Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-03-01 / 3. szám
1974. március hó «ITTVAKÖfcf 11. oldal PÉCSI KORNÉL dr.: VÁLSÁGOS IDŐKBEN MIELŐTT a szőnyegre került, ismét meg újból vitatott kérdésre: "kimaradhatott volna-e Magyarország a II. világháborúból?” válaszolnánk, néhány elvi jellegű előzményt kell tisztáznunk. Ezek megfontolása — hiszem — előmozdítja a dr. Cserytől sürgetett tényismeretet, tárgyilagosságra, szenvedélymentességre irányuló törekvést. Mindez valóban szükséges főbenjáró kérdések vizsgálatakor. AMÍG egy ország erős, addig a külpolitika cselekvő tényezője; csaknem függetlenül határozhatja meg, kivel, milyen föltételek mellett szövetkezik, mert szövetkezés mindig volt és lesz. — Amikor egy ország gyönge, a külpolitika szenvedő alanya, az erősek érdekellentétjeiben valamelyik oldalára kényszerülve próbálja a maga érdekeit mentegetni. Nyersen kifejezve ez annyit jelent, hogy az erősebbek játékszerévé válik; azok érdekei az övét mindig megelőzik. A MAGYAR népnek van egy szállóigéje: Meghalt Mátyás, oda az igazság! — A történtek ismeretében nekünk ezt így kell fogalmaznunk: Meghalt Mátyás, oda az erős Magyarország! — Mi tette naggyá, erőssé — néhány nagyon rövid megszakítástól eltekintve — Magyarországot az Árpádházi urakodóktól Mátyásig? Az a három elem, ami erőt kölcsönöz az országnak: magas lélekszámú népessége, fejlett gazdasága és jól felszerelt hadserege. Ha ezek állandósításához és ésszerű felhasználásához céltudatos vezetés járul, az ország erős, tekintélye van a nemzetközi életben. ILYEN volt hát Magyarország a XV. század végéig. Ha az 1490—1526 között élt nemzedék képtelen volt és nem akart tudomást venni az elképesztő süllyedésről, akkor a mohácsi vész rádöbbentette a szörnyű valóságra: Meghalt Mátyás, jaj! Vége Magyarország hatalmi állásának ... De mint minden keserű ébredés, ez is már későn jött. A maradék erőt ezentúl a nemzeti létet bizonyító értékek védelmére kellett fordítaniuk. Ebben a küzdelemben olykor és akkor is csak nagyon kevés, még ritkábban önzetlen segítséget kapott a magyar. A segítőkéz elsősorban a saját érdekeit nézte. (Példa erre a Zápolyai Jánosnak nyújtott török, a Thökölynek, majd II. Rákóczi Ferencnek francia támogatás.) — A mohácsi vészt követő idők magyarsága egész történelmét Bárdossy László tömör fogalmazása jellemzi a legtalálóbban: "Misztikus csoda, hogy ebből a gyötrelemből újból rátalált arra az útra, amely a nemzeti és állami élet teljességéhez elvezet.” (Magyar politika a mohácsi vész után, Bp. 1943, Magy. Kir. Egyetemi Nyomda, 19. 1.) A NEMZETI és állami élet teljességének visszaállítása azonban nem vezethet senkit félre; senkisem áltathatja magát többé olyan ábrándképekkel, hogy éppen a Trianonban megcsonkított, csaknem életképtelenné tett Magyarország önálló, hatalmi külpolitikát folytathatott volna! A magyar kérdés, ha 1920 után — ma már kevesek előtt ismert erőfeszítéseink árán — szőnyegre került, az európai hatalmi viszonyok alakulásának függvénye lett. ♦ A KÉRDÉS előtt, hogy "kimaradhatott volna-e Magyarország a II. világháborúból?” a harmincas évek táján született nemzedék természetesen meglehetősen tanácstalanul áll, hamisan, félrevezetve, akik a Rabország iskoláiba jártak. — Bár gondtalan gyermekévek áldásaiban ez a nemzedék nem igen részesülhetett, a szülők arcán annál inkább látták nap mint nap uralgó borongást, azt mégsem vagy alig érhették meg. AZ ISKOLÁKBAN a fali térképen a Magyarországot ábrázoló tájegységet egy barna és egy vörös vonal keretezte. A barna a hegyláncolatok nemzetközi egyezményes színe, a Kárpátok koszorúján, ezt a Gondviselés alkotta erődművet ábrázolta — a régi Magyarország ezeréves határát. A vörös az 1920-ban ránkkényszerített "béke” művét, a Csonkaországot, ahonnan elszakítottak millió és millió magyart a hozzájuk ragaszkodó szomszédnépekkel. A Csonkaországot ugyanakkor megfosztva természeti kincseitől, erőforrásaitól, a Csonkaország népét koldusbotra kárhoztatták. AZ ISKOLÁK falain az elszakított területek egy-egy nevezetesebb városa, a magyar művelődéstörténet értékes tűzhelyeinek képe előtt mélázhatott a diák. Tanítói beszéltek Pozsonyról, ahol királyokat koronáztak, a kassai dómról, ahol II. Rákóczi Ferenc hamvai fölött ismét idegen szó hangzik, kincses Kolozsvárról Mátyás király szobrával, Vajdahunyad váráról, a Zrínyiek sasfészkéről, Csáktornyáról, Fiúméról, a magyar tengeri kikötőről... Oh, minek soroljam?! — A serdültebb ifjúság hajlandó lett volna a hallottak nyomán akár fegyvert is ragadni, hogy visszaszerezze ezeket a magyar véren-verejtéken szerzett és megtartott, most elrabolt területeket. De még fegyver sem volt, hiszen a Csonkaországot fojtogató államok arról is gondoskodtak, hogy a magyart lefegyverezzék. Míg azok állig fegyverkeztek korszerű fölszereléssel, addig Csonka-Magyarországnak nevetséges 35 ezer főnyi "honvédséget” engedélyeztek! BUDAPEST elszigetelésére ugyanekkor Prága vezetésével mindent elkövettek, félrevezetve elsősorban Párizst ... Ha valaha ismét igazolódott, hogy "egyedül vagyunk!”, akkor ez bebizonyosodott ezekben az években. S ha imitt-amott olykor elhangzott egy-egy bíráló szó az I. világháborút záró békék — igazságtalanságaik miatt — tarthatatlanságáról, az pusztába kiáltó maradt. — E vázlatosan ismertetett szoros körülmények megszabták a magyar politikai vezetés siralmasan szűk lehetőségeit. Mind kifelé, mind befelé a békés revízió sürgetésére kényszerültünk. A 30-AS ÉVEK második felében az I. világháborúban fegyvertársunk és a trianonihoz hasonló súlyos versaillesi béke ellen tiltakozó Németországban olyan politikai változás állt be, amely a párizs-környéki békékkel már régen elégedetlenkedő Olaszországban is kedvező légkört biztosított a revíziós igényeknek. — Mussolini is, Hitler is, miként Horthy és sokan az Európában vezető politikusok közül saját tapasztalatukból ismerték, mit jelent a háború. így a győztes hatalmaknál is, jelentkezve a békediktátumok keserű gyümölcseként a gazdasági válságok sorozata, egyre több hajlandóság mutatkozott a békés rendezésre. 1938 őszén ebben a szellemben született meg a müncheni egyezmény, amelynek folyományaként először sikerült valamelyest érvényesíteni a magyar revíziós törekvéseket is. Minden utólagos támadás a müncheni egyezmény ellen ugyanakkor vallomás arról, hogy Anglia és Franciaország szabad kezet adott Német- és Olaszországnak a párizskörnyéki békék igazságtalanságai kiküszöbölésére. Hogy csak látszólag, az a tényen mitsem változtat, hova kell Budapestnek igazodnia, hova kell fordulnia panaszai orvoslásáért. Az sem volt többé kétséges, hogy a Csonkaországot szorító kisentente szövetség halálos döfést kapott. (Be kellett látnunk őszinte sajnálatunkra, hogy vagy tíz esztendővel előbb Lord Rothermere értékes kampányát Londonban sem akkor, sem utóbb nem méltányolták az illetékesek, mint ahogy a mohácsi vész 400. évfordulóján Horthy kezdeményezése Belgrád felé szintén meddő maradt. Az azonban kétségtelen, hogy Mussolinit ez bírta mozgásra, hiszen olasz érdeket keresztezett volna a Budapest—Belgrád "tengely” ...) ÍGY JÖTT hát létre a bécsi döntés német és olasz külügyminiszter közbejöttével 1938. november 2-án. — A Felvidék egy zömében magyarlakta sávja békés úton visszakerült magyar fennhatóság alá. Budapest nem sokáig örülhetett kitartó törekvései sikerének Északon, mert: a) várakozásában, hogy Bukarest és Belgrád is megérti a békés revízió szükségességét, csalódnia kellett; b) a danzigi kérdésben támadt német—lengyel feszültség újabb bonyodalmakkal fenyegette. A figyelem tehát Kelet felé fordult s az 1939 márciusában felbomló Csehszlovákiától — állíthatjuk — puskalövés nélkül példamutató akcióval visszacsatolva Kárpátalját, a Csonkaország feljutott az ezeréves határok egy magyar—lengyel szempontból egyaránt fontos szelvényére. (Kisebb, nyilvánvalóan szovjet izgatású partizán-tevékenység csak biztonsági intézkedéseket igényelt. Kárpátalja lakosságának nagy többsége örömmel tért vissza a megújhódó magyar államiságba.) A BÉKÉS revízió politikuma azonban csakhamar viharos tenger játékszerévé vált. — Bizonyos, hogy a német—szovjet megegyezés következtében Bukarestnek sem állt szándékában a Budapesttől és most már Moszkvától is támasztott igényekkel szembeszegülnie — már csak azért sem, mert a lengyelek lerohanása után az óvatos Anglia visszavonta Bukarestnek addig nyújtott garanciáját. Így került sor a 2. bécsi döntésre ismét német—olasz közreműködéssel Erdélyre vonatkozólag. (A turna-severini tárgyalások nehezek voltak és eredményeit egyik fél sem fogadta el.) NEM TITOK az sem, hogy az ekkor már a délkelet-európai térségben egyre leplezetlenebből folyó pángermán törekvések ellensúlyozására az érdekelt népek szorosabb összefogása vált kívánatossá, s hogy a védekező mozdulatokban a magyar külpolitika kezdeményezésekkel élt. (Elhárító lépéseket követeltek a magyar vezetés részéről az egyre sűrűbben érkező jelentések a zsaroló jellegű német udvarlásokról a rumének felé. Kiértékelésükkor két föltevésünk volt: a) csupán humbugról; b) "kísérleti léggömbről” van szó. Hitelességüket utólag azonban bizonyítják G. Gafenco följegyzései. Közülük egyet idézek: "Azt állítják, mondta Hitler a rumén külügyminiszternek —, hogy vissza akarom állítani Nagymagyarországot. — Egy nagyobb Magyarország csak útjában lenne a Birodalomnak. Ettől eltekintve, a magyarok mindig hálátlanok voltak irántunk. Kíméletlenül és szeretet nélkül bántak a kisebbségekkel. — Csákynak és Horthynak megmondtam: a ruméniai és jugoszláviai németek nem akarnak Magyarországhoz visszatérni. Új hazában jobban bánnak velük. — Semmiféle Ruméniával szemben támasztott igényt nem támogatok, természetesen amíg Ruménia barátságára számíthatok”!) A MAGYAR—JUGOSZLÁV szerződés ilyen légkörben jött létre 1940 végén, amit fölborított az olasz—görög háború következtében ma már nyilvánvalóan angolszász sugalmazásra végrehajtott belgrádi államcsíny 1941. március 26-án. Békés erőfeszítéseink ezúttal csődöt mondtak és az angol fenyegetés sem akadályozhatta meg, hogy a felbomló Jugoszláviától visszacsatoljuk az ősi magyar Bácskát. (Idevonatkozólag Id. Török B. dr.: Ttieki Pál tragédiája, Sidney 1972, kitűnő elemzését.) ♦ "A POLITIKAI elhatározások mindig csak viszonylagos értékét a helyesen megválasztott időpont adja. Ugyanaz az elhatározás, ha más-más időpontban hajtjuk végre — nem ugyanaz. Értéke, jelentősége elvész, ha a körülmények kényszerítik ki; amikor is, a szó igazi értelmében, már nem is beszélhetünk elhatározásról, hanem csak alkalmazkodásról, meghajlásról a tények ereje előtt.” — Szeretném, ha az Olvasó Bárdossy László (i.m. 71) ezen örökérvényű figyelmeztetése fölött elmélkednék, mielőtt az alábbiakra térne. — Hogy egy ilyen elhatározást hány és hány tényező megfontolása előzi meg, arról a legfontosabbak rövid említése nyomán is fogalmat örömmel jelentjük, hogy Szalay Istvánnak és kedves feleségének Massachusetts államban 1973. december 12-én kisleányuk született. Lapunk nevében szeretettel köszöntjük a kis Szalay Réka Teréziát.
