Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-05-01 / 5. szám

Szocializmust - de magyar módra!

JÉg

1972. MÁJUS HÓ, XI. ÉVF., 5. SZÁM Ára: 50 cent

«itTVAKöirr

A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA

Pécsi Kornél dr.:

A VERSAILLES-1 BEKE------ÉS A FRANCIA KÖZVÉLEMÉNY----------------------madt, fölvetette a bizalmi kérdést, ami azután mindig fehér lapot adott neki a továbbiakra. Ezért is róták föl Clemenceaunak, hogy “zsarnoki vakságról tett bizonyságot” (561. 1.), hiszen még a képviselőház külügyi bizottságát sem tájékoztatta a béke-előkészítő tárgyalásáról! (332 sk., 350 sk.)

4. Bár ugyancsak ismeretes, hogy “titkos alapok”, tehát pénzjuttatások is befolyásoltak egyes sajtó-orgánumokat, mégis érdemes megjegyeznünk, hogy maga Clemenceau is kikelt a párizsi sajtó korruptsága miatt. (21, 391. 1. 2. j. és 395.)

5.. De hát miről nem volt többek között szabad írnia a francia sajtónak? a) A németországi bolsevista tüntetésekről; b) az olasz-jugoszláv ellentétről Fiume kérdésében, amit Wilson 14 pontja közöl a 10-ik nem vett volna el az Osztrák-Magyar birodalomtól (39. 1.) “Minden e tárgyra vonatkozó információt könyörtelenül töröl a cenzúra”, — panaszolja a Journal des Débats főszerkesztője. (11. 1. j.) (Fiume, Trieszt, stb. kérdéséről fontos adatok a 388-401. 1-on.)

6. A központi hatalmakról szó esett Wilson 1919, jan. 4-én Rómában mondott beszéde kapcsán, amikor kijelentette, hogy azok “hatalmas tévedést követtek el”, — tehát nem hibát, ahogy a franciák jellemezték a háború megindítását. Következésképp nem elítélendők, hanem sajnálandók és segíteni kell őket, hogy ne ismételjék meg a tévedést. (95) — E napokban, 1919, jan. 9-én, Clemeceau egyik lapja, a L’Homme Libre megemlíti, hogy “a bolsevista propaganda Magyarországra kiterjeszkedik”. (101. 1. — Kiderül az is, hogy az angolok és franciák azt várták, hogy az oroszok hívják őket segítségül Lenin- Trockij és társai rémuralma letörésére. u. o.) Egyébként Smuts tábornok javaslatát a francia kormány magáévá téve, a megalkotandó Népszövetség feladatai közé sorolja 1919 januárjában a Monarchia, Orosz és Törökország öröksége rendezését (190), ami Pertinax szerint azért is sürgős lenne, hogy így meggátolják a bolsevizmus terjedését a Monarchia romjain. (L’Écho de P., 1919, II. 24. — 315. 1. — Márc. végén a Le Matin aggodalma ezért már olyan nagy, hogy követeli “mars elrendelését . . . Berlinig, Bécsig és Budapestig.” Ugyanekkor a Foch marsallhoz közelálló L’Opinion attól tart, hogy Ausztria csatlakozik Németországhoz! 355 sk.)

7. Érdemes megfigyelnünk, hogy a francia—német határmegvonások vitájában természetesen Franciaország biztongságát keresve, történelmi jogokra és földrajzi tényezőkre többször hivatkoznak, (pl. Bainville 1919, II. 7-én, 301. 1. Ld. még 541.) Fölmerül hát a kérdés: ha a franciák biztonságukat keresték a németektől 1370/71-ben és az 1914—18-i háborúban elszenvedett ütések nyomán, vájjon Magyarországnak miért ne lenne joga biztonságára? S ha Párizs hivatkozhatik történelmi jogokra, Budapest miért ne tehetné ugyanezt? — Idetartozik, hogy 1919, II. 24-én Pertinax még osztja Bainville nézetét, hogy vissza kell állítani egy erős Ausztriát, ami alatt nyilván az Osztrák-Magyar birodalmat kell érteni, mert világos, hogy Ausztria önmagában nem lehet erős! Pertinax szerint Oroszországot egy nagy Lengyelországgal kell sakkban tartani és Németországot föl kell osztani. (315) — S e ponton említik, — úgy látszik —, először a “szláv gyűrűt” a német támadás elhárítójaként! (550)

8. Az 510—521. 1-on Miquel áttekintést nyújt a francia lapok gazdaságpolitikai szándékairól, elképzelésük szerint a német külkereskedelem helyét ők foglalták el. Így a rumén kőolaj-, a szerb fa-, a török dohány- és érctermelést stb. a francia gazdasági vérkeringésbe kapcsolnák be. A zenebonába még francia katolikusok lap-BURJÁN GYULA:

A románok és Avram Jancu 1848-49-ben

Pierre Miquel sokatigérő című, vaskos kötetét “magyarvonatkozása” miatt küldték meg nekem.

La paix de Versailles et l’opinion publique franciásé, Paris 1972 Flammarion, 610 lap.

— Amilyen várakozással fogtam olvasásához, olyan mértékben növekedet magyar vonatkozásban csalódásom. Ez azonban távolról sem jelententi azt, hogy ne érdekelne minket, mi is történt azon, reánknézve gyászos napok előestéjén Párizsban és általában is Franciaországban.

Szögezzük le elöljáróban, hogy a könyv címe félrevezető. A francia közvéleményről alig-alig esik szó, s így nem is igen túlzás, ha azt állítjuk, hogy ilyen nem volt. A kötet záró mintegy 20 lapon maga a szerző bevallja, hogy 1919-ben széles rétegek érdeklődését a sztrájkok, az áremelkedések kötötték le inkább, semmint a németekkel kötendő béke föltételei.

Így pl. a 385-1-on azt írja, hogy Clemenceau és Foch súlyos nézeteltéréséről e téren a közvélemény mitsem tudott!

A kötet címének tényszerűbb fogalmazása tehát ez lenne: A versaillesi béke és a francia sajtó. — Ha magyar vonatkozásban érdeklődésünk kielégítése sovány is marad, annál lényegesebb, hogy mégis nem egy fontos tény tárul fel a figyelmes olvasó előtt Miquel nagyszabású sajtó-panorámája nyomán. Ezek pedig sommásan a következők:

1. A francia sajtó, mint általában minden sajtó, a közvélemény alakítója, irányítója. (Hogy a “közvélemény” reakciója ritka, mint a fehér holló, az más lapra tartozik.)

2. A francia sajtót, jóllehet a fegyverszünet (1918, nov. ll)után jogalap rá már nem volt, a kormánycenzúra igen erősen korlátozta!

3. A teljhatalmú cenzorról. Gearges Mandelről, többek között ezt olvashatjuk: “Mandelnek szabad keze volt. — Minden fontos vagy kétes esetet, bármely órában, akár este vagy éjjel, Mandelnek jelentettek. Végső fokon ő döntött, amikor a cenzúra képesített tagjai hiába próbálták a szerkesztőket rábírni, hogy álljanak el vagy módosítsák szövegüket, Mandel az ellenszegülőket távbeszélőn felhívta, bőven kifejtette okait s végül sohasem habozott, ha kellett, ridegen nézetét rájuk erőszakolni.” (17, 21 sk, 28, 381. 1. — A cenzúráról még passim és különösen 256,, 377 j., 396) Egyébként Mandel szervezte, hogy a pl. kétmillió példányos Le Petit Párisién és a félmilliós Le Petit Journal Clemenceau politikáját támogassa a Le Temps, a L’Écho de Paris stb. mellett. (28 sk. és 381 j.) — Különösen is köztudott volt, hogy Clemenceau kormányzási módszere nem ismerte a dialógust. Mihelyt valami ellenzéki mozgás táElmentem a közelmúltban Chicagóban az “egyik” március 15-i ünnepségünkre. Már maga az a tény, hogy "két” ünnepség volt, őszintén szólva — igen megdöbbentett. Az ünnepség igen fényes műsor keretek között folyt le, aminek központja az ünnepi beszéd volt. Az ünnepi beszéd egy gondosan összeállított, színes stílusban és gördülékeny "retorikai” mű volt, amiért is a közönség — a tömegpszihózis következtében — egy megérdemelt tapsorkánnal köszöntötte az előadót, jómagam is ezt tettem. A közönséget általában a "tömegpszihózis” üli meg, nem elemzi az elmondottakat, részben "lenyűgözi" a szónak előadókészsége, másrészt nem “szakember” logikájával "követi” az előadót. Ez az ünnepség egy igen jól sikerült márciusi “viszszapillantás” volt a "közönség” szempontjából, jómagam is annak ítéltem, aki, már "szakmai” szempontok szűrőjén keresztül percipiáltam az elmondottakat...

Az eddigi tanulmányaim és cikkeim arról tanúskodtak, hogyha "politizáló” természetűek is voltak, mindig betartottam a "kritika-etikáját”,

ja, a La Croix is beleszól: “Tőlünk függ, — írja —, hogy kézbe vegyük a rumén piacot . . . Küldjünk mérnököket, bankárokat, utazóügynököket.” Másik nap pedig így: “Csehszlovákia szoros gazdasági kapcsolatokat akar ápolni lengyel és délszláv szomszédaival (!) Németországot helyettesíteni kellene textil-, fémtermékek és szénszállítóként.”, stb. (518)

9. Mint minden diplomácia-történeti jellegű mű, úgy ez is tartalmaz egy-egy “elszólást” “kulisszatitkokról”. A tárgyalások “színvonaláról” már Harold Nicolsin: Peacemaking (London 1933; francia ford. Paris 1936) olvashatunk megdöbbentő részleteket. Ezekhez hasonló pl. Foch fogadtatása a Négy Nagy részéről 1919, III. 31-én. Szerzőnk Weygand tábornok emlékezéseit hívja tanúságul, ahol többek közt ez áll: “Ez az ülés kínos emléket hagy bennem.. Egyes személyek magatartása azt a gondolatot keltette, hogy ezt (t.i. az ülést) kissé erős ebéd előzte meg. Egyikük széles karosszékbe hanyatlottan, világos nadrágban feszült hassal, kiterpesztett lábszárakkal; egy másik karosszéke karfájára könyökölve, feje kezében, szunnyadni látszott.” (353)

— E sorok írójának az a benyomása, hogyha Foch marsai javaslatai elfogadására találtak volna Párizsban kevesebb esélye lett volna a “szláv gyűrű”, értsd: kisentente megalkotásának..

10. A kötet záró gazdag könyvészet (567-590) közli a “békére” vonatkozó művek címjegyzékét, (ami ha Csery dr. szerint nem is teljes), szintén szolgál meglepetésekkel különösen a szerbek élénk “irodalmi” tevékenységét tekintve. íme: Cvijic; La péninsule balkanique; Clapier, G.: La Serbie légendaire; Gravier, G.: Les frontieres historiáues de la Serbie; Rivet, Ch.: En Yougoslavie; Chabiseau, A.: Les Serbes, Croates et Slovenes, u. ő: Les Serbes et leur épopée nationale.. Ezek mind Párizsban 1919-ben jelentek meg. Skopiansky: Les atrocitás serbes Lausanne-ban.

— Cseh részről ez időben csak két műről tud Miáuel: 1. Weiss. Louise: La République tchécoslovaque; 2. Debecek, V.: La Tchécoslovaquie et les Tchécoslovaques.

soha nem törtem rá senkire sem, azért, mert mindenkinek a nyugati féltekén joga van ahhoz, hogy arról tartson előadást, vagy arról írjon, amiről akar, és úgy mondja el gondolatait, vagy írásban politikai szemléletét, ahogy szíve-lelke, egyénisége, tudása, és nemzeti, magyar karaktere "diktálja" és tollba "mondja”. Az etika szabályai mellett azonban nem adtam fel azt a kritikai jogomat, amivel az igazságot és a meghamisíthatatlant alátámasztom, vagy hiányolom. Az igazságot megvédem, különösen akkor, amikor a II. világ-