Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-03-01 / 3. szám
1972. március hó. ttttmicöM 5. oldal. V. SZAKONYI VAJK ISTVÁN: Az oláhokról szóló első történelmi feljegyzések és a „(lakó-román elmélet” történelmi alapjai ben, a II. világháború alatt a gróf Teleki Pál Tudományos Intézet kiadásában, Gyóni Mátyás egyetemi magántanár tollából, az oláh eredet kérdéssel kapcsolatban, rendkívül nagy jelentőségű szaktanulmány látott napvilágot. Könyvének címe: "A legrégibb vélemény a román nép eredetéről”. Sajnos, ez a háború utolsó hónapjaiban megjelent kis könyv, már nem tudott eljutni a magyarság szélesebb rétegeihez, így annak tudományossággal kielemzett mondani valója, szinte teljes egészében ismeretlen maradt népünk, tudományosabb igényű és felkészültségű rétege előtt is. Ma román részről, az erdélyi őslakos magyarság ellen vívott, kíméletlen irtó hadjárat idején, különösen fontos, hogy megismerjük, hogy mi a románság legfőbb tudományos fegyvere és honnan származik az, melyet erkölcstelen cselekedeteik, erkölcsi alapja és igazolása képpen próbálnak felhozni, a magyarok ellen. Mindnyájunk által egyformán ismert tény, hogy ez a vélt erkölcsi alap, az ún. "dákó-román kontinuitás (jogfolytonosság) elmélete”, mely szerint az oláhok, a rómaiak által Dáciának hívott Erdély őslakói, akiknek ősei, a Trajanus császár által Kr.u. 106-ban, több véres hadjáratban legyőzött Decebal dák király népével azonosak; így tehát Erdélyre való joguknak, több mint 2000 éves alapja van, mivel ők ezt, azóta is megszakítás nélkül lakják és birtokolják. Ugyanakkor a római történelmi feljegyzések szerint, Dácia meghódítása és kolonizálása után, Erdélyt a következő évszázadban Hadrianus római császár, a Kelet felől támadó barbár germán népek támadásai miatt, Kr.u. 271-ben kiürítette és Dácia lakosságát, a Duna vonalától délre, le a Balkán félszigetre telepíttette át. Így tehát Erdély területén jelentősebb tömegű, a római hódítás idejéből származó népesség nem is maradhatott, amelyre “a jogfolytonosságra” hivatkozó román történészek, minden tárgyi alapot mellőzve, hivatkoznak. A nagy népvándorlással Keletről érkező néphullámok, a Kárpátok védőláncain átcsapva, hoszszabb-rövidebb időre birtokukba vették Erdély területét. A Gótok, Vandálok, Hunnok, majd utánuk a Gepidák. Avarok és Bolgárok sorra megszállták Erdély földjét és amikor tovább vonultak, mint a megáradt folyó az iszapot, ott hagyták hajdani életük és ott tartózkodásuk tárgyi emlékeit és bizonyítékait. Csak egyetlen nép nem hagyott Erdély földjén maga után semmiféle nyomot és emléket, sem pedig földrajzi-, vagy egyéb helyrajzi nevet és ez éppen az a nép, amelyik azt állítja önmagáról, hogy Erdély területét "az írott történelem kezdete óta, megszakítás nélkül birtokolta” és ez az Oláhnép. A honfoglaló magyarok a IX. század végén, a havaselvi Etelközből zömmel az Erdélyi Kárpátok hágóin keresztül nyomultak be hazánk mai területét birtokba venni. Természetesen legelőször Erdélyt szállták meg, leverve az itt talált balkáni Nagy-Bulgáriához tartozó, Maros—Tisza-vidéki bulgár—török törzseket. (Egyidejűleg volt egy másik Bulgária is, a Volga mellett.) Honfoglaló őseink emlékét bizonyítja, a máig is fennmaradt számtalan hely és vízrajzi név és egy csomó honfoglaláskori sírlelet. Ezzel szemben az "őslakó oláhságnak” a legelső nyomai Erdély területén, csak a XIII. század legvégén tűntek fel, Hunyad, Fogaras és Krassó-Szörény megyéknek, a Balkánhoz legközelebb eső, legdélibb fekvésű határmenti területein. Azelőtt visszamenően 1000 esztendeig, sehol semmi nyomuk és mivel Erdély területén egyetlen folyó, vagy városnév sem őrizte meg a hajdani római hódítók emlékét, így tehát egészen nyilvánvaló, hogy a közbeeső időben, nem is lakhattak a "latin utód románok” Erdély területén. Ugyanakkor a görög, örmény és zsidó — Balkánra vonatkozó feljegyzések a vlachok-ról, már a IX. századtól kezdve, folytatólagosan megemlékeznek. Jellemző az is, hogy az Erdély földjén található összes oláh földrajzi nevek, igen csekély szláv és német eredetű helynévtől eltekintve, kizárólag magyar eredetűek. Itt ismét hangsúlyozni kívánjuk, hogy amikor Erdélyben még ma is több, bizonyíthatóan sumér eredetű név van, ugyanakkor latin egyetlenegy sincs, mert a jelenleg használatos román elnevezések mind az eredeti magyar helynevek, elrománosított alakjai csak. (Lásd: Kniezsa István szláv nyelvésznek "Magyarország népei a XI. században” c. könyvét.) Az, hogy a legrégibb oláh helynevek között, német eredetű elnevezések is vannak, már egymagában is bizonyíték arra, hogy a románok Erdélybe, csak a XII. század végén betelepült szászok után érkeztek ide. Hasonlóan a románok késői betelepülését bizonyítja még az a tény is, hogy az oláh nyelvben többszáz magyar eredetű szó van (összes szavaik 6 százaléka magyar származású), viszont a magyar nyelvben egyetlenegy igazi román eredetű szó sem fordul elő, ami ugyancsak nem volna lehetséges, ha Erdély területén, a románság valóban őslakó nép lenne és nemcsak később települtek volna be Erdély területére, a sokkal magasabb kultúrszinten élő magyarság közé. Az oláhok nevének első magyarországi írásbeli emlékét, az Aranybulla őrizte meg (1222). Anonymus ugyancsak megemlíti a XIII. században kelt krónikájában a vlachok néhány faluját, Gyulafehérvár közelében. De tudnunk kell ehhez azt is, hogy ebben az időben a "vlach” elnevezés, az összes új latin, romanizált balkáni népre egyformán vonatkozott, amely elnevezés csak századokkal később korlátozódott, kizárólag a mai románság őseire. A törökök balkáni hódító hadjáratai miatt, XIV—XV. századoktól kezdve, az oláhok egyre nagyobb tömegekben lepték el Erdély lakatlan, magas hegyi régióit, de az erdélyi oláhság zöme, annak több, mint 60 százaléka, mégis csak a XVII. és XIX. század közötti időben települt át balkáni őshazájából, a saját kizsákmányoló bojárjaik elől menekülve Erdély területére, a viszonylagos rend és békesség földjére. Román nemzetté válásuk alapjait is a magyarságnak és főleg Erdély fejedelmeinek köszönhetik. Bethlen Gábor fordította le először román nyelvre a Bibliát és ezzel megteremtette a román irodalmi nyelvet; külön nemzetté való válásuk első alapvető feltételét. Enélkül a balkáni szláv-trák eredetű románság, ma már vallásán keresztül minden bizonnyal ugyanúgy elszlávosodott volna, mint a Bulgárok és Szerbia egyéb, nem szláv (turáni, avar, török, magyar, besenyő és kun) eredetű népei. Hazánkat ez esetben ma már teljesen zárt szláv nyelvi gyűrű venné körül. Az első román nyelvű világi könyveket szintén a későbbi erdélyi fejedelmek és magyar főuraink nyomtatták. Az ellenreformáció után, a XVIII. században Erdélyben főleg a magyar Jezsuiták vették át az oláhság romanizálását. Ekkor került be az oláh nyelvbe egy csomó, valódi latin eredetű szó, abban a reményben, hogy nyelvükön kérész tül könnyebben lesznek átvezethetők az orthodoxiából, a latin nyelvű katolikus egyház kebelébe. így az erdélyi oláhok mesterségesen romanizált helyi kultúrájukkal, évszázadokkal megelőzték a havasalföldi (regáti) román kulturális fejlődést. Az igénytelen, igen szapora, szolgalelkű, alacsony balkáni hegyi kultúrával rendelkező, de rendkívül ravasz és számító oláhság, mialatt az államalkotó magyarság Erdély területének védelmében sorozatosan hatalmas vérveszteségeket szenvedett el, a törökök és a Habsburg uralkodók német zsoldosai által kiirtott magyarság szálláshelyeit sorban megszállta és idővel, számbelileg is fölénybe kerülve, fokozatosan a befogadó néppel szembe fordult. Egyre gyakoribbá váltak a magyar irtások, az osztrák császári-ház jóakaratú támogatása mellett, hogy a szabadságáért végsőkig küzdő rebellis magyarságot ezáltal is, minél jobban gyengítsék. (Lásd: Mária Terézia alatt, a Balázsfalvi vérengzést, stb.) Erdély tragédiáját aztán végleg betetőzte az I. világháborút követő trianoni békeszerződés, amely a Monarchiával szövetséges Romániát, árulásáért, a történelmi Magyarország területéből 103.000 négyzetkilométeres résszel jutalmazta. Tehát nagyobb területtel, mint amekkora az egész megmaradó, 92.000 négyzetkilométer területű Csonka- Magyarország volt. Ezáltal az oláhság nemcsak Erdély román többségű területeit kapta meg, hanem a tiszta magyar lakosságú Székelyföldet és hozzá a Nagy Magyar Alföld peremén lévő, ugyancsak színtiszta magyar lakosságú területeket is. (Nagyszalonta, Nagyvárad, Arad, stb.) A két háború között, bár a legkíméletlenebb eszközökkel, de mégis a külszínre valamit adó román államvezetés a békeszerződésben lefektetett kisebbségi jogokat, legalább forma szerint betartva, még némi életlehetőséget meghagyott a Nagy-Románia keretei közé került, mintegy 3 millió főt kitevő magyarságnak. De a II. világháború befejezése után, amikor a németek által annyira favorizált román fegyvertárs, újabb árulása fejében az orosz bolsevizmustól jutalomképpen, ismét a teljes Erdély területének birtokába jutott, a kifelé testvériséget és teljes egyenjogúságot hirdető internacionalista, bolsevista románság, Erdély újabb megszállását, az őslakos magyarság tízezerszámra való legbestiálisabb legyilkolásával és deportálásával kezdte meg, úgyhogy végülis a megszálló bolsevista katonaságnak kellett közbe lépnie, hogy a féktelen oláh nacionalizmusnak ezt az újabb vérengzését megakadályozzák. Azóta, bár vértelen eszközökkel, de annál kíméletlenebből és a legbrutálisabb módon, változatlanul tovább folyik Erdély magyartalanítása. Mivel ennek részletes ismertetése beszámolónk kereteit meghaladja, erre most nem térünk ki, csupán annyit kívánok még megemlíteni, hogy a kíméletlen románosítás következtében, az erdélyi magyarság három és fél milliós létszáma, ma már csak kb. másfél millió, tehát kb. a fele, mint amennyi volt az első trianoni békeszerződés aláírásakor. Dehát, kik is tulajdonképpen az oláhok és hol volt az őshazájuk, akiket a múltban minden történelmi feljegyzés "vlach”-nak (ebből származik a magyar "oláh” népnév is) és sohasem "román”nak nevezett? Akik önmagukat ma, 100 esztendős szorgalmas propaganda után, a dáciai római gyarmatosok és az őslakos dákok leszármazottainak hirdetik, holott a mai román (új latin eredetű) nyelvben összesen még "20 szavuk sincs”, amely bizonyíthatóan korabeli ó-latin eredetű lenne. Holott ennél jóval több latin kultúrszóval rendelkezik bármelyik európai nyelv, nem is beszélve a "nem római eredetű magyarokról", akiknek nyelvében "többszáz” latin eredetű szó van! A vlach őshaza területe, ha őshazáról egyáltalán beszélhetnénk, és nemcsak "a románság kialakulásának a helyéről” emlékezhetnénk meg, mivel a vlachok ebben az időben, az egész Balkánon szétszóródva laktak és sehol önálló állami létet nem éltek. Származási helyük a Balkán-félsziget három különböző részére vezethető vissza és ezt a tényt vitathatatlanul bizonyítja a nyelvük, vallásuk, egész kultúrájuk, régészeti emlékeik és a róluk szóló történelmi feljegyzések egyformán. Szinte elszórva mindenütt ott találjuk őket, mert mint vándorló birka- és kecskepásztor népek, a pillanatnyi lakó helyüket, életmódjuknak megfelelően, a legelők és évszakok szerint állandóan változtatták; mégis Kr.u. a IX. és X. századtól kezdődően az oláhság kialakulásának 3 legfőbb gócpontja, fő
