Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-03-01 / 3. szám

1972. MÁRCIUS HÓ. XI. ÉVF., 3. SZÁM Ára: 50 cent Szocializmust - de magyar módra! ttlTtVAK0KT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Szt. László Rend levele a Szent Koronáról Mint minden őrült fanatizmus, a hazai judeo-kommunizmus is kezdet­ben gyökeresen, tehát erkölcsileg és fizikailag egyformán ki akarta irtani az ezeréves magyari keresztény civi­lizációt. Országos kulturális művét szemétdombnak nyilvánítva, ádáz gyűlölettel pusztított az évszázadokat történelembefogó alkotások eme gaz­dag tárházában. Csak midőn hisz­tériás indulatait kitombolta s páni félelmén erőt vett, döbbent rá, arra a sarkigazságra, hogy megmaradni a judeo-kommunizmusnak is csak a történelemben lehet, s így minden olyan irányzat, mely a történelmet le­rombolni igyekszik, egyúttal a saját sírját is megássa. Mert a történelmet sohasem lehet újrakezdeni, hanem válságait átélve, folytatni kell azt azoknak, akiknek arra maga a törté­nelem ad alkalmat. A keserű kijózanodás konvencioná­lis utakra kényszerítette a hazai ju­­deo-kommunizmust is, s a rezsim történelembe illeszkedő és történel­mi kultúrákat tekintetbevevő maga­tartást vett fel. Mondanunk sem kellene azonban, hogy ez a tekintetbevétel nem jelen­ti — mert nem is jelentheti — a ma­gyari keresztény lélek élő kultuszát. Egy túlhaladottnak tekintett és a rendszer által elmúlásra ítélt kultú­rának múzeumi elraktározását vég­ző munka az, amelyet a hazai judeo­­kommunista kultúrpolitika napjaink­ban folytat. Divatos és fontos tudománv lett az archeológia, régi kultúrmaradvánvok kiásása, leletek múzeumba gyűjtése. De e nagy kultúrfeltárások igyekeze­téből a római és népvándorláskori leletek mellé már odakerültek a szentségükből kivetkőztetett, “babo­nás” tisztelettől tudományosan meg­tisztított és tárgyi leletekké materia­­lizált árpádkori keresztény ereklyék is. Csak idő kérdése most már, hogy jelen kereszténységünk ma még szentnek tartott dolgai is végleg oda­jussanak. Múzeumi célokra lettek tehát ki­választott falusi templomok "műem­lékké”, s azért vannak dómok átmi­­nősülésbe, hogy merőben kép-, szo­bor-, könyv-, s levéltárakká váljanak. Aki ma, odahaza templomba jár, az múzeumot látogat, mert a bilincsbe­vert Ige hallgat. Aki színházba megy, az ott jár, "hol nemzet süllyed el”, s aki könyvtárba tér be, halálos mér­get vesz kultúrált egyéniségére, krisz­tusi lelkűidére. Hogy a népi együttesek zajos sze­repeltetése is csak ámítás, arra mu­tat a népszokásoknak a falu életéből való kiemelése, gyökértelenítése! A színpadosított, s csak színpadra kor­látozott népszokások, melyekből jó­­előre kizsigerelték eleven és színes népi kereszténységünk ünnepjárásait, játékait és köszöntőit, tehát szintén elhalásra vannak ítélve, s csak a ju­deo-kommunista kultúrhatóság ké­nyétől függ, mikor válnak múzeumi emlékekké. Keresztény nemzeti éle­tünk ezen sátánian kitervezett, élet­telen muzeális képéből a hazai judeo­­kommunista alkimisták nagy bánatá­ra azonban mindmáig hiányzik tör­ténelmi lényegünknek, a magyar nemzetgondolatnak magasztos jelké­pe: a Szent Korona. Azért mozgatnak meg minden kö­vet annak elérésére és megkaparintá­­sára és sajnos, ez a törekvésük egyál­talán nem illuzórikus. Washington, melynek őrizetében ma a Szent Koro­na leledzik, korántsem jelent bizton­ságot! A judeo-liberális és pragmatikus amerikai mentalitás számára a ma­gyar önazonosságnak és történelmi létgondolatnak ez a magasztos szim­bóluma teljesen felfoghatatlan és ért­hetetlen tünemény. Kezdetleges, misztikus hiedelmet sejdítenek ben­ne, s távolról sem gondolnak arra, hogy a központi hatalom és szabad­ságjogok legmodernebb és legorgáni­­kusabban egybeszerkesztett állam­építményével állnak szemben. Az élettelen, tételes papíros-alkot­mány szerint gondolkozó amerikai intellektus nem ismeri az élő, a tör­ténelemmel fejlődő, körvonalozatlan és befejezetlen alkotmány fogalmát, s így még jobban megzavarodik, ha annak szimbúlumáról hall. Viszont nekünk meg kell értenünk azt, hogy politikai viszonylatok élet­­rehívásával, vagy felújításával min­dig együttjárt bizonyos javak és jo­gok kicserélése — vagy nyersebben szólva —, árúba bocsátása. Pragma­tikus felfogás számára az ilyen alkú­­ban a hasznosság a mérvadó. A Szent Korona tehát csak addig erkölcsi érték és a "függet’en magyar nemzet tulajdona”, amíg Washington "őrizetében” van, míg pragmatikus érdekek és várható hasznok hadizsák­­mánnvá és diplomáciai árúvá nem degradálják. Azért, ha Washington és a hazai judeo-kommunista rezsim normalizált, tehát kölcsönösen hasz­nos diplomáciai viszonyt köthetnek, a Szent Korona alkubabocsátása fö­lött egy pillanatig sem fognak haboz­ni, mint ahogyan a közelmúltban sem haboztak. A jelenlegi kötéltáncos amerikai politika egyensúlyozó rúdjának két végén Moszkva és Peking súlya leng. Könnyen végzetessé váló, két orien­tációjú diplomáciai művelet ez, mely erős éberséget és állandó készenlétet követel. Tervezésre nincs sok lehető­ség és azt pótolni csak hibátlan ref­lexekkel és találékony rögzítésekkel lehet. Váratlant az ilyen természetű politika nem ismerhet. Nos, Washington kínosan egyen­súlyozó politikáját mégis lépten-nyo­­mon közbejött események zavarják. (Foytatás a 2. oldalon.) A SZABAD SAJTÓ SZÜLETÉSE Petőfi Sándor írja 1848. március 15-én naplójában: Azt hatá­roztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi if­júságot s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Elő­ször az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, ez az egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el... Az orvosi egyetem udvarában Jókai is­mét fölolvasta a proklamációt és én elmondtam a Nemze­ti Dalt. Innen a mér­nökökhöz, ezektől a szemináriumba a jo­gászokhoz vonult a számban és lelkese­désben egyaránt percenként növekedő sereg. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomában résztvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot, s énvelem elszavaltatták a Nemzeti Dalt. Mindket­tőt fanatikus lelkesedéssel fogadták s a refrainben eljövő eskü­­szünk-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, amely a té­ren állt. . . Most menjünk egy cenzorhoz és vele írassuk alá a prok­lamációt és a Nemzeti Dalt. . . kiáltott valaki... Nem ismerünk többé semmi cenzort, feleltem. — El, egyenesen a nyomdába! Mind­járt beleegyeztek ... Länderer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében s a tizenkét pontot és a Nemzeti Dalt rögtön nyomni kezdték. Ezalatt kint lelke­sítő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta ... Délután három órára gyűlést hirdettünk a múzeum terére s a sokaság eloszlott . . . ... A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a mú­zeum elé, honnan a közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magukénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyílt s megtelt néppel, először. Rö­vid tanácskozás után a polgárság nevében aláírta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek! ... Egyszerre az a hír szárnyal, hogy a katonaság jön ... körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyet­len ijedt arcot sem láttam ... minden ajkon e kiáltás: Fegyvert! Fegyvert! ... Ezen, különben alaptalan hír oly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, anélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk vol­na ... Budára! Budára! ... a helytartótanácshoz! ... Nyittassuk meg Táncsics börtönét! ... Budára! ... A választmány legalább kétezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltósá­gú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a cenzúra eltöröltetett, Táncsics börtönajtaja megnyílt. A rab írót diadallal hozta át a tö­méntelen sokaság Pestre. — Ez volt 1848. március 15-ike.

Next

/
Thumbnails
Contents