Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-04-01 / 4. szám
1973. április hó «ITTVAKOkT 9. oldal A SZLOVÁK -CSEH VISZONY .. .Bratislava arra van hivatva, hogy főváros legyen: főváros volt ugyanis egészen a múlt század végéig, csak éppen Magyarország fővárosa, Pozsony néven. Pressburg német nevén pedig bevonult a történelembe a Habsburg Monarchia és Napóleon révén. Ma is ott áll három nép mesgyéjén s büszkén viseli mindhárom nevét. Igaz, ma már németeket ott bécsi kirándulókon kívül alig lehet találni, magyarok viszont ma is nagy számban élnek falai között. Szlovákia — csakúgy, mint Romániában Erdély — népek rendkívüli keveréke. Négy millió szlovák mellett az első “idegen testet” az a 600 ezer magyar alkotja, ki csaknem teljes egészében az ország déli sávján lakik, származási országa peremén. A magyarokat követi százezer ukrán és orosz, akik az ország legkeletibb részén élnek, Kassa körül, ahol az új fémipari kombinátot felépítették. A Csehszlovákiában élő 100 ezer cigány jórésze szintén Szlovákiában található. Minél keletebbre megyünk, annál nagyobb a népek keveréke. Olyannyira, hogy egy bizonyos időpontban el lehetett mondani, hogy a “prágai tavasz” alkalmával Prágában egy szlovák kormányzott (Dubcsek), Pozsonyban egy ukrán (Bilak) és Kassán egy cigány (Rigó Emil). Nem hiába ismertettük előbb a szlovák kérdés alapelemeit, hiszen a szlovákok gyakran elfelejtik, hogy nekik ugyanolyan kötelességeik vannak saját kisebbségeikkel szemben, mint amüyeneket a csehektől várnak el saját részükre. Mindamellett az állam legfőbb problémája a két nagy “testvérnép” közötti viszony marad számarányuk és a Pozsonyban uralkodó igen erős nemzeti különállóság miatt. Elég, ha összehasonlítjuk a két főváros légkörét: Prágának lehet sok hibája, de ennek ellenére minden, csak nem vidéki város; Pozsony ezzel szemben problémákkal terhes kisváros, melynek megvannak a maga kisebb-nagyobb, de sajátságos gondjai, hol mindenki ismeri egymást, s ahol a helyi rokonszenv vagy ellenszenv mindjárt államfontosságú arányokat ölt. így történhetett, hogy az ország szövetségi állammá átalakítása megelőzze-e a demokratizálódást, vagy csak azt kövesse — vagy hogy a helyi értelmiségiek a Kultumi Zivot irodalmi lap köré csoportosulva nem mentek-e el túl messze Izrael támogatásában. Ezek ugyan látszólag nem vidéki problémák voltak, valójában mégis helyi viták rejtőztek mögöttük. Az első kérdésnél tulajdonképpen arról volt szó, hogy a pártot azonnal megtisztogassák-e a novotnista elemektől, vagy előbb mindenki közös frontot alkosson a szlovák autonómia megszerzése céljából; a második kérdés pedig csak ügyetlenül leplezett egy antiszemita jellegű vitát egy állítólagos “zsidó befolyásos kör” ellen. Ehhez járul azután az ország két része közt-----------------írta: MICHEL TATU -------------------fennálló nagy fejlődésbeli különbség. Csehország és Morvaország évszázadokon át osztrák uralom alatt állott, míg Szlovákia — Bécs közelsége dacára — a magyar befolyás övezetéhez tartozott. Az arányokat megőrizve elmondhatjuk, hogy Prága és Pozsony helyzete sokban hasonlít a két nagy jugoszláv város: a horvát Zágráb és a szerb Belgrád viszonyára. Csakúgy mint Jugoszláviában, a két nép egyesülése csak újkeletű s ez a tény a szláv rokonság ellenére sem egyszerűsíti le a problémákat. A csehek ugyanis 1918-ig sosem éltek együtt a szlovákokkal. Politikai téren Szlovákia az utóbbi tíz év folyamán sokkal nagyobb szerepet játszott, mint amire népessége és gazdasági erejénél fogva számíthatott volna. El kell azt is ismerni, hogy a szlovákok sokkal harciasabbak, mint a csehek, s hogy a kommunisták által behozott pártgépezet rendszere feladatukat megkönnyítette. Természetesen az igazi sztálinista korszak alatt semmi lényeges sem történhetett, mivel akkor Novotny, felejtve a háború alatt autonómiára tett ígéretét, a régi hagyományoknak megfelelően kormányozta az államot a “prágai centralizmus” szerint. (E hagyomány fiatal múltra tekint ugyas vissza, de Masaryk első köztársasága alatt már “dühöngött”.) Husak, a jelenlegi prágai pártvezér ezt saját bőrén tapasztalta, hiszen 1954-től 1960-ig “nemzeti kispolgári” mivolta miatt börtönben ült. Változás a hatvanas évek elején állott be, mikor a megtorlás már lehetetlenné vált, s Novotnynak első gazdasági bajaival kellett szembe néznie. Ekkor Szlovákia megszólaltatta hangját, persze nem úgy, mintha szabad követelménnyel rendelkező ország lenne, hanem csak a párton belül, mint egyik pártfrakció álláspontját egy másik pártfrakció álláspontjával szemben. Mivel erősebb hatalmi alappal rendelkeztek, mint az ország bármely más tényezője, s a nemzeti érzés szálai kapcsolták őket össze, a szlovák pártapparátus togjai könnyebben bírálhatták a “központi” hatalmat. Ugyanakkor vonzóerő-központtá váltak a Csehországban és Morvaországban létező ellenzéki elemek számára is, melyek nem voltak olyan erősek és jól szervezettek, mint a szlovákiaiak, s így egyedül nem mehettek át támadásba. A “szlovák jelenség” így játszhatott az utóbbi években főszerepet az ellenzék kikristályosításában. Ellenzéki magatartásuk rendszeres volt, s inkább a “prágai centralizmus” elleni rányult, mint a napi kérdésekben elfoglalt irányvonal védelmezése felé. így láthattuk Szlovákiát hol “progreszistának”, hol “konzervatívnak”, a prágai széljárás szerint, de mindig ellenkező előjellel. 1963-ban például, mikor Novotny az első nagy politikai rezsimválsággal találta magát szemben, Szlovákia bontotta ki a liberális progresszizmus zászlaját a védekezésbe szorult sztálinizmussal szemben, mely Prágában minden áron fenn próbálta magát tartani. Ez évben került vezető pozícióba Dubcsek Pozsonyban, a teljes mértékben sztálinista Bacilek helyére. Ezzel szemben 1968-ban, mikor Prágában liberális szelek kezdtek fujdogálni — s bár az új irányzat vezetője szintén szlovák volt— Szlovákia mégis csak óvatos távolságból követte a fejlődést. Amint már láttuk, a szlovákok mindig kihasználnak minden napi helyzetet, hogy önállóságukat kerülő úton is, de kivívják, s federális államszerkezetet állítsanak fel, viszont mindig ők összpontosítják maguknál a Prága ellenes ellenzéket — az utóbbi esetben, mint a konzervatív erők vonzópólusa. Az orosz megszállás után Husak erőteljes kezdeményezésére Csehországot és Morvaországot megelőzve így lett Szlovákia a “normalizáció” legkedvezőbb terepe. Ugyanolyan folyamatot megindítva, mint amivel Dubcsek korábban Novotnyt eltávolította (1968 januárjában), most Husak vette át 1969 áprilisában Prágában a kormánykereket, márpedig a szlovák helyi szervezetre támaszkodva és az orosz nyomást is kihasználva. Az a tény, hogy az eltávolított Dubcsek szintén szlovák volt, mit sem változtat a helyzeten. Sőt ez az eset még jobban bizonyítja a “szlovák erőtényező” Csehszlovákián belül játszott politikai szerepét, melynek fontosságát sokkal inkább indokolja egy monolitikus és bürokratikus pártszervezeten belül fennálló regionális hatalmi alap, mint a tulajdonképpeni nemzeti érzés. Érdekes lesz most majd megfigyelni, hogy Szlovákia ezúttal a progreszista tábor felé fog-e hajlani, minekutána Prága az ellenkező táborhoz csatlakozott. Ez nem látszik kizárt dolognak, bár Husak Pozsonyban hagyta bizalmi embereit, mielőtt Prágába tette át székhelyét. A cseh és szlovák nép látszólag beletörődött a “normalizáció” diadalába, s így belátható időn belül nem lehet számolni heves kirobbanásokra, sokkal inkább várható egy kábultsági állapot, munka iránti egykedvűség, minek következtében a gazdasági helyzet romlani fog. Az 1968 augusztus 21—27 között lezajlott aktív ellenállás hét napja a régi cseh “erőszak nélküli cselekvés” hagyományainak megfelelően az ország történelmének dicsőséges lapjaira lesz feljegyezve. E napok alatt Csehszlovákia sokkal jobban magára talált, mint a müncheni egyezmény keserű idején, vagy a második világháború igen részleges ellenállási akcióiban. (CS) Megjegyzés: Michel Tatu cikkének Szlovákia “magyar befolyásos” megállapításával nem értünk egyet — mert FELVIDÉK a történelmi Magyarország szerves része. Éppen ezért a cikkíró részére a megfelelő tájékoztatást megtettük, (a szerk.) DOLLÁRRAL A K.G.S.T.-ÉRT Georges Anderson cikke a “Combat” 1973 január 17,-i számából A “békés együttélés" korszaka éppoly gazdag meglepetésekben, — bár ezek jelenleg kellemesebbek, mint a megelőző korszakéi, — mint amilyen gazdag a "hideg háború" időszaka volt. Nem ellentmondás-e, hogy ugyanakkor, amikor egyes nyugati pénzhatalmak emberei Franciaországból megszervezik a tőke kimenekülését, félve egy esetleges baloldali kormány hatalomrajutásától, ugyanakkor nagy nyugati bankok segítségére sietnek a szovjetrendszemek, ahol pedig közismerten a legrosszabb fajta kapitalizmus, az "államkapitalizmus" uralkodik. A tények azonban beszélnek: a nyugati államok 140 millió dollár értékben adtak hitelt a Kölcsönös Gazdasági Segélyszerv Tanácsának, melynek központja Moszkvában székel, előmozdítva s megkönnyítve ezáltal a keleti közös piac konkurrenciáját a nyugati közös piaccal szemben. A KGST beruházási bankja ugyanis már csak 5 millió dollár "erős valútával” rendelkezett és sürgősen szüksége volt dollárpótlásra. Az első oxigenszippantást három londoni bank nyitotta meg, melyhez 16 más európai pénzintézet csatlakozott, északamerikai és japán közreműködéssel. Köztük volt a párisi "Északeurópai Kereskedelmi Bank” és a zürichi “Wozchod Kereskedelmi Bank” is, mely a szovjet érdekek bástyájának számít, s rajtuk keresztül a KGST 60 millió dollárkölcsönhöz jutott 5 évre. E bankügylet után 1972 márciusában a KGST beruházási központja francia, német és olasz bankcsoportoktól ugyanekkora összeget vett fel, majd további két kéttel később egy francia és egy belga banktröszttől kapott újabb 20 millió dollárt. Brit bankösszeköttetéseit mozgósítva a Magyar Nemzeti Bank három londoni bank útján, — köztük a Moszkva Narodny Bankkal, — kölcsönkötvényeket bocsájtott ki 25 millió dollár értékben a nyugati tőkepiacokon. A kölcsönt 1981-ben fogja visszafizetni, s annak ellenértékét a KGST bankjának bocsájtja r endelkezésére. A KGST megalakulásakor, 1964 január 1.-én, azt a feladatot kapta, hogy kereskedelmi kiegyenlítő szerepét játssza. A szovjet blokk összes tagállamait felhívták ugyanakkor, hogy árúforgalmuk arányában létesítsenek tartalékokat s egy közös forgótőkét, melynek az lesz a rendeltetése, hogy kiegyenlítse a deficites résztvevők mérlegét rövidlejáratú hitelek adásával. A KGST célját nem érte el, mivel tagjai gyakran vonakodtak elfogadni a KGST központi bankja által felajánlott hiteleket, mivel nem igen vonzotta őket az "átutalási rubell”, amit közös elszámolási mértéknek neveztek ki. E rubel egyenértékű a szovjet rubellel, s közös fizetőeszköznek számít. Az egyes nemzeti pénzegységek közötti paritáskülönbségek kérdése pedig még ma is nyitva áll. A KGST bankja által tervezett mintegy húsz pénzügyi tervből öt a tagállamok közlekedési hálózatának modernizálását tűzte ki célul. Első helyen áll e tervekben a csehszlovák Tatra-Koprivnic üzemek kifejlesztése, mely nagysúlyú teherautókat gyárt, s 77.5 millió rubelt fog kapni. Az itt gyártott 12 és 16 tonnás teherkocsikat a Varsói Szerződés valamennyi tagállama beszerezheti. 1985- ra az üzem teljesítőképességét 7400 teherkocsira fogják emelni. Lengyelország 50 millió rubellel szerepel a tervben, mely összeget a Praszka-üzem kapja, hogy modernizálja pumpák és motorok előállítását. A magyar államvasutak (MÁV) üzemei nagyobb teljesítőképességgel fognak rendelkezni a 20,5 millió rubeles hitel segítségével, melyet 10 évre nyújtanak évi 5% kamat mellett. Ugyancsak a magyar Ikaruszgyár élvez majd hitelt acélból, hogy termelését 1975-re 10.400 autóbuszra emelhesse, melyből 9000 darabot a KGST többi országai felé fogja exportálni, <Cs.)
