Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
1973. október hó «IttVAkökt 5. oldal 4*4*4* 1944. OKTÓBER 15. KIVONAT MARSCHALKÓ LAJOS: VÖRÖS VIHAR c. KÖNYVÉBŐL Vasárnap délelőtt... Kedves régi barát jön hozzánk a feleségével. Kissé titokzatosak. Véletlenül jöttek. Az asszonyok kimennek a konyhába s a jóbarát, akivel együtt töltöttük gyerekkorunkat, hirtelen a politikára fordítja a szót. — Nézd, a kommunita földalatti mozgalom halálra ítélt. Nem okos dolog itthon tartózkodni. Jobb, ha vidékre mégy! — tanácsolja. Az ebédlőben szól a rádió, de mi nem figyelünk rá. Inkább a barátot hallgatom, aki óvatos formában példázódni kezd. — Ki tudja, meddig marad helyén a kormányzó. Azt beszélik le akarják tenni a fegyvert. Lehet, hogy abban a pillanatban letartóztatják az egész jobboldalt. Ebben a pillanatban felcsapódik az ajtó. A konyhából a két asszony rohan ki: — A kormányzó hadparancsát közvetíti a rádió. Egy remegő hang máris olvasni kezd: — Magyarország leteszi a fegyvert! Napok óta sejteni lehetett, hogy valami készül. Ilyen gyors döntésre azonban nem számított senki. Néhány nappal ezelőtt a képviselők nemzeti szövetsége Lakatos miniszterelnöknél járt, megkérdezte tőle: Igaz-e, hogy a kormányzó legnagyobb titokban megadásról tárgyal? Igaz-e, hogy le akarja tenni a fegyvert az oroszok előtt? Igaz-e, hogy ezerháromszáz politikus, szellemi ember letartóztatására listák készültek. Lakatos Géza azt felelte: mindez nem igaz. És most a rádió azt mondja: mégis igaz! Az utcákon izgatott emberek csoportosulnak. Pesti kisemberek, a józsefvárosi sörözők, házmesterek, lakók. Nem viselnek zöld inget. Egyszerű polgárok, kisemberek. Mégis egyértelműen kiáltják: — Lehetetlen! Vesszenek az árulók! A nemzet, a névtelen, közvetlen közelből fenyegetett nép úgylátszik nem akarja a becstelen halált. Az utcán piros-fehér-zöld karszalagos nemzetőrök, a Lakatosék által életrehívott megadási gárda tagjai sietnek ismeretlen célok felé. A német csendőrség, a Hotel Wein előtt gépfegyvereket rak ki az utcára. Ugyanekkor egy zöldinges fiatalember siet felém: — No most kinyírjuk őket! — kiálltja. A sárgacsillagos házakból egyszerre tízezrek özönlenek az utcára. Győztünk! Magyarország elveszett, tehát ők győztek! A körúton egy csomó fegyveres fiatalember siet gyalogszerrel és egy másik kiáltás hangzik: — A hatalmat akarjuk! A hungaristák! Most úgy érezzük, hogy lényegében nekik volt igazuk. A forma, a módszer elválasztottak tőlük nagyon sok magyart. A felvidéki válság idején ők képviselték a maximumot. Képviselték a nemzet kritikáját. Viszont a Félvidékért tüntető tömegük nagyon kétes elemekből állt. A szentek, és hősök mellett ott menetelt — a csőcselék. Nem volt felemelő és megnyugtató látvány. Mikor ezt megírtuk a Függetlenségben, Hubay Kálmán azzal válaszolt a Magyarság hasábjain: — Tessék tudomásul venni, mi nem Nemzeti Kaszinót szervezünk, hanem mozgalmat. Hubay Kálmán tiszta ember volt. Jó magyar. Kitűnő szerkesztő, Sérelmet szenvedett ember volt és azonfelül az a magyar típus, amely nem szenvedi a jogtalanságot, hanem visszaüt, még ha az életébe kerül is. Mikor egy cikke miatt elbocsátották a Függetlenségtől, mert a cikk nem tetszett Darányi Kálmánnak, felállt az asztaltól és azt mondta: — Most megmutatom nekik! Ha 1848-ban élünk, ő is ott ül a Pilvaxban és szabadsághős lett volna. így a szélsőjobb oldalra ment. Szálasi Ferenc a Csillagbörtönben ült és a mozgalmat ezalatt Hubay Kálmán dinamikája sodorta előre. A mozgalom most itt masíroz az utcán. Tragikus órán, végzetes pillanatban fogja kezébe kapni a hatalmat. Akkor, amikor a hatalomból már csak az ódium, a teher juthat neki. Mégis, most mikor a falakon felvirul a plakát: "Sztálin, vagy Szálasi?" — akkor a nemzet azt mondja: — Nincs más menekvés! És mi, akik tíz-húsz, huszonöt évig álltunk egy másik zászló alatt, megroskadunk a tragédia, a kiábrándulás súlyától. Mindent lehetett volna Semlegesen az öngyilkosságba rohanni, meghalni az angolszász illúzióért, százszázalékban odaállni a német oldalra. Mindent, de mindent megtehetett volna "a szegedi Klagyarország". Egyetlen egyet nem tehetett, hogy Sztálin előtt lerakja a fegyvert. Mikor augusztus 25-én a Lakatoskormány jött, mindenki mondta: Lakatos katona, tehát mégis csak harcolni fogunk. Hiszen az orosz már döngeti a Kárpátok kapuit. A Lakatos-kormányban azonban ott ültek a régi Tisza-párti öregek, jogászok, reakciós aggok és kúriai tanácselnökök. Tehát mégis csak megadjuk magunkat. Augusztus 25-től október 15-ig mindössze hat hét telt el. A bizonytalanság nagyobb volt, mint valaha. A kétértelműség még annál is nagyobb. Az orosz már betört a védtelenül hagyott erdélyi hágókon, mire mégis csak megtámadtuk Romániát. Huszonnégy órára visszafoglaltuk Aradot, aztán elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Debrecent. Menekülők hada érkezett Erdély felől. De most legalább a köd egyrésze eloszlik. Akik azt mondták, hogy az "orosz is ember”, most a saját fülükkel hallják. — Nyakunkon a tatár! — Meggyalázták a lányom, az asszonyom! — De hát akkor miért nem védjük magunkat! — ordít fel a maradék nemzet. A régi Magyarország, fáradtan mondja: késő van. S a mozgalom, amely most a Keleti Arcvonal bajtársaival egyesülve rohan az utcára azt kiáltja: — Védjük meg Magyarországot! A Tatár-hágó még áll. Debrecen környékén még tombol az óriási páncélos csata. Guderián vezérezredes vezetésével több ezer német és orosz páncélos, irtózatos karuszelje rohan végig a Hortobágyon, az összelőtt, eleső, újra felszabadított városokon s ebben a tűzorkánban most ég hamuvá a nyugati illúzió utolsó foszlánya. Majd napok múlva megtudjuk, hogy a nyugati hatalmak az oroszokhoz utasították a kormányzó kiküldötteit. Moszkva október 16-án reggelre várta a választ. A feltételek között szerepelt, hatszázezer magyar, az élő jóvátétel kiszolgáltatása. Nem! Ebbe nem mehet bele a "szegedi Magyarország". Ezt az egyetlen feltételt nem teljesíthetjük. — És most mégis! Magyarország leteszi a fegyvert. Délelőtt ifjú Horthy Miklós Lukács Béla lakásán fogadta Tito kiküldöttetit. — Mi a Gestapotól vagyunk! — mondják hirtelen a Tito-kiküldöttek. Skorzeny Ottó jön. Lövöldözés. Ifj. Horthy Miklóst egy szőnyegbe csavarva elviszik. A Várban koronatanács. Lakatos Géza nem írja alá a kormányzó hadparancsát. Mindegy! Vigyék ellenjegyzés nélkül a Stúdióba. Olvassák fel. A speaker, hátamögött revolveres katonákkal, olvas. A hangja remeg. Magyarország lelke is remeg. A frontról jönnek vissza a katonák. Ezt nem tehetjük soha. Délután három óra tájban, a Szentkirályi utcán sietek végig. Egyik ablakból hangszóró üvölti Vörös János hadparancsát. A kormányzói hadparancsnak nem kell engedelmeskedni. Egy fél óra múlva vad lövöldözés. — A németek lövik a Rádiót. A németek elfoglalták a Stúdiót. Bedobtak egy kézigránátot és a harcnak vége. Most már percről-percre hangzik a Vörös János-féle hadparancs. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes a hadipénztárral átment az oroszokhoz. Az utcán tankok, német "királytigrisek” vonulnak, magyar motorosok állnak a Rákóczi-úton végig. Kinek fog engedelmeskedni a honvédség? Kinek a nemzet? S akik október 15-ét végigéltük a tűiből, zavarból, kháoszból egy tanulságot viszünk majd magunkkal. Egy politikai rendszer, kormányzati forma, akkor pusztul el, mikor már senki sem akad, aki meghaljon érte. A kállai-kettősnek ez a vége. Nincs ~I 4*4*4* _j Magyarországon egyetlen ember, egyetlen kegyelmes titkos tanácsos és egyetlen árva közbaka se, aki meghaljon a megadási parancs teljesítéséért. A rendszer — ezt mi látjuk legjobban, akik hozzá tartoztunk — elpusztult. Nincs tovább! Belülről ingott meg. A lelkekben halt meg. Megölte az illuzió-kergetést. A nemzetnek nincsenek már illúziói és azt mondja: — Harc! Becsületes halál! Felhívom a miniszterelnökségi palotát, ahol egy rokonom teljesít szolgálatot. A felesége jelentkezik. — Mi történt? Mi újság? Síró női hang feleli: — Nem mondhatom meg. Rettenetes dolog. Utólag tudjuk meg, hogy ezekben a pillanatokban mond le a kormányzó. A Várudvaron német páncélosok állanak. Állítólag a testőrség parancsot kapott, hogy védje a téglákkal eltorlaszolt Szarvas-kaput. A királytigrisek belőnek a téglahalmazba. Géppisztolyos SS-ek íratták alá a kormányzóval a lemondási okmányt, vagy ő maga írta alá a lépcsőházban s dobta oda Vesenmeyernek? Talán nem is ez a lényeg. A nemzet mond le a rendszerről, amikor egy tagja sem akar meghalni érte. A rendszert az erdélyi politika rendítette meg. A kormányzó végzete magyar végzet. A Nyugatban bízott és Nyugat Kelethez küldte. Hitler "szövetségese” volt és most Hitler fogatja el. A rendszer felett egy régi prófécia mondja a gyászbeszédet. Gömbös Gyula szól a túlvilágról: — Mi mindent csak félig csinálunk! A rendszer félig a Hitler szövetségese volt, félig az angoloké, félig a németek barátja, félig az oroszok ellensége, félig reformer, félig konzervatív, félig "feudális”, félig szocialista, félig tekintély-állam, félig demokrácia, félig liberális, félig nacionalista, egészen magyar, de félig keresztény. Este nyolc óra tájban kinyitjuk a rádiót, amely hirtelen friss indulókat kezd játszani. Aztán egy izgatott hang mondja: — Beregffy vezérezredes jöjjön Budapestre! Beregffy? Ki lehet ez? Utána újra indulók. Egyszer csak felharsan a betiltott muzsika, a hungarista induló: "Riadó hangzik, testvér hallod-e? Sorakozó! Sorakozó!" Kint valahonnan ágyúdörgés hallatszik. Majd a speaker mondja: — Szálasi Ferenc hadparancsát közvetítjük! • A koexisztencia céljait szolgálta Vályi Péternek, a magyarországi miniszterelnökhelyettesnek USA-beli útja is. Ennek eredményeként júniusban Budapestre jött Hauge, a New York-i Bank Manufacturers Hanover Trust Company elnöke, aki a pénzügyminiszterrel, a Nemzeti Bank elnökével és a külkereskedelmi miniszterrel tárgyalt az együttműködés tárgyában. G. Hauge elnök bankja s annak angliai érdekeltsége, a londoni Investitions Bank, hajlandó Budapestnek rövid, sőt hosszúlejáratú hitelt biztosítani. Nem okoz tehát gondot az állandó deviza hiányban szenvedő s nyomorúságos gazdasági helyzetben lévő kommunista államoknak nyugattal való üzleteik finanszírozása, kapják a hitelt, a visszafizetésre nem kényszerített csaknem kamatmentes kölcsönt Nyugattól.
