Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)

1974-04-01 / 4. szám

4. oldal

$*imAKO*T

1974. április hó

•-*■** -iUI -*/,j**

Aljas indíték, megvetésre méltó trükkök

i

KÍNAI BÍRÁLAT

ANTONIONI „KÍNA” CÍMŰ FILMJÉRŐL

Antonioni olasz rendező „Kína” című Kína-ellenes filmje, amelyet tavaly óta játszanak néhány nyugati országban, napjaink maroknyi imperialistájának és szociál-imperialistájának magatartását tükrözi, akik engesztelhetetlenül gyűlölik az Űj Kínát. Ennek a filmnek a bemutatása súlyos Kína-ellenes cselekedet, és éles provokáció a kínai nép ellen.

Antonioni vendégünkként érkezett Kínába 1972 tavaszán. Kamerájával meglátogatta Pekinget, Sanghajt, Nancsinget, Szucsout és Linhszien járást. Látogatásának célja azonban nem az volt, hogy jobban megismerje Kínát, még kevésbé, hogy előmozdítsa a kínai és az olasz nép barátságát. A kínai néppel szembeni ellenséges érzületből a látogatás lehetőségét titkos céljaira használta fel; alattomos és teljesen megvetésre méltó eszközökkel különösen olyan anyagra vadászott, amelyet felhasználhatott Kína megrágalmazására és megtámadására. Három és fél órás filmje egyáltalán nem nagy hazánk újdonságait, új szellemét és új arculatát tükrözi, hanem sok rosszindulatúan eltorzított jelenetet és felvételt tesz egymás mellé, hogy megtámadja a kínai vezetőket, befeketítse a szocialista Üj Kínát, megrágalmazza Kína Nagy Proletár Kulturális Forradalmát, és megsértse a kínai népet. Minden kínai, akiben van egy szemernyi nemzeti büszkeség, csak haragra gerjedhet a film láttán. Ha eltűrnénk egy ilyen filmet, és megengednénk, hogy különböző országokban megtévessze az embereket, ez azt jelentené, hogy jóváhagyjuk a reakciós propagandát, amely szándékosan megsérti a kínai népet, és kapitulálunk a nemzetközi reakció provokációi előtt. Válaszul a nemzetközi reakciónak a kínai nép ellen elkövetett provokációjára, kíméletlenül leleplezzük és bíráljuk a film ellenforradalmi jellegét. Ez súlyos harc az ideológiai és politikai fronton, ezért nagy figyelmet érdemel.

I.

A film a kísérő szövegben azt állítja, hogy „nem lép fel a Kína-magyarázat igényével, csak be akar pillantani az arcok, a mozdulatok és a szokások e gazdag tárházába” Kínában. Ez nyilvánvaló csalás. A „dokumentumfilmben” minden egyes jelenet megadja a maga magyarázatát. Ezek ocsmány politikai magyarázatok, amelyek felhasználják a reakciós művészetet Kína megrágalmazására és befeketítésére; leplezetlen, vakmerő politikai támadások Kína, a kommunizmus és a forradalom ellen.

Egészen természetesnek látszik, hogy a film első képei a Tienanmen (Menynyei Béke Kapuja)-terét mutatják. A valóságban ennek az a feladata, hogy a „dokumentumfilm” reakciós céljait szolgálja. A narrátor kijelenti: „Peking Kína politikai és forradalmi központja”, „itt kiáltották ki. a népköztársaságot”, „és itt vonultak végig a kulturális forradalomra felsorakozó vörösgárdisták hullámai”. A film ezután „elvezeti a térről” a nézőt, hogy „megfigyelje” Kínát, állítólag azért, hogy lássa, mit hozott a kínai forradalom a kínai népnek. Az Űj Kínát a felismerhetetlenségig eltorzító, reakciós jelenetek sorozata következik. A film e szerkezetének és összeállításának egyedül az a célja, hogy támadását a Kínai Kommunista Párt által vezetett forradalomra összpontosítsa. És ez ennek a filmnek a lényege — a forradalom gyalázása,. tagadása és ellenzése.

Ez a reakciós film teljesen figyelmen kívül hagyja és teljes mértékben tagadja azokat a hatalmas vívmányokat, amelyeket Kína a szocialista építés valamennyi frontján elért. Azt akarja elhitetni az emberekkel, hogy a mai szocialista Űj Kína csaknem ugyanolyan, mint amilyen a múlt fél-feudális, fél-gyarmati Kínája volt.

PEKING

REVIEW

UdA'ik

Antonioni bemutatja Sanghajt, mint „iparosított várost”, de csak azért, hogy Kína szocialista iparát mocskolja. A rendező szándékosan nem vett tudomást a számos nagy, modern sanghaji vállalatról. Figyelmét arra összpontosította, hogy rosszul felszerelt, gépek nélkül dolgozó vállalatokban felvett, összefüggéstelen jeleneteket gyűjtsön egybe. A Huangpu folyó mellett a valóságban 10 000 tonnás hajókat gyártó hajógyárak vannak, és kínai gyártmányú óceán járó hajók kötnek ki Sanghajban. Antonioni kamerája előtt azonban a folyón valamennyi teherhajó külföldi, és Kínának csak kis dzsunkái vannak. A rendező nyíltan imperialista álláspontot foglal el, és azt állítja, hogy Sanghaj ipara „nem ma született”, és „Sanghajt mint várost a külföldi tőke építette fel a múlt században”. „Az ipari üzemek”, amelyeket a felszabadulás után építettek — jelenti ki —, „sok esetben jóformán csak sietve, kézi erővel felépített nagy védőtetőből állnak”. A film szerint „a város legnagyobb olajfinomítója egy silány üzem, amelyet gyakorlatilag kiselejtezett anyagból építettek”. Nem a XIX. századi, Kína elleni imperialista agresszió „érdemdús szolgálataival” való arcátlan dicsekvés-e ez, és erőfeszítés arra, hogy lebecsülje azokat a nagy eredményeket, amelyeket a kínai nép az ipar fejlesztésében saját erejéből elért? A rendező igen megvetésre méltó eszközöket használt arra is, hogy olyan felvételeket készítsen, amelyek eltorzítják a dolgozó embereket. Mindezzel rosszakaratúan azt akarta mondani, hogy ha Sanghaj, Kína nagy ipari városa ilyen, képzeljük el Kína más vidékeit!

Antonioni eltorzítja Linhszien járás képét is, amelyet úgy mutat be, mint „Kína első szocialista hegységét”. Célja az, hogy bemocskolja a szocialista kínai falut. A Vörös Zászlócsatornát, amelyet Kínában és külföldön egyaránt ismernek, a film csak mellékesen, futólag mutatja meg, és nem ismerteti sem ennek az „emberalkotta folyónak” a nagyszerűségét, sem a járásnak a hegyek és a folyók átalakítását követő jólétét. Ehelyett kis földdarabok, magányos öregek, kimerült igavonó állatok és düledező házak felvételeinek unalmas sorozata következik... Antonioni nagy fáradsággal igyekszik felidézni „a parasztok szegénységét” Linhszien járásban. „Elhagyatott sivár helyként” ír le egy hegyi falut, és megrágalmazza a falu iskoláját. Antonioni rosszakaratúan kijelenti, hogy „naiv dolog lenne, ha azt hinnénk, hogy falusi »paradicsomot-« fedeztünk fel” a mai Kínában. Nem aljas trükk-e az, ha valaki több mint 20 évvel a felszabadítás után megrágalmazza a kínai falut, és földi pokolként tünteti fel?

A film különféle módon és minden területen becsmérli Kína szocialista építését: a városi építkezéstől az emberek életéig, a kultúrától és a közoktatástól a testnevelésig és a sportig, az orvostudománytól és az egészségügytől a családtervezésig, nem kímélve még az óvodákat sem.

A film, teljesen figyelmen kívül hagyva a kínai városokban végbement hatalmas változásokat, úgy tünteti fel Pekinget, mint „még mindig elavult várost”, amelyben „igen egyszerűek és rosszak” a lakások, és „csalódást keltő az urbanizáció”. Szucsou a film szerint „nem sokban tér el attól, amilyen megalakítása idején, sok évvel ezelőtt volt”, Sanghajban pedig csak annyi változás történt, hogy a „nyugati gazdasági birodalom” által épített régi házakat „közhivatalokká alakították át”.

A film a csalás valamennyi módját felhasználja, hogy tagadja a tényt: a kínai nép élete szemmel láthatóan javult. Megállapítja, hogy „úgy látszik, Peking lakosai szegények, de nem nyomorognak”. A rendező látszólag jóakaratról tesz tanúságot, amikor kijelenti, hogy a kínaiak nem nyomorognak. De valódi szándéka az, hogy

kigúnyolja „szegénységüket”. Nem követett-e el mindent a városokban és a vidéken egyaránt, hogy olyan felvételeket készítsen, amelyek azt mutatják, hogy az emberek „rosszul öltözöttek” és „keményen dolgoznak” — hogy azután azt a téves benyomást terjessze el, hogy Kínában mindenütt „szegényekkel” találkozhatunk? Mindezt az imperialisták módjára követte el!

II.

Antonioni a filmben tűrhetetlen mértékben torzítva mutatja be a kínai népet és annak mentalitását, hogy befeketítse a kínai forradalmat, és megtámadja Kína szocialista rendszerét.

Az egész világ tudja, hogy hatalmas változások mentek végbe a felszabadított kínai nép gondolkodásmódjában. „Megtartották-e a kínai dolgozók akárcsak egyetlen múltbeli rabszolga-vonásukat? Egyetlen egyet sem; ők lettek az ország urai.” Hazánkban „a néptömegek eddig még sohasem voltak ilyen lelkesek, ilyen harcosak és ilyen bátrak, mint most”. (Az idézetek az eredetiben, vastag betűvel szedve Mao-szövegre utalnak.) Antonioni azonban a kínai népet olyan emberi lények tömegeként mutatja be, akik ostobák, tudatlanok, és el vannak szigetelve a világtól, akik kétségbeesésükben összevonják szemöldöküket, fásultak, nem fordítanak figyelmet a higiéniára, szeretnek enni és inni, szórakozni, és minden cél nélkül bámészkodni. Hogy megrágalmazza a kínai népet, mindent elkövetett, hogy groteszk módon mutassa be a teaházakban és az éttermekben ülő, a kétkerekű kocsikat húzó és az utcákon sétáló emberek különböző arckifejezését. Nem állt meg még egy bekötött lábú öregasszony előtt sem. Ezenfelül ízléstelenül lefényképezte az embereket, amint orrukat fújják, és az illemhelyre mennek. Linhszien járásban hívatlanul egy hegyi faluba ment, és a falusiakra irányította kameráját. A falusiak tiltakoztak ez ellen. Antonioni a filmben azzal rágalmazza őket, hogy „meg voltak félemlítve” és „sok esetben kővé meredtek és mozdulatlanokká váltak” az ijedtségtől. Antonioni „európai fennsőbbségével” szándékosan mocskolja a kínai népet. Ez nagy sértés a felszabadult kínai néppel szemben!

Még fokozottabban rosszindulatú Antonioni, amikor körmönfont beszéddel és rosszakaratú célzásokkal azt akarja elhitetni a nézőkkel, hogy a kínai nép nyomasztó helyzetben van, állandóan aggodalomban él, és nincs megelégedve az életével. A sanghaji teaházban felvett jelenethez rosszindulatú megjegyzést fűz: „Különös légkör — az emberek a múltra gondolnak, de lojálisak a jelenhez.” A „lojálisak a jelenhez” kifejezést negatív értelemben használja. Azt érti ezen, hogy a kínai nép kénytelen elviselni az új társadalmat, de ezt nem őszintén vagy becsületesen teszi. Nem azt akarja-e Antonioni újból és újból elhitetni, hogy a kínai nép nem szabad? Nyíltan kigúnyolja a munkások vitáit, amelyek szerinte „ismétlődők és egyhangúak”, „nem valódi viták”. Megrágalmazza a kínai gyerekeket, akik „politikai” dalokat énekelnek, amelyek Mao elnököt és a kommunista pártot dicsérik. Azt állítja, hogy ez összeegyeztethetetlen a gyerekek ártatlanságával és kedvességével, a gyerekek ezt tehát nem saját akaratukból teszik. Azzal becsmérli az embereket, hogy „óvatosak és tartózkodók”, úgyhogy „érzéseik és fájdalmaik csaknem láthatatlanok”. Szerinte a kínai nép nincs megelégedve életével, rettenetes „szenvedésben” van része, de ezt nem- meri kifejezésre juttatni. Micsoda ostobaság! Szocialista hazánkban, a proletariátus diktatúrájában a nép az úr, a politikai helyzet elénk és aktív, a tömegek valódi demokráciát és korlátlan véleményszabadságot élveznek. Hiábavaló Antonioninak az a kísérlete, hogy átbújjon a réseken, és elégedetlenséget szítson a kínai nép körében az Űj Kína és a szocialista rendszer ellen. Csak az a maroknyi reakciós „szenved”, aki hiába kísérli meg, hogy helyreállítsa a földesurak és a komprádor kapitalisták diktatúráját Kínában. Még nagyobb rágalom, ha valaki azt állítja, hogy a kínai nép „a múltra gondol”. Ki „gondol vissza a múltra”? A kínai

nép szívből gyűlöli a „múltat”, amikor démonok és szörnyek járták kavargó táncukat évszázadokon keresztül Kínában. Csak az imperialisták és kínai ügynökeik vágyódnak állandóan elvesztett „paradicsomuk” után, és álmodoznak éjjel-nappal arról, hogy Kínát fél-feudális és fél-gyarmati országgá változtatják vissza. A történelem kerekét azonban nem lehet viszszaforgatni. Azt, aki ezt megkísérli, a történelem kereke összezúzza!

III.

Ami azt a kérdés illeti, hogy Antonioni milyen témákat választott ki vagy vetett el, és ezeket hogyan kezelte: a jó, az új és a haladó jelenségekből keveset, vagy egyetlen egyet sem vett fel, vagy ha néhányat felvett — baráti gesztusként a film forgatása idején —, ezeket végül is kivágta. Másfelől megragadott rosszabb, régi és elmaradott jelenségeket, és ezekről annyi részletes felvételt készített, amennyit csak lehetett. Nem láthatunk a filmben egyetlen új esztergapadot, traktort, egyetlen szép iskolát, aktivitástól pezsgő építkezést, vagy a gazdag termést bemutató jelenetet sem... De totálképet és közelképet készített mindarról, amiről úgy vélte, hogy felhasználhatja Kína és a kínai nép megrágalmazására, és ezeket a felvételsorozatokat sohasem találta unalmasan hosszúnak. Amikor lefényképezte a Jangce folyó hídját Nancsingban, a kamerát szándékosan igen kedvezőtlen szögből irányította erre a nagyszerű modern hídra, hogy azt roggyantnak és ingátagnak tüntesse fel. Egy képet, amelyen a híd alatt száradni kiakasztott nadrág látható, azért illesztett a képsorba, hogy kigúnyolja a színhelyet. A film még felháborítóbban ábrázolja a Tienanmen-teret. Nem mutatja ennek a nagyszerű térnek a panoráma-képét, csak a Mennyei Béke Kapuját fényképezi le, amelyet a kínaiak nagyon szeretnek, azt is úgy, hogy megfosztja minden nagyságától. Másfelől rengeteg filmet használ fel arra, hogy a téren levő tömeget fényképezze; ezek időnként távolképek, időnként premier plan felvételek, egyszer szemből, egyszer hátulról veszi fel az embereket, az egyik pillanatban fejek zsúfolódnak össze, a másikban pedig lábak mozognak nagy összevisszaságban. Ezeknek a felvételeknek az a céljuk, hogy a Tienanmen-teret zsibongó piactérként tüntessék fel. Nem arra irányul-e ez, hogy nagy hazánkat bemocskolja?

IV.

Az, hogy ez a Kína-ellenes film megjelent a nemzetközi vásznakon, bizonyára nem véletlen, elszigetelt jelenség. Nemzetközi háttere van.

Helyzetünk az utóbbi években az országon belül és kívül egyaránt állandóan javult. Mao elnök forradalmi irányvonala a külpolitikában új és mind nagyobb győzelmeket aratott. Kína nemzetközi tekintélye napról napra nő. Az imperializmusnak és a szociál-imperializmusnak az a terve, hogy Kínát elszigetelje, és az országban felforgató tevékenységet folytasson, csődöt mondott. De ellenségeink nem akarnak vereségükbe belenyugodni. A kínai forradalom elleni támadás és a szocialista Oj Kína befeketítése az általuk használt egyik eszköz, amellyel a közvéleményt igyekeznek az ellenforradalom számára megnyerni, és elfogadtatni vele azt, hogy Kínát ismét gyarmattá és félgyarmattá változtassák.

Antonioni, annak ellenére, hogy olasz, semmiképpen sem képviseli az olaszoknak azokat a millióit, akik baráti érzéseket táplálnak a kínai nép iránt. Az olasz nép nem tanúsít ellenséges magatartást Kínával szemben. Antonioni, amikor ezt a Kínaellenes filmet készítette, nyilvánvalóan az olasz és a kínai nép kívánsága ellenére cselekedett, minthogy a két nép a közöttük levő baráti kapcsolatok erősítését kívánja.

Antonioninak ez a Kína-ellenes filmje arra figyelmeztet minket, hogy továbbra is ébereknek kell lennünk, és sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a világon mindig vannak a kínai néppel szemben ellenséges erők, és az éles és bonyolult harc tovább folyik, annak 'lenére, hogy a nemzetközi és a hazai helyzet kiváló.

(A lap 1974, február 1-1 számából.)