Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-06-01 / 6. szám
1972. június hó **ITíVAKÖfcT 5. oldal A világuralom két sarka és Kína MAO CE-TUNG vezetői képessége és szerepe hosszú évtizedek óta bizonyságot nyert Kínában és vele az ötvenes években az új Kína már-már a "szocialista” tábor élére lépett veszélyeztetvén Moszkva elsőbbségét. Az éleslátású Mao, aki elsősorban kínai volt és csak azután marxista, korán felismerte a szovjetoroszok imperialista érdekeit, meglátván abban egy vörös változatát a farizeusok nyugati nemzetközi törekvéseinek és ezért — különösen 1956-ban — követelni kezdte mindjobban az oroszoktól függetlenített kínai belpolitika érvénybeléptetését. Ugyanezt az eljárást követelte a többi szocialista országok részére —ide értve Magyarországot is — és ezzel bár népszerűvé vált Mao, az újabban feltörekedett Hruscsov szemében viszont vetélytársnak bizonyult. Minden magyar jól emlékszik még a Rákosi— Gerő-féle kapzsi, Moszkvát kiszolgáló belpolitikára, amely Magyarországon uralkodott 1956 októberéig, amely még a nemzeti-baloldali Rajk Lászlót is likvidálta többek között. Mao figyelmeztette Moszkvát akkoriban, hogy az ilyen fajta orosz kizsákmányoló politika nem egyeztethető össze a "szocialista baráti” együttműködés elveivel és előbb vagy utóbb az robbanékony helyzetekhez vezethet. Poznánban és Budapesten a munkások és a parasztok az értelmiséggel és diákokkal vállvetve — ha akaratlanul is — valóságra váltották Mao jóslatát. A világpolitika és a történelem fejlődése azóta egy teljes hátraarcot tett meg. Ahogyan 1920-ban, az első világháború után, úgy 1956-ban is megint bebizonyosodott az, hogy az európai kontinensen van a világpolitika egyik forduló sarka; pontosabban a Kárpátmedencében! 1 Ez a föld Attila hunjainak és Árpád magyarjainak az ősi földje, ahol a keleti és nyugati, északi és déli politikai érdekek megannyiszor összetalálkoztak és megmérkőztek. Emikor 1956-ban az ideológiai és politikai különbségek a szovjetorosz és kínai kormányok között hirtelenül napvilágot láttak, akkor is e magyarlakta terület miatt folyt a vita. Vörös Kína akkor a Magyar Forradalom mellett szólalt fel. Hruscsov tehetetlenségét azokban a válságos napokban élesen megkritizálta a Kínai Kommunista Párt vezetősége — jelezvén azt, hogy egy esetleges nyugatfelé fordulást a magyar politikai viszonyokban csak a Kremlin gyengeségének és kétarcúságának lehet majd elkönyvelni^ Az oroszokat egyre azon tuszkolta Mao, hogy amíg egy igazi "nemzeti népuralom” nem lesz felállítva Magyarországon, addig minden katonai vagy gazdasági erőfeszítés csak mégjobban elmérgesíti a helyzetet és mégmélyebben aláaknázza a szocializmus alapjait.3 1956. október 30-án, csak néhány nappal a katonai "megoldás” előtt, az oroszok ki is kűrtölték világszerte, hogy "határozatukba vették az abnormális helyzetek orvosolását, amelyek a szocialista államok és a Szovjetunió között addig uralkodtak.”■* Ezzel kívánták az oroszok megelőzni Mao jóslatának beváltását, azaz a forradalmi helyzetek továbbterjedésének a lehetőségét. Azután, hogy az USA kormánya Titón keresztül tudtára adta az oroszoknak, hogy nem fog beavatkozni egy katonai megoldásba, Hruscsov november 4-én hozzá is fogott az "ellenforradalom” elfolytásához Magyarországon. Először Vörös Kína tiltakozott az oroszok erőszakos eljárása ellen, de amikor a Nagy Imre kormány az ENSz-hez fordult segítségért, akkor Kína is helyessebbnek látta az orosz megoldást. A kínaiak örömmel látták volna a Dunamedence és Középkelet-Európa politikai átrendezését egy "konfederációs” formában a "Szocialista Tábor” keretein belül, azonban bármilyen mértékű nyugati beavatkozás és befolyás nélkül! 1956-ban már ezt a Vörös Kínaiak maguknak kikövetelték a Szovjettől. Ugyanis a Kínai Népköztársaság akkor már egy több népszövetségi államformát jelentett, amit a mai öt sárgacsillagos vörös mezejű zászlójukon is megfigyelhetünk.-) Chou En-lai, 1957 elején meg is jelent Varsóban és Budapesten, hogy a kényes politikai helyzetet ügyesen kihasználva felajánlja Vörös Kína "önzetlen” segítségét Gomulkának és Kádárnak az orosz kiszolgáltatottság helyébe. Moszkva erőteljes parancsa Kádárt rendre utasította azonban, és még amellett nyugati gazdasági segély és kölcsön lehetőségekkel is kecsegtette az éhes magyar nép új vezetőjét. Az 1956-os Magyar Szabadságharc olyan történelmi fordulópontot jelentett a modern világpolitikában, amelynek eredményeként mind a nyugati, mind a keleti, nagyhatalmak kénytelenek voltak álláspontjaikat átvizsgálni, újraértékelni és gyökeresen megváltoztatni! A kis Magyar Nép hősies nemzetiszocialista elvei melletti kiállása odáig hatott, hogy a hatalmas Vörös Kína is alkalmasnak látta az időt arra, hogy Mao Ce-tung alkotó szocialista, nemzeti programját nyíltan meghirdesse és minden orosz gazdasági és katonai "segélyeket” tétovázás nélkül visszautasítson, ha azoknak csak egy csekélynyi szláv-imperialista szaga is volt, amelyek Kínát anyagilag, erkölcsileg vagy politikailag elkötelezni kívánták. A kínaiak nyíltan beismerték azt, hogy a Magyar Forradalom lecke volt a részükre is.(i Ők sem kívántak látni szovjet tervezte "sztálinvárosokat” és "baukszitbányákat” (uránium) Kína területén, és ma már az eredmény az, hogy Vörös Kína nem tartozik senkinek semmivel! A Jen-Min Jih-Pao, 1958. június 11-i számában Mao Ce-tung a következőket mondotta: “Vannak, akik megkritizálnak minket azért, mert mi... szeretjük a hatalmasat és a megoldást, a gyors eredményeket és a nyereséget és, hogy lekicsinyeljük a közelmúltat és vakon hiszünk a jövőben! Igen, a mi Pártunk éppen ezt kívánja: a szocializmusunk hatalmát, gyors eredményét, lekicsinyelve a múltat és vak hitet a jövőnkben!". A Szovjetunióban erre úgy válaszoltak, hogy megvonták gazdasági, ipari és erkölcsi "segítségüket” Vörös Kínától és az ígért atombomba silókat is megsemmisítették, majd a propaganda szócsövein keresztül radikálisoknak, sovinisztáknak, hamis misszionáriusoknak és maoista evangélistáknak kűrtölték ki őket. ☆ ☆ ☆ Amikor a budapesti rádió bejelentette a Nagy Imre ügy bírói tárgyalásának kezdetét 1958. június 16-án, Peking teljes szívvel helyeselte azt jelezvén ismét, hogy egy szocialista népi forradalom elárulója — aki a Nyugatban kereste a megoldást — megérdemli a fejvesztést. Kína emlékeztette a világot Chou En-lai egyik, 1956-ban megtett kijelentésére, hogy egy újabb világháború esetén — azaz, ha Kína belpolitikájába bárki is beleavatkozna: "... húszmillió amerikai, öt millió angol, ötven millió szovjet és háromszázmillió kínai fog maradni!"'! Mintha csak bizonyítani kívánta volna ezt Kína, 1959-ben bekebelezte Tibetet, amíg a szovjet és a Nyugat tétlenül álmélkodtak. Tibet elfoglalásával Kína bebizonyította azt, hogy Szocializmust többféleképpen is lehet értelmezni és építeni! A farizeus Nyugatnak és a szláv imperialista szovjetnek nem tetszett a Maoféle értelmezés és alkotás, de annál inkább érdekükbe vágott annak sürgős szétrobbantása. A kora hatvanas években mind a Nyugat, mind a szovjet részről megtörtént a barátságtalan beférkőzés és beavatkozás Kína belpolitikájába és azzal az ún. "kultúr forradalom” megkezdődött hamarosan Kínában. Ez azután történt, hogy 1964. július 10-én, Mao nyíltan kijelentette a Japán Szocialista Delegáció előtt, hogy az orosz imperialisták már túl sok területet raboltak össze 1945-óta Kínától, majd később Mongóliától, Japántól, Finlandtól, Kelet- Németektől, Lengyelországtól és Romániától.^ (Érdekes azonban az, hogy Magyarországot nem említik!!!) Ezzel a Szovjet olyan pofont kapott, hogy csak egy atom támadással lehetett volna azt megtetézni a kínaiak részéről. A szovjet vezetőség erre nyíltan kikűrtölte szeptember 2-án, hogy Vörös Kína a korábbi Japán sorsra fog jutni, ha beleavatkozik a szovjet belügyekbe és ha Ázsia felé mer kacsintgatni — pontosabban Mongólia felé! Kína is válaszolni kívánt éspedig egy atombomba felrobbantásával, amely az első volt részükről és azt azóta már több követte. Érdekes, hogy milyen is az élet! Úgy véletlenül, az USA hajói és katonái ugyanakkor szintén megjelentek a Tonkin Golf-ban és azzal a Viet-Nam zenebona felcsendült, s az még napjainkban is tart. De így történt az Hitlerék idejében is, amikor a szovjeték veszélybe kerültek; az USA akkor is azonnal megjelent a nyugati fronton! ☆ ☆ ☆ A KÍNAI atombomba felrobbantásának idején Hruscsov is lebukott és Mao hozzálátott a háztakarításhoz Kínában. A "kultúr forradalom” új lendületet vett és a Hruscsovista elemeket Mao likvidálta a Nyugat-felé kacsingató jobboldali revizionistákkal együtt. Ebben a nagyméretű tisztogatásban a maoista baloldal majdnerrr elvérzett, de végérvényesen mégis győzedelmesen felülkerekedett az oroszok és a Nyugat sajnálkozására. Kínában akkor, befejeződött az összes politikai, katonai és gazdasági erők összpontosítása és egyre jobban érvénybelépett a kolonizáló ambíció is a kínaiak részéről. Először csak magában Vörös Kínában vehető észre a Han-nép többségének az ereje a nem Han-nép kisebbségekkel szemben, amely 35 milliót számol 50 különböző törzsfajokban, elfoglalván több, mint 50 százalékát az egész Kína területének. Bár csak 6 százalékát teszik ki az összlakosságnak — elrendeződésük és vezetésre képes jellemük nagy fontossággal bír egész Kína mivoltában és történetében! A szomszédos népekkel való kapcsolatok idegrostjainak ők az alapanyagjai és ők képezik a lökhárítót Mandzsúria, Mongolia, Szibéria, Tibet és a dél-kínai területek felé. A Han-alapú kínai tömegeknek a kisebbségek közé való telepítésével és a politikai és kulturális jogok látszólagos megadásával az ezen szélterületeken fekvő népek sorait és életmódjait egyre jobban fellazították és átformálták. így az uighurok, mongolok és tibeti népek különösen érintve vannak. Koreában, Laoszban és ma Viet-Namban világosan látható a kínai érdekeltségek egyenes visszaszorítása mind az orosz, mind a Nyugat részéről, és ún. kommunista ellenes háborúskodások ezeken a területeken valójában nem más, mint kínai kolonizáló politikának és néptömegözönlésének a megakadályozása és azzal Peking világpolitikai befolyásának a semlegesítése! 1949-óta Peking különös figyelmet szentelt Mongolia felé, bár az már 1920-óta teljes orosz befolyás alá tartozik. 1952-ben egy szovjet—kínai egyezmény értelmében a kínaiak tízezrével küldték a “munkásokat” Ulán-Bátorba vasútat építeni és egyéb mást! Már 1936-ban kijelentette Mao, hogy "... a népuralom megalapítása és győzelme után Kínában a Külső-Mongol Köztársaság automatikusan fog beletartozni a Kínai Federációba és azt majd a saját akaratukból fogják megtenni,”f Tény az, hogy a mai Vörös Kínában több mongol van az ún. Kína-uralta Belső-Mongoliában, mint a Szovjet uralta Külső- Mongoliában, viszont a területi állapotokat tekintve az utóbbié a legfontosabb és leggazdagabb. Gazdasági kincsei és területi fekvésének fontossága politikailag és történelmileg már évezredek óta ismeretes. Genghis-Khan a világ "forduló sarkának” nevezte Mongoliát és később a geo-politika feltalálója, Sir H. J. Mackinder "földrajzi fordulópontnak” és "Ázsia szívének” nevezte el.'1' Külső-Mongolia az a terület, ahol a legkedvezőbb az éghajlat, legtermékenyebb a talaj, legzőldebb a végtelen mező, földrajzilag a legvédettebb és alakjában nagyon hasonlít a Kárpátmedencéhez! Ezen a területen vágtáztak keresztül a szittyák és hunok, majd később Genghis-Khan gyors lovasai is — naponta 250 mérföldes távolságot is képesek voltak megtenni az évezredeken át jól bejárt utakon! Ezeken az útakon keresztül volt Európa és Kína összekapcsolva, csak "néhány napnyi” távolságra egymástól, már ezer évvel ezelőtt. így jutott el Marco Polo is 1275-ben Kublai-Khan, Genghis-Khan unokájának pekingi udvarában—amikoris a mongolok uralták Kínát is. Mind a kínaiak, mind az oroszok évszázadok óta irtóznak ezektől a mongoloktól és mongol fajú népektől, de különösen a XVII. század óla az orosz Romanoff és a kínai Manchu dinasztiák szakadatlanul azon voltak, hogy semlegesítsék és bekebelezzék
