzászoktatták ahhoz, hogy neki csak egy kötelessé­ge van: vakon rohanni a halálba, ha “fentről” kiadták az ukázt. Fiatalsá­gunk nevelésének jelentős része arra irányult, hogy tekintse életcéljául a "hősi halált”. — Ha azután valami okból az ukáz elmaradt, a tömeg nem is mert arra gondolni, hogy fel­ső parancs nélkül is lehet, sőt kell önállóan cselekedni. így maradt el 1918-ban határaink megvédése. Vi­szont vakon hajtottunk végig paran­csot, ha annak nemcsak hogy semmi értelme sem volt, hanem határos volt az őrülettel. Pl. 1945 májusában Berlin utcáin magyarok is harcoltak az "utolsó golyóig”. — 1956-ban ta­lált végre a nemzet igazán önmagá­ra; tudott cselekedni szembeszegül­ve "felső” parancsnak és "rangos nagyurak” vezetése nélkül. Történelemtanításunk főleg az ide­gen uralkodó réteg érdekei szerint folyt, elhallgatva azok hibáit, mások­ra hárítva a felelősséget sorozatos tragédiáinkért. így Mohit a keresz­tény Európa közömbösségének, ami kétségtelen szintén igaz, rójják föl. De olyan európai nagyhatalom, ami­lyen voltunk akkor, nem szorult rá mások támogatására; és nem emle­gették, hogy a nemzetet a II. Endre idején bevezetett idegenimádat, fe­jetlenség, főuraink, nemeseink rövid­látása és harácsolása önvédelemre tette képtelenné. Mohácsért ugyan­csak Európa, sőt egyesek a pápa nemtörődömségét teszik felelőssé, holott pl. a pápa egyedül többet tett akkor Magyarország megmentéséért, mint maga a nemzet. Nem szeretnek rámutatni arra, hogy törétnelmünk örök szégyenére tétlenül néztünk 1524—26 között végváraink: Nándor­fehérvár, Szendrő, Zimony, Pétervá­­rad sorozatos elfoglalását! S ugyan­csak örök szégyenünkre Mátyás ha­lála után a fekete sereget maga Ki­nizsi verte szét, mert “sokba került" és uraink önzése semmit sem akart áldozni a honvédelemre. 1526-ban az 5 milliós országból a királyi felhívás­ra csak 20 ezer (!) ember jelent meg és — vezéreink máig is érthetetlen katonai szaktudás hiánya miatt — ezzel a maroknyi erővel mentek a török ellen, ahelyett, hogy kitértek volna előle. Fejjel a falnak! És ak­kor csodálkozunk? Nem a balsors tépett minket, ha­nem a magunk balga gondolkodás­­módja. A sors megajándékozott min­ket a világon egyedülálló földrajzi egységet képező s igen könnyen véd­hető természetes határú hazával, amit soha olyan ellenség nem táma­dott meg, amit saját erőnkből ne tudtunk volna elhárítani — amíg ezen határaink megvoltak. Nekünk csak szaporodni és gazdagodni kel­lett volna. De az idegenmajmolás! Az a hír, hogy Mindszenty bíboros régóta várt és kilátásba helyezett emlékiratai néhány hónap múlva meg fognak jelenni egy berlini kiadónál, a magyar kormányt arra késztette, hogy a Vatikánnál ez ellen tiltakozzék. Budapesti vélemény sze­rint a magyar prímás emlékiratai, melyek szerzője 8 évet töltött bör­tönben (1948—1956), megszegnék a magyar kormány és a szentszék kö­zött megkötött megállapodást. Buda­pest azt követeli, hogy a Vatikán tilt­sa meg a bíborosnak, hogy emléke­zéseit kiadja, mivel könyvével a prí­más beleavatkozna a magyar bel­­ügyekbe. Már pedig Mindszenty Ma­gyarországról történő kiengedésének egyik alapfeltétele az volt, hogy a bíboros ne avatkozzék többé bele a magyar ügyekbe. A dolog háttere az, hogy Budapest attól fél, hogy a bíboros emlékiratai több mai magasrangú államvezetőt lelepleznének, illetve azt bizonyíta­nák, hogy ezek régi sztálinisták. A mai Magyarország ugyanis legszíve­sebben elfelejtené már a Rákosi-kor­­szakot. Kádár attól is joggal tart, hogy Mindszenty könyve nyugtalan­ságot idézne elő Magyarországon, sőt a pártban is. Érdekes, hogy a Vatikán számára Mindszenty leleplezései szintén igen kellemetlenek lehetnek, éppúgy, mint a Kádár-kormánynak. Róma attól fél, hogy Mindszenty a Vati­kánt is megleckézteti írásában. A könyv egy fejezete állítólag arról szól, hogy miért “menekült" el Mind-Pl. II. Endre idején, avagy 1526 után a magunk honvédelme megszervezé­se helyett — ami még lehetséges volt! —, nemességünk zöme Ferdi­­nánd zászlaja alá tolongott, mert ne­kik a német császár ragyogása kel­lett, miközben rövidlátó irigykedés sorvasztotta a maradék erőt. Széchenyi jellemezte a mohácsi vész előtti nemzeti hibát így: "Ha a szomszéd háza ég, nem segítünk el­oltani a tüzet, hanem gyönyörkö­dünk szomszédunk kárán, és nem gondolunk arra, hogy a lángok félóra múlva a mi házunkba csapnak.” Ma szórul-szóra ugyanígy vélekedik sok magyar elszakított testvéreinkről. "Leírt tétel, ezek ma román, stb. ál­lampolgárok, mit törődünk ve­lük ...” — Fontosabbnak tartják az autóvételt, mint a nemzet fenntartá­sát, mert jelszó lett: "Előbb kocsi, nem kell kicsi.” Legyilkoljuk mag­zatjainkat, hogy hamarább legyen új kocsink, amivel pukkaszthatjuk is­merőseinket, pedig erre sokszor nincs is szükség, hiszen villamossal is meg­éltek nemzedékek. — Majd, ha 60 év múlva a nemzet a negyedére zsu­gorodik, és a természet nem tűr ürességet! Derecent és Pécset idege­nek foglalják el, a megmaradt ma­gyar pedig mások cselédje lesz, vég­legesen, akkor majd ismét szidni fog­juk a Nyugatot, pápát, az egész vilá­got — csak éppen a mi felelősségünk­ről nem akarunk tudni semmit. Eltűrtük és idekint eltűrjük, hogy olyanok vezessenek, akik a nemzet­szolgálatot összekeverik a maguk anyagi érdekei szolgálatával, mert hiúságukat legyezgeti, ha időnkint egy egykori “kegyelmes úr”-ral egy asztalhoz ülhetnek. — Mindenek előtt szabaduljunk meg hibáinktól, hiszen ma már a nemzet létéről vagy haláláról van szó. Még lehet segíteni, de ha nem változunk meg, akkor rö­videsen megfordíthatjuk a címert. szenty Rómából — minekutánna kommunista ellenes intelmei a pápá­nál és annak munkatársainál süket fü'ekre találtak. Hírek szerint a vatikáni államtit­kárság ez ügyben már összeköttetés­be lépett a bécsi Pázmáneumban la­kó Mindszenty bíborossal, aki azon­ban hidegen elutasította a római ja­vaslatokat, mondván, hogy "nem hagy magára szájkosarat tenni.”. (Cs.) Bajusz Dezső: OTT, AHOL ÉN SZÜLETTEM Ott, ahol én születtem, Viharos, nyári éjben Attila kardja villan A villámfényben! Utána, ha mennydörög, Vezérek hangját hallom, Szkita hadak vonulnak Távoli halmon ... Magyarnyílak zúgását A süvítő szél hozza, S én a lovam keresem Nagy szívdobogva! S ha a vihar elvonul: Csillagos, nyári égen Csaba serege vágtat A messzeségben ... PÁRIZSI MUNKATÁRSUNK LEVELÉBŐL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents