Szittyakürt, 1974 (13. évfolyam, 1-5. szám)
1974-02-01 / 2. szám
1974. február hó tflTTMK&Itt 5. oldal SZANYI JÁNOS: ÍTÉLET ÉS ÁLDOZATA Trianon bíráiról már többször megírták mily tájékozatlanok voltak, legalábbis a tárgyaló asztalok mellett, ítélkezésük tárgyában. S ebben van is sok igazság. Sőt, ezt maguk is tudták magukról. S mégis az ismert módon ítéltek. Mert ezt az ítéletet nem ilyen esetlegességek, hanem egy immár több évszázados törekvés alkotta meg ... S a bírák ezt a törekvést ismerték, vagy érezték, s ez a törekvés érdekelte őket. A trianoni élveboncolási szertartással, amit önmaguk győzelmére celebráltak, az utódállamok szemében tömjénné varázsolták Dél-Kelet Európa függetlenségének füstjét, ugyanis Magyarország, a Kárpát medencei állam szétdarabolása, Dél-Kelet Európa sohasem látott méretű szétdarabolása volt, kipreparálása, hogy akadálytalanul feltűzhessék a különböző hatalmi érdekek gombostűire. A bíró, mint annyiszor a történelemben, megint csak nem az igazság, hanem a hatalom volt, s így hiábavalóság döntése mögött az igazságot keresni, mikor az csupán az adott pillanatban győzelemre jutott érdekeket szolgálta. Az ezer éves jegyzőkönyv, amiben az ügy fejezeteit nyomon követhetjük, két egymástól sokban eltérő, de lényegében azonos elveket megfogalmazó kötetből áll. A per első biztos adalékai az 1030-as évekből maradtak ránk. Akkor indult el II. Konrád német császár lovagseregével az Alpoktól keletre eső tájakra. A német krónikák szűkszavúan emlékeznek meg a hadjáratról, a császár s néhány lovagja szerencsés megmeneküléséről írván. A Kárpátok medencéjében csak néhány évtizeddel korábban megszületett állam bebizonyította életképességét, meg tudta védeni magát; s vele új önálló, gazdasági, politikai, katonai és kulturális tényező jelent meg Európa történetében, sajátos tényező, amely létével egy bizonyos területi egység érdekeit, természetes anyagcsere körét fogalmazta s valósította meg, s biztosította azon egység önálló fejlődését, először megállít és visszavetve az északon már a luzsicei szlávokat, szerbeket kiirtó, cseheket meghódító Szent Birodalom dél-keleti terjeszkedését, ellensúlyozva a Balkánra nehezedő bizánci nyomást, majd megakadályozva Velencét az Adria-parti városok meghódításában és elsorvasztásában. Győztes háborúi során ez a magyarság szervezte állam önfunkcióját nem úgy fogalmazta meg: leigázni és uralkodni, hanem: megszervezni. A korona hatáskörébe került területeknek egy nagy kiterjedésű gazdasági egységet nyitott ki a kereskedelem, s az általános gazdasági, kulturális anyagcsere kibontakozására. A katolikus magyar királyságról a keresztes hadjárataink korában sem jegyeztetett fel rendszeres, szervezett erőszakos térítés, államilag szentesített vallási és etnikai türelmetlenség. Még a Magyarország állandó történelmi határain belül élő népek, mint például a korán az országba menekült, s a Kárpátok alján letelepített ruténok nyelve, vallása is megőriztetett, s nem sorvadt el, de szabadon élt a betelepült szászok nyelve, nemzeti kultúrája, s a szlovákoké, románoké, szerbeké is. (Az állam ezen történelmi természetéből nőttek ki olyan sajátos jelenségek, mint a XV. században a kolozsmonostori egyezmény, amely az 1430-as években Erdélyt három nemzet földjének mondotta ki, s mint az erdélyi vallástürelmi rendeletek, melyek később a reformáció korában az akkori Európa legliberálisabb törvényeivel biztosították a különböző vallás felekezetek egymás melletti létezését.) S ez a Kárpát-medencei állam korán felmutatta létének szükségszerűségét Nyugat-Európa számára is. Szétverte, majd mintegy magába felszívta az Európára rátörő kun és besenyő törzseket, s felfogta, majd másodízben már határain megsemmisítette a nyugat felé támadó tatár hordákat. A XIV. században új, gigászi küzdelem kezdődött. S ennek a küzdelemnek 300 esztendeje téteti le velünk a történelem első kötetét, adja kezünkbe az újat. E fejezet Zsigmond török ellenes keresztes hadjáratával kezdődik ... S a török—magyar háborúk első 150 esztendejében a magyar állam, történelme során a legtisztábban fogalmazza meg önmaga funkcióját. Megállítja a török előrenyomulást, s többízben ellentámadásba megy át. Hunyadi János győzelmes seregei Nisig, Várnáig, a Balkán hegységig nyomulnak előre. A törökök Konstantinápolyt erősítik ... S a magyar seregek nem hódítóként vonulnak át a Balkán térségein. A magyar állam harci együttműködést, a küzdelem közös megszervezését ajánlja fel a balkáni népeknek. De csak a Szkander bég vezette albánok hallgatnak a történelem figyelmeztetésére, míg Brankovics György, a szerb fejedelem, kalmárkodással törődik, s egy ízben a töröktől Rigómezőn vereséget szenvedett Hunyadit menekülése közben elfogja, s jó aranyért a szultánnak ajánlja. Csak a gyors s magas váltságdíj menti a "portékát” Konstantinápolyból Budára. De a kalmár érdek alatt a népek sorsukat szövő életösztöne a magyar államot menedéknek s az egyetlen bizodalomnak fogta fel. Szerbek, románok évszázados menekülő árama kérte, s kapta meg a letelepedést Magyarország határain belül, és mikor Nándorfehérvárnál 1456-ban a magyar állam a nagy próbára kiállt, ha kis számban is, de a környező népek fiai is ott küzdöttek a magyarok között a bástyákon. S a népek érzéke nem csalt. Amíg a magyar államszervezet épségben állt, a török hatalom nem érezhette, s nem is érezte biztonságban magát a Balkánon. De a szervezett együttműködés nem jött létre Dél-Kelet Európa népei között. S ugyanakkor, mikor az átmeneti érdekszövetséget követően a lepantói győzelem után, az önmagát már biztonságban érző Velence sem adott valóságos támogatást, sőt, csupán adriai egyeduralmával törődött, a Habsburg trón is a végre elérhetőnek látott új prédára figyelt. S a légüres térben a megvalósulatlan érdekek, hatás nélküli energiák önmaguk ellen fordultak — s egyik rész-érdek a másikon akarván érvényesíteni önmagát, Magyarország belső küzdelmek anarchiájába zuhant. S a történelem jegyzőkönyvének első kötete Moháccsal zárul. Mohács után a XVI. század közepére a Balkán egésze, s a Kárpát-medence, föl Budáig, török uralom alá került. E kötet elejétől végéig a Kárpátok medencéjében létrehozott állam funkciójáról beszélt, de végső mondatával már a Dél-Kelet Európa térségében élő népek alapvető érdekközösségét, egymásrautaltságát fogalmazta meg. S ezzel átvezet a következő kötethez. A jegyzőkönyv második kötete a török háborúk második 150 esztendejével kezdődik, amely 150 év már a Kárpát-medencében folytatott napi élet-halál harc története. Ezen másfélszáz év, majd az utána következő néhány évtized alatt döntő változás történt: a háborúk idején, menekülvén, vagy a törökök kiűzését követően a Habsburg királyok által tudatosan a harcokban kipusztult magyarság helyére betelepítvén, a környező népek nagy tömegei kerültek, immár a magyar állam határain belülre. S így létkérdéssé vált, hogy az újjászerveződő állam fel tudja-e oldani az ellentétes rész érdekeket, s megfogalmazni szerkezetében az alapvető sorsközösséget. De a magyar király ruhájába beöltözött más-szándékú Habsburgok ismerték, s tanultak a történelem előző fejezetéből. S hogy ellenálló képtelenné tegyék, széttagolták a török alól majdnem teljesen felszabadult államot, s a déli területeken Bécs által közvetlenül irányított határőr körzeteket hoztak létre, megszervezték a temesi bánságot, mely gyakorlatilag Ausztriához tartozott, s fenntartották Erdély különállását. A független, szabad fejlődésért közvetlenül a török háborúk után fellángolt új küzdelmeknek ezért alapvető ösztöne volt az erdélyi s a királyi területek szerves együttműködésének megteremtése. II. Rákóczi Ferenc kettős fejedelemsége a mesterségesen megtépett egység történelmi érdekazonosságát fogalmazta meg. De a természet reakcióját hordozta Rákóczi akkor is, mikor nemcsak a paraszt, polgár, nemes és arisztokrata, katolikus és protestáns, hanem a különböző nemzetek, illetve nemzetiségek alapvető sorsközösségét, érdekközösségét is igyekezett összefogni harcában, újraszervezett államában, Európa történelmében egyedülállóan. így került egy zászló alá 2 magyar gróf, a rutén paraszt, és szepességi német polgár ... A kard hegye vérrel írt utópiát a Kárpátmedence földjére. Az uralkodói, szervezői tudat a létezés legalapvetőbb ösztönére reagált a lét megmentéséért s fennmaradásáért folytatott harcban. A népek értelmes ösztöne azokkal a szlovákokkal, ruténokkal válaszolt, akik a háború 8 évében végig hűségesen ott küzdöttek, s hullottak együtt a magyarokkal a kuruc lobogók alatt Magyarország, s vele a maguk szabadságáért, újabb vért hullatván annak a vérszerződésnek serlegébe, melynek oly hősies kitartással áldoztak a törökök ellen 150 esztendeig a magyar néppel vállt a vállhoz vetve küzdő horvátok. De az első mérges gyomok is az 1703-tól 1711- ig terjedő esztendőkben ütik fel fejüket. A Habsburg királynak sikerült felbújtatnia a szerbeket, s kezdetüket vették a "fekete rácok” vérengzései a magyar falvakban. A szerbek írta korai véres jegyzetek majd egy évszázad múlva tudatosan, s egyre szervezettebben ellenségeskedő röpiratokká, faji, nemzeti uszításokká “civilizálódnak”, s 1848-ban újabb vérengzésekben vetnek tajtékot. 1848 nyarán a szerbek a délvidéken nyílt lázadásba törnek ki a forradalmi magyarság ellen, majd felkelnek a románok is. S az udvar uszító taktikája szeptemberben kulminál: a horvátok reguláris sereggel támadnak a Dunántúlra. Bár a német, szlovák, rutén kisebbségek a magyarokkal együtt küzdöttük végig a háborút 48—49-ben is a forradalmi Magyarországért, nyilvánvalóvá vált, hogy a sok nemzetiségűvé vált magyar állam nem fejezi ki megfelelően a térség valóságos nemzetiségi összetételét, érdekeinek szerkezetét. S a magyarság 1848-ban megtette az első lépéseket az állam átszervezése felé: megszülettek az első nemzetiségi reformok, majd a háborúban elszenvedett vereség utáni évtizedekben, az emigrációban élő Kossuth kidolgozta a Duna konföderáció tervét, az első többnemzetiségű, demokratikus államtervezetet. De az udvar 48-as bomlasztási sikerei nemcsak taktikai véletleneken múlottak. A tragédiában mélyebb feszültség csapódott ki. Amíg a középkori állam erőtere úgy hathatott a környező népekre, sőt vonhatta őket hatalmába, hogy egyébként döntően nem "államosította", nem vonta közvetlen központi érdek alá a különböző területi egységek önérdekeit, lévén feudális állam, sőt, mintegy rendelkezésükre bocsátotta a hatalom szervezetét, egész rendszerét; a soknemzetiségű magyar állam az újkorba érkezvén, megindult a polgári fejlődés, mégpedig egy kései s felgyorsított polgári fejlődés útján, ahol a kifejlődő tőke hódító útra indult, s az szervezte meg fokozatosan az állam egészét. S a tőke mindent felszív magába, mindent átitat magával, és az élet napi tőzsdéjén ragadja el az alapvető törekvéseket ... Ez a folyamat majd a kiegyezés után, a tőke monopolizálódásának korszakában válik eldöntővé. A koncentrálódó tőke igyekszik magába olvasztani a gyengébbet s periférikusokat. Ezért hiába volt már az 1868-as magyar—horvát kiegyezés, melyben a magyar országgyűlés lemondott a horvát területek belügyeibe való közvetlen beleszólás jogáról, s a horvát országgyűlésre bízta azok elintézését... Ugyanakkor a koncentrálódó, s a tengeri kereskedelem előnyeire rádöbbent meghatározó tőke érdekeltségek valójában elzárták Fiúmét a horvát országgyűlés és a sajátos horvát érdekek hatásköre elől. Nem adminisztratív rendeletek, hanem a tőke megoszlás szerkezete, a gazdaság egészének természete volt az, mely a történelem egy átmeneti pillanatában a magyarság-fogalmat uralomként, a más, az idegen érdek hatalmaként fogalmazta meg a nemzetiségek számára. S a magyarság lépései az államszerkezetnek a nemzetiségi csoportok érdekeihez való igazítása felé, egyre vakabb szemekre, elvadultabban burjánzó ellenindulatokra találtak. S a feszültségek nemhogy az értelem döntő-bírói palotájába igyekeztek volna, hanem maga az értelem vált utánuk loholva nevetséges, mindenhonnét kitaszított hívatlanná, hopponmaradt udvarlóvá, amikorra a Károlyi—Jászi féle autonómia javaslatok ünneplőjébe öltözött. Az ellentétek feloldására irányuló törekvések kudarcának egyik oka a különböző népek fejlődési szintjének eltérése volt. Az országban települt és telepített népek jóval fejletlenebb szinten éltek a magyarnál, s az ország peremvidékeire, s vele az újkori gazdasági fejlődés peremeire is kerülvén ez a viszonylagos elmaradottság továbbra is megmaradt. (Kivéve az egyik legnagyobb nemzetiségi csoportot, a németséget, mellyel soha nem is került kenyértörésre a sor.) Ugyanakkor épp az ország területének lassan-lassan egészét átszövő polgári fejlődés óhatatlanul megindította a nemzetiségi csoportokat is sajátságos helyi érdekeik kialakította öntudatuk megfogalmazása felé. így, jó száz esztendővel a magyartól megkésve jutottak el a tudatos nacionalizmus megfogalmazásához. S ennek lángján füstté vált a nemzeti felvilágosultság, el
