Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám

Szocializmust — magyar módra! 1973 NOVEMBER HÓ, JZITTVAKÖltí A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA XII. ÉVF., 11. SZÁM ÁRA: 50 cent. “Magyarságszeretetünk kell legyen a hitvallásunk!” Homonnay O. János októberi emlékbeszédéből KEDVES MAGYAR TESTVÉREIM! Immáron tizenhetedszer jöttünk össze, idegen földön, megemlékezni 1956 októberének dicső napjairól. Kiértékeltük, analizáltuk, minden­féle szemszögből, hogy túlajdonkép­­pen mi is történt velünk 1956 októ­berében, mit is akartunk? Hogy is szerettük volna azt, amit úgy foglal­hatunk össze, hogy az 1956-os Nem­zeti Forradalom és Szabadságharc. Összehasonlítva 56 októberi helyze­tünket az 1848 márciusi állapotok­kal, a körülmények, a politikai adott­ságok igen szembetűnően azonosak. Messzebb a távolabbi történelmi múltunkat vizsgálva a Kárpátmeden­cében, az elmúlt ezer év alatt ugyan­ezek a körülmények nyomták rá bé­lyegüket a magyar sorsra, vagyis 56 októberérében ugyanúgy, mint az el­múlt ezer év alatt, nem akartunk mást, csak nemzeti fennmaradá­sunkhoz szükséges életfeltételeinket megvalósítani hazánkban. A husza­dik században sajnos ez már a har­madik ilyen kísérletünk volt, mely rajtunk — önhibánkon kívüli okok­ból —, elnyomóink sokszoros túlere­jének következtében 1956-ban sem járt azzal a sikerrel, mint ahogy azt mi szerettük volna. A huszadik szá­zad azonban még nem ért véget és bizakodással nézünk a holnapok elé, mert lehetséges, hogy végre talán már nekünk is pirkadni fog. De a szebb holnapért ma kell dol­gozzunk. Az elmúlt 17 esztendő alatt nem sokat tettünk ezért a holnapért, mint emigráció. A saját magunk egyéni lelkiismeretét kell megvizs­gálnunk először ahhoz, hogy a hol­nap kérdésével foglalkozzunk, első­sorban itt az idegenben, az egymás­hoz való viszonyunkat kell bonckés alá vegyük, mert ez a viszony szabja meg azt, hogy a holnapokért sikere­sen tudunk-e munkálkodni vagy sem. Sokan vannak olyanok, akik az egyé­ni életüket, emberi szabadságukat, jólétüket azoknak az ezreknek kö­szönhetik, akik 1944 októberében az öngyilkosságot magukra vállalva to­vább harcoltak a hazánkba rontó bolsevista hordák ellen. Nagyon so­kan vannak itt olyanok, akik ugyan­csak minden egyéni előnyüket azok­nak köszönhetik, akik 1956 októbe­rében a tankok lánctalpai alatt fejez­ték be életüket vagy a bitófákon. Mindezekre vajon mennyien emlék­szünk ma? Ezek hagyatékát, erkölcsi örökségét mennyire tartottuk meg napjainkig? Mennyire maradtunk meg a szó legszorosabb értelmében embernek, vagyis magyarnak. Való­jában milyen is, itt idegenben az egy­máshoz való viszonyunk? Sajnos meg kell állapítanunk, hogy nagyon szomorú képet festünk ma, mint emigráció. A két világháború között, éhesen, rongyosan kivándorolt ma­gyar, a depressziós centjeiből temp­lomokat, kultúrlétesítményeket al­kotott itt, de mi, a két utána jövő emigráció, azokat nem tartottuk meg és nem fejlesztettük tovább, de kellőképpen még értékelni sem tud­tuk, arról nem is beszélve, hogy lét­számunkhoz, anyagi erőnkhöz mér­ten maradandót nem alkottunk. Ezek a negatívumok mind az egymáshoz való viszonyunkból eredtek és ez a viszony szabta meg mai ténykedé­seinket. A huszadik század összeza­vart gondolatvilága, materialista ala­pokra épült életszemlélete rányomta bélyegét emigrációnkra is, így a má­sik magyart aszerint ítéltük meg, hogy milyen politikai elképzelései vannak, milyen istenhez imádkozik, a múltban milyen hivatala vagy anyagi helyzete volt. A magyar jö­vőt, a nemzet egységes jövőjét kizá­rólag csak szűklátókörű, egyéni el­képzelésekre akartuk felépíteni, az egyéni múlt, az egyéni sors alapján, de elfeledkeztünk arról, hogy a nem­zetet teljes egészében kell vizsgálni, a jövő kialakításának szempontjai­nál nem egyéni szemszögből, de nemzetben kell gondolkozni. A nem­zeti függetlenség kérdése teljesen a feledés homályába merült és kizáró­lag a belső társadalmi berendezke­dés formájára szorítkoztak a cso­portosulások és törekvések. Aszerint ítéltük meg egymást, hogy ki milyen társadalmi rendben szeretne élni egy felszabadult Magyarországon és ebbeni tülekedéseinkben még ember­nek sem néztük azt, aki nem volt, vagy nem hajlandó velünk egy követ fújni, vagy nem hajlandó magáénak tenni, amit egyesek minden áron sze­retnének ráerőszakolni mindenkire. Azt az alapvető tényt, hogy minden emigráns magyar, bármely valláshoz vagy csoportosuláshoz is tartozzék, alapjaiban végsőfokon, esetleg az egész nemzet, vagyis az összmagyar­­ság jövőjéért, megmaradásáért való aggodalom vezérelt, teljesen elfelej­tettük. Emigráns politikai tehetet­lenségében ez az emigráció, a maga szabad akaratából, társadalmi alko­tó elemeire bomlott és így a való ellenségeinek ebben az állapotában ártani nem tudott. Minden gyűlöle­tét, tehetetlenségéből fakadó harag­ját a másik magyar ellen fordította, gondolván, az is egy magyar, azt üt­hetem, bánthatom, azért senki nem fog felelősségre vonni. Akarva, aka­ratlanul, de a pánszláv imperializ­mus ideológiai fegyverének, a marxiz­mus kitételeinek szolgáltattuk az is­kolapéldáját, holott minden zászlóra a marxizmus elleni harc van felírva elsőszámú tényezőként. Azt ugyan nem láttuk meg, hogy pontosan a marxi tanok verték az eltávolíthatat­­lannak látszó ékeket magyar és ma­gyar közé. Elfelejtkeztünk arról is, hogy eb­ben a rettentő egyéni jólétünkben, Otthon hagytunk magunk mögött vagy tízmillió magyart a bolsevizmus igájában, de azzal az élő rab nemzet­tel nem kívánunk semmilyen kap­csolatot kiépíteni, fenntartani. Nem a rendszer hivatalos képviselőiről van szó, nem a hatalom és Moszkva képviselőiről, hanem arról a népről, akinek nevében mindenki szónokolni akar, akit minden csoport képvisel­ni akar. Azt gondolván, hogy valami nagyot és korszakalkotót mondanak, egyesek kiabálnak és vádolnak ben­nünket a “hídépítés” vádjával, de azt már nem látják be, hogy itt kö­vetik el a legnagyobb hibát, itt ránt­ják le magukról a leplet valójában, mert a szó legszorosabb értelmében véve, magyar és magyar közé, hidat építeni nem lehet! Nem kell! Mert ha a magyarnak magyarral való kapcso­latához hidak kellenek, akkor nem igaz az elmúlt ezer és ezer évek tör­ténelme, nem igaz az, hogy egyálta­lán magyarok vagyunk. Magyart a magyarral vérségi, sorsközösségi kapcsolatok és a magyar hivatástu­dat eltéphetetlen szála kötik össze és csakis ezen keresztül ítélhetjük meg, ez szabhatja meg a másik ma­gyarhoz való viszonyunkat. Vérségi, testvéri viszonyunkat. Itt a bibliá­nak egy példázatára kell hivatkoz­zak, Jézus és a szamáriai leány ese­tére, mikor Jézus vizet kért tőle, a leány azt kérdezte: "Atyánkfia vagy-e vagy csak a nyelvünket beszéled?" mert e pár szóban van elrejtve az egész emigrációnk politikai sikerte­lensége, egymáshoz való tesvérietlen, ellenséges viszonyunk. Sokan van­nak, akik a nyelvünket beszélik, de semmi közük az atyafiságunkhoz, de mindenhol őket halljuk a leghango­sabban a nevünkben, képviseletünk­ben beszélni. Ezek azok, akik nyel­vünk varázsát kihasználva, a legkör­mönfontabb ideálokkal, legyenek azok politikai vagy vallási felfogá­sok, vertek éket a magyar és a ma­gyar közé, akik mindenről beszélnek csak a magyarságtudatot öljék ki be­lőlük, mert atyafiságunk közös érde­kéhez soha semmi közük nem volt, nem lesz, mert egyéni érdekeik nem azonosak nemzeti fennmaradásunk tényével. Éppen ezért, mi emigráns egységről soha nem is beszéltünk, mert azokkal akik csak a nyelvünket beszélik, de vérségileg, lelkületűkben nem azonosak velünk, azokkal sem­milyen egységet nem akarhatunk jól felfogott érdekünkben. Történészeink napjainkban újabb és újabb adathalmazzal bizonyítják, hogy a világ legrégibb kultúrnépe vagyunk. Áldozatos munkájukkal igyekeznek nemzeti és magyarságtu­datunkat növelni, elmélyíteni. Ádáz harcot viva mindazokkal az évszá­zados hamis elméletekkel, hogy a Kárpát-medence előtt történelmünk nem volt, csakis akkor lettünk nem­zet nép, amikor felvettük a római kereszténységet, stb. Ezek a tudósok minden erejükkel azon igyekeznek, hogy felemeljék végre a fejünket a reánkerőszakolt hamis alázatok ta­nainak megaláztatásaiból, mely nem­zeti újjászületésünk nélkülözhetet­len kitétele. Ugyanakkor a magyarul beszélők minden törekvése odairá­nyul, hogy tudománytalan elavult, kusza állításaikkal ezeket a mai pró­fétáinkat lejárassák, képtelen hazu­­dozásokkal szavuk hitelét igyekez­nek aláásni. Lassan, de biztosan kris­tályosodik ki valójában, hogy kik az atyánkfiái és kik azok, akik csak a nyelvünket beszélik. Mindezek az elmondottak szoro­san összefüggnek 1956 októberének eredményeivel, mert a harc nem szűnt meg és nem fog megszűnni mindaddig, amíg Magyarország nem­zeti függetlensége meg nem valósul, amíg Magyarországon egy olyan tár­sadalmi rend nem lesz, mely bizto­sítja a magyarság fennmaradásának a lehetőségét az elkövetkező ezer évre a Kárpát medencében. Lassan, de biztosan kikopnak közülünk a magyarul beszélők és minden eről­ködés ellenére a magyar megtalálja a magyart ebben a kúsza világban. Ehhez viszont végtelen türelemre, valóban testvéri szeretetre van szük­ség. Ezer évig hangoztattuk, hogy a keresztény ideálok védőbástyája vol­tunk Európában. Itt van az ideje, hogy valóban ennek a krisztusi szemléletnek a megvalósításán fára­dozzunk egymásközött, atyánkfiái­val való viszonyunk további elmélyí­tésében, egymás iránti szeretetünk, megbecsülésünk növelésében. Ehhez kell a lelki újjászületésünk, magyarságszeretetünk kell legyen a hitvallásunk és akkor eleget tettünk Istenünk törvényeinek. Eleget tet­tünk a Vérszerződésben atyáink ne­vünkben is tett esküjének, vérségi, testvéri, kötelezettségeinknek. Ezt parancsolja 48 márciusának ideálja, 44 októberének hősi halottai, 1956 októberének ma is aktuális követe­lése és minden magyar mártírunk krisztusi áldozatként kihullatott vére.

Next

/
Thumbnails
Contents