Szittyakürt, 1973 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1973-02-01 / 2. szám
6. oldal **imAKö*t 1973. február hó NYÍLT level A WINNIPEGI KANADAI MAGYAR ÚJSÁG SZERKESZTŐJÉNEK Tisztelt Szerkesztőség! Valahányszor kezembe kerül a Kanadai Magyar Újság egy-egy száma, különös érzéseket ébresztett bennem, mert mindig úgy tekintettem, mint egy múzeumi darabot, mely régi szép időkből maradt itt ránk, mint Kanada legrégibb magyar nyelvű újságja. Jópárszor olvastam már ebben a lapban hajmeresztő dolgokat, mely cikkek alá mindig kezdőbetűket írtak, mert a cikkíróban nem volt annyi bátorság, hogy nevét is aláírja, annak amit kimondott vagy helyesebben leírt. így a cikkíró hiányában a felelősség a szerkesztőé és így csak ahhoz szólhatok. A jámbor olvasó elvárja a szerkesztőtől, hogy ha már tájékoztató jellegű dolgokról ír a lapjában vagy ilyen írásnak ad helyet, akkor meggyőződjék előbb az írás valódiságáról. Mi emigránsok elítéljük a hazai rendszert a történelemhamisításai miatt, akkor mi ne kövessük ugyanezt, elsősorban megalázva saját mártírjaink emlékét. Azzal is tisztában vagyok, hogy az 56-os szabadságharc részleteit sem ismeri a szerkesztő, így az erről szóló írásokat különös gonddal kellene, hogy megvizsgálja vagy olyanokkal megvizsgáltassa, akik annak valóban résztvevői, aktív szereplői voltak népünk hősi felkelésének. Lapjának 1972. december 29-i számában “Nemzeti szocializmustól a nemzeti kommunizmusig” c. alatt, az 5. oldalon megjelent cikke egyszerűen minősíthetetlen és minden eddigi gyalázkodást felülmúl a szabadságharc vezetőit illetően. Ennek a förmedvény megírójának a privilégiuma, hogy véleményt alkosson, tetszését vagy nemtetszését fejezze ki egy októberi ünnepélyen elhangzott ünnepi megemlékezésről, elvégre itt demokrácia és szólásszabadság van. Az viszont már a mi kötelességünk, hogy a szabadságharc mártírhalált halt vezetőink gyalázóit itt emigrációban, pellengérre állítsuk. A történelmi hűség kedvéért hadd hívjam fel figyelmét arra a tényre, hogy a Szabad Nép Székház október 23-án, kedden este tizenegy órakor már a szabadságharcosok birtokában volt. Tehát a cikk írója akkor, azon a környéken nem járt és csak hallomásból vehette mondanivalóját, amikor azt állítja, hogy 24-én foglalták el a Szabad Nép Székházát. Az aláírás helyett odabiggyesztett L. B. kezdőbetűk fölé írott hat számjegyű “politikai fogolyság” úgy vélem, hogy egy szemérmetlen csalás, mert ilyen számú politikai foglyok Magyarországon nem voltak. A hat számjegy mellől még hiányzik valami, amit minden valójában volt politikai fogoly felismer, hogy ez a szám így önmagában hamis. Az az egyenesen gyalázatos állítás pedig, hogy Dudás Józsefet a szabadságharcosok végezték volna ki a kommunistákkal való együttműködése miatt, az egyenesen égbe kiált. A valóság az, hogy Dudás Józsefet a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnökét és Szabó Jánost, a Szénatéri csoport parancsnokát 1957. január 19-én reggel végezték ki Kádárék a kőbányai Gyűjtőfogházban. Ezek megcáfolhatatlan történelmi tények. De hogy egy magát emigránsnak nevező újság oda süllyedjen, hogy nem egészen 16 év után a hazai rendszert akarja mentesíteni ennek a gyilkosságnak a felelősségétől, ilyen gyalázatos módon, az szinte elképesztő. Felhívom még a szerkesztőség figyelmét, hogy a hazai Minisztertanács, 1957-ben, a külföld számára kiadott egy angol nyelvű “Fehérkönyvet “The Counter-Revolutionary Forces In The October Events In Hungary” c. alatt. E könyvben a 105-től a 114; oldalig bezárólag foglalkoznak Dudás Józseffel és a Nemzeti Forradalmi Bizottmánynyal, ahol leírják a tárgyalás menetét, a “tanú” kihallgatásokat, valamint a halálos ítélet végrehajtását is. Bármennyire is próbálom, sehogysem tudom elképzelni, hogy milyen propaganda előnyei származnának a hazai rendszernek abból, hogy Dudás és Szabó kivégzését elismerik, vagyhogy magukra vállalják akkor, ha a valóság az önök “politikai foglyának” az állítása lenne. Torontóban élnek olyan emberek, akik Dudás József közvetlen környezetéhez tartoztak azokban a napokban, kik nem Kanadában lettek, de Budapesten voltak valóban szabadságharcosok 56 októberében. Ezektől az emberektől kell történelmi valóságnak megfelelő információkat kérni azoknak a napoknak az eseményeiről, nem L. B. jelzéssel ellátott “nagyokat mondóktól”. Befejezésül még csak annyit, hogy a Szabad Nép Székház elfoglalásakor, sem azután, a székházban nem lőttek agyon senkit, mert az éjjeli műszakban dolgozó nyomdai munkásokon kívül kizárólag rendőrök tartózkodtak az épületben, így a cikk állítása szerint a “hithű kommunistákat” nem lehetett agyonlőni, mert ott sem voltak. Mindenesetre még most sem tudok felocsúdni abból, hogy hogyan vetemedhetett valaki ilyen förmedvény megírására és hogy lehet az, hogy itt Kanadában akadt egy olyan lap, mely leközölt egy ilyen szentségtörő hazugságot. Homonnay 0. János Aggasztó jelenségek ifjúságiink magyarrá nevelése körül írta SOMKUTI LÁSZLÓ Űj esztendő táján az ember visszapillant az elmúlt időkre, és ha az ember magyar, természetes, hogy akkor elsősorban magyarságunk ügyére, s ott is jövőnk letéteményeseire: ifjúságunkra gondol. Valljuk be, hogy ez a visszapillantás nagyon szomorú képet mutat. Közömbös szülők, idegen iskolák, káros ráhatások, vegyesházasságok, s az ezeréves tölgy vadhajtásai, belső féreg és egyre kevesebb minden magyar reménnyel. Szemem a magyar iskolákra és a cserkészetre tekint. Az iskolák rendszerint csak szombati és vasárnapi iskolák, vagy tanfolyamok, amiket nagy jóakarattal szerveznek, vagy vezetnek, s tagadhatatlan, hogy bizonyos eredményt el is érnek. Nagy baj, hogy tankönyvhiánnyal dolgoznak, ami pedig elengedhetetlen segítség úgy a gyermekeknek, mint a tanítóknak. Pedig vannak jó tankönyveink, amit — sajnos — érthetetlen okokból, nem vezettek be az iskolákba. Vagy talán nem ismerik? Itt csak két kitűnő könyvről kívánok említést tenni, az egyik Pohárnok Jenő ábécéje, a másik Magyar József Kincsesládája. E két könyv tapasztalt pedagógusok kiváló munkája, mindenütt igen kiválónak tartják és nagy elismeréssel nyilatkoznak azokról. Mint többgyermekes szülő több irányban tájékozódtam, s így került kezembe a Virágoskert című, a szerzők által “Olvasmányok a magyar irodalomból” jelzett könyv. Nézzük csak ezt a könyvet, ötvennégy oldal ábécé és ábécé-sorban versikék. Keresek magyar vonatkozású dolgot, hiszen magyar gyermekeknek szerkesztették, de még véletlenül sem találok a Himnuszon és Nemzeti dalon kívül. Dehogy nem. Ott van a 47. oldalon Kisfaludy Károly Szülőföldem első versszaka illusztrációként Csonkamagyarország, alatta egy szegényes parasztviskóval. Hihetetlen! Csonkamagyarország!? Ez szülőföldem szép határa? A következő 138 oldal olvasmányban hiába keres szívem, lelkem valami magi ~ dolgot, nem talál abban egy szemernyit sem. Hazánk történelméből, földrajzából, helyi mondáiból, semmi sincs, de nincs említve egyetlen királyunk, hősünk, kiválóságunk. Árpádnak vagy Budapestnek még a neve sincs megemlítve, de nincs említve semmi magyar érték sem, sőt zászlónk s címerünk is hiányzik. Nézem a kiadót, mert a tartalom után ítélve nem lehet más, mint az évek előtt megjelent Szülőföldünk otthoni, új kiadása, közénk csempészve más köntösben. Tévedtem! Kiadó a Magyar Iskolabizottság, München. Mélyen megrendülve, sőt megbotránkozva olvasom a könyvet. Szerzők és Iskolabizottság! Meggondolták-e önök, hogy mit adnak gyermekeink kezébe? Tudják-e, hogy mit vár gyermekei részére a szívében a magyar emigráció? Tudják-e ezzel a könyvvel az idegen hatást ellensúlyozni? Egyáltalában, mond-e ez a könyv valamit magyarságunkról? Van ebben a könyvben magyar szív, magyar érzés, lélek? Megértik-e a gyermekek, hogy milyen nagy feladat vár reájuk, s hogy nekik olyanokká kell lenniük, hogy csak az utolsó esetet említsem: mint 1956 októberének gyermekei voltak? Nem? Ebből olvasni nagyon jól megtanulhatnak, de magyarrá lenni soha, soha! Erre a könyvre csak azt lehet mondani, hogy “ments meg attól Uram minket!” • Magyar Testvérem, aki elbúsultad magad a fenti sorokon, nehogy azt hidd, hogy nincs több búslakodni való. íme, eléd tárom a Magyar Cserkészszövetség által kiadott “Vezetők Lapja 24. számát 1972-ből, ebben a 23. oldalon szóról szóra ezt fogod olvasni: “Akármennyire is kedves nekünk a történelmi Nagy-Magyarország térképei nem a földje?) tanításunkban céltalan, sőt káros dolog a jogtalanul elcsatolt területek ‘visszakövetelését’ hangsúlyozni.” És most gondolkozz testvérem. A Cserkészszövetség az otthon megalapozott hírnév alapján tagadhatatlanul rokonszenves intézmény. De lehet-e továbbra is az, ha vezetői olyanok, akik ilyesmit le mernek írni és akik azt le is közlik a Vezetők Lapjában? Magyarok ők még? Ilyen emberek vezetik a mi kis véreinket? Elfelejtik, hogy volt már 150 éves török urolom, 350 éves Habsburg elnyomás és végre mégis szabadok lettünk. Aki a hitet megöli az emberekben, az magát az embert öli meg! Mi megírtuk ezt, magyar szívű szülők, a Ti kötelességetek ez ellen a lélekrombolás ellen cselekedni. A nyítrai Pedagógiai Fakultás ne* veléstudományi tanszékének adjunktusa, Szeberényi Zoltánné, érdekes tanulmányt tett közzé “A szlovákiai magyar tanulók irodalmi érdeklődése” címmel. A tanulmány megállapítja, hogy a fiúk legkedveltebb írója Gárdonyi Géza, akinek az Egri csillagok című regényét olvasták a legtöbben és jórészük ezt a könyvet is vallja legkedvesebb olvasmányának. Népszerűségben a harmadik helyen (Kari May után) következik Jókai Mór a Kőszívű ember fiai című regényével. Jókainak egyébként még az Aranyember című regénye igen népszerű a felvidéki magyar fiúk között. A húsz legolvasottabb író között a nyolcadik helyen van Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című, és a kilencedik helyen Móricz Zsigmond a Légy jó mindhalálig című regényével. Igen népszerű Verne Gyula, akinek különösen a Két évi vakáció, A tizenöt éves kapitány és a Rejtelmes sziget című könyveit olvassák. Előkelő helyet foglalnak el az olvasottság listáján a Rejtő Jenő regények és a Cooper könyvek. A lányok legnépszerűbb regényírója Jókai Mór, akit Móricz Zsigmond és Gárdonyi Géza követ. Jókainak a Kőszívű ember fiai című regénye a legkedveltebb körükben, Móricz Zsigmondnak pedig a Betyár című műve.
