Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-11-01 / 11. szám
1972. november hó «ITTVAKOfcT 11. oldal AZ ÖTVENHATOS FORRADALOM EGY DISSZIDENS DIPLOMATA BEÁLLÍTÁSÁBAN Szeml A washingtoni magyar chargé d’affairs, a meghatalmazott miniszteri rangban szolgáló Radványi János 1967-ben disszidált, ami elég nagy port vert fel Amerikában, odahaza viszont elhallgatták. Jó ideig nem lehetett róla hallani, csak a bennfentesek tudták, hogy a californiai Stanford-egyetem ösztöndíjasaként az 56-os forradalom és leverése nemzetközi vonatkozásait tanulmányozza. Kutatásait "Hungary and the Superpowers — The 1956 Revolution and Realpolitik” (Magyarország és a szuperhatalmak — az 1956-os forradalom és reálpolitika) címmel könyvalakban közreadta, melyet a Hoover Institut (on War, Revolution and Peace) hozott ki, az szokásos megjegyzéssel, hogy tartalma kizárólag a szerző véleményét fejezi ki. Mindjárt az elején Radványi szükségesnek tartotta megemlíteni, hogy a szabad világban az 56-os forradalomról megjelent négyszáz könyv és ezer cikk politikai, gazdasági és emberi problémákra összpontosít; ő viszont betekintést enged a Kelet— Nyugat diplomáciai tárgyalások kulisszatitkaiba és a magasszintü döntések motívumaiba. A könyv végén az ember nem lesz sokkal okosabb, eddig ismeretlen vagy homályos részleteket ugyan tisztázott és Kádárt kedvezőbben szerepelteti, mint az egy disszidenstől várható lenne, különben szorgalmasan, gondosan öszszegezte az eddig megjelent munkák eredményét. A FORRADALOM BUKÁSÁT Radványi a nemzetközi események végzetes összegabalyodásának tulajdonítja, annak a szinte véletlenül adódott helyzetnek 1956 őszén, amikor a nagyhatalmak mást nem tehettek, mint amire rákényszerültek. Megnevezi, hogy ki kérte a szovjet csapatok segítségét, Gerő Ernő, a kommunista párt akkori főtitkára és Hegedűs András akkori miniszterelnök, de Moszkva kérés, felszólítás nélkül is beavatkozott volna (amire Kína biztatta és amitől az USA nem tartotta vissza), mert az volt a Szovjetunió érdeke. Ha nem mozdul, könnyen széteshetett volna a szovjet imperium. Radványi azt állítja, hogy Hruscsov eleinte aggodalmaskodott, félt az amerikai reakciótól. Nem használja-e fel Eisenhower elnök az USA kétségbevonhatatlan nukleáris fölényét a Szovjetunióval szemben ugyanúgy, mint a koreai háború idején, amikor határozottan értésükre adta: vagy sikerül észszerű, kielégítő fegyverszünetet kötni, vagy nem korlátozzák többé a rendelkezésükre álló fegyverek használatát. Hruscsov aggodalmait John Foster Dulles külügyminiszter okt. 27-én eloszlatta azzal a kijelentésével, hogy Amerika nem tekint a kelet-európai népekre, mint esetleges katonai szövetségesekre. A nyilatkozatra másnap Henry Cabot Lodge amerikai fődelegátus felhívta az ENSz figyelmét; október 27-én pedig Charles Bohlen közölte a szovjet vezetőkkel, hogy Eisenhower elnök tudtával és jóváhagyásával hangzott el, amit Khruscsov úgy értelmezett, hogy szabadkezet kapott. Addig az oroszok taktikáztak, időnyerés céljából beleegyeztek koalíciós kormány alakításába, tárgyaltak a csapatok kivonulásáról, miközben az Egyesült Nemzetek közgyűlésén azt hangoztatták, ami Magyarországon történik, belügy, a világszervezetnek nincs joga beavatkozni. Atnikor felváltották a Magyarországon állomásozó, jórészt kiképzés alatt álló, a forradalom leverésére alkalmatlan gyenge egységeket, jólképzett, harcrakész alakulatokkal, a masszív, brutális támadás november 4-én hajnalban megindult. A kínai magatartást illetően Radványi vélekedése nem egyezik Hruscsovéval, aki emlékirataiban azt írta, Peking ellenezte a beavatkozást azzal, hogy a magyarokra kell hagyni a dolgaik rendbehozását, s csak Moszkva nyomására változott meg a kínai felfogás. Radványi a híres és hírhedt Mao-i formulával bizonyítja tételét, “hadd nyíljék száz virág, hadd vetélkedjék száz gondolat", ami azonban csak arra volt jó, hogy a kinyílott virágokat és a kidugott fejeket lenyisszanthassák. Bárhogy is volt, a kínaiak beleegyeztek a katonai akcióba, a nagyhatalmak meg azzal mentegetőztek, hogy mértéktartásukkal megelőzték a harmadik világháborút. Ez lett volna a reálpolitika, amire a könyv címe utal... RÁKOSI BŰNE, A PROLETARIÁTUS ÖKLE Radványi beavatottan tárgyalja a Kádár-rezsim erőfeszítéseit a belső helyzet konszolidálására és a nemzetközi vesztegzár feloldására, melynek szorításától mindenáron szabadulni akartak. Az oroszok azért választották Kádárt, hogy középutas politikával biztosítsa a rendezett fejlődést és a viszonyok normalizálódását. Se Rákosi, se Nagy Imre politikáját nem lehetett, pontosabban, nem engedték folytatni. Jobbról nem fenyegeti veszély, arra nem gondoltak, hogy újabb forradalom törhet ki; attól azonban Kádárék tartottak, hogy a Szovjetunióba menekült Rákosi Mátyás megkísérli a hatalmat ismét magához ragadni. A központi bizottság 1961 végén elrendelte bűnei kivizsgálását, aminek eredményéről Nógrádi Sándor és Aczél György személyesen tájékoztatták. Rákosi tagadta, hogy törvénytelenül kivégeztette volna okvetlenkedő elvtársait és tömegesen bebörtönözte volna bátor, szívós ellenfeleit. Amit tett, az a “forradalomból”, mármint az ő forradalmából mechanikusan adódott, különbenis a szocialista legalitás fából vaskarika, a magyar népnek éreznie kell a proletáriátus diktatúráját, aminek ökle, mint tudjuk, az ÁVO volt. Kádárról lekicsinylőén nyilatkozott, "kompromisszumos lelkületű”, "szociáldemokrata” — nem kommunista. Az oroszok végülis leintették a sorsába beletörődni nem tudó hivatásos forradalmárt, dogmatikus öreg kommunistát és Kádár meghirdetette csalafinta elvét: "Aki nincs ellenünk, velünk van!" Nemzetközi kapcsolataik kiigazításánál a dolgok nem alakultak hasonló könnyedséggel. A brutális orosz katonai beavatkozás és Kádár quislingi szerepét nem felejtette el a világ, nemcsak Európa és Amerika háborgott, méltatlankodott, de az ázsiai és afrikai új nemzetek sem mutattak hajlandóságot a budapesti és moszkvai magyarázatok elfogadására. Az Egyesült Nemzetek közgyűlésein mindig nagy többség követelte a határozatok végrehajtását: vonuljanak ki az orosz csapatok Magyarországról, tartsanak szabad választásokat nemzetközi ellenőrzéssel! Moszkva az ingadozókat segélyek kilátásba helyezésével igyekezett megtántorítani vagy átrántani, ami sikerült is Ceylon és az arab államok esetében; Ghana ellenkezését meg azzal váltotta semlegességre, hogy egyezményt kötött vele vízierőművek létesítésére, a Volta-folyó zsiliprendszerének kiépítésére. A szovjet küldöttség mégsem tudta megakadályozni, hogy a magyar kérdést folyamatosan, szinte automatikusan felvegyék az Egyesült Nemzetek közgyűlései napirendjére; a Kádár-delegáció megbízóleveleit sem fogadták el. AZT JÓL ÉRTÉKELTÉK KI BUDAPESTEN, hogy addig nem szűnik meg a vesztegzár, amíg nem rendezik viszonyukat az Egyesült Államokkal. És itt lép a képbe Radványi János, akinek személyes élményeken, benyomásokon és információkon alapuló beszámolója sokkal érdekesebb, mint a forrásmunkákból összemarkolt izikelése. Mint chargé d’affairs 1962- ben felváltotta Zádor Tibort, aki 1956-tól ügyködött Washingtonban reménytelenül. Radványi a saját bőrén tapasztalta, hogy mit jelent a vesztegzár. A magyar követség fogadásaira legfeljebb az ismerős benzin-’ töltő állomások alkalmazottai mentek el, akik kocsijaikat gondozták, no meg az amerikai kommunista párt vezetői, néhány obskúrus szélsőbaloldali újságíró és elmaradhatatlanul Cyrus Eaton, a kommunista táborral kokettáló gazdag amerikai kapitalista. Radványi a State Departmentben tapogatózott, van-e lehetőség a magyar—amerikai viszony rendezésére. A válasz pozitív volt, igen, ha felszámítják 1956 “következményeit”, DÉFENSE DE L’OCCIDENT 1972 SZEPTEMBERI SZÁMÁBÓL A palesztinai arabok és a zsidók között tovább folyik a háború. Nem klasszikus eszközökkel s klasszikus módszerekkel, hanem olyan eszközökkel s olyan módszerekkel, melyeket 1942 és 1945 között az akkori terroristák honosítottak meg, s melyeket akkoriban az egész világ elfogadott és dicsőített. Az arab rohamosztag által az olimpiai faluban gyümölcslevet iszagató zsidó atléták ellen végrehajtott merénylet éppen olyan értékű hadicselekmény, mint azoknak a német altiszteknek meggyilkolása, akik annakidején ánizslikör-pótlót szürcsölgettek vagy éppen a moziból metróval tértek haza. Ugyanúgy kell tehát a mai terrorcselekményeket is kiértékelni, mint a németek elleni egykori merényleteket melyeket viszont a nyugatiak maguk is jóváhagytak a helyek elkövetőinek nevét ma utcák és metróállomások viselik. S az izraeli megtorlás is hasonlított a németek megtorló intézkedéseihez. A zsidók szemében is azok a polgári személyek voltak felelősek, akik a fedajionok jelenlétét megtűrték maguk között a falujukban, csakúgy, mint Oradour esetében a németek látták a helyzetet. S az izraeli megtorlás következtében életüket vesztett civilek, aszszonyok, gyermekek száma is nagyjából akkora, mint az oradouri haáltalános amnesztiában részesítik a bebörtönzött forradalmárokat és szabadságharcosokat. Ezt a feltételt a kommunista kormányzat úgy fogta fel, mint beavatkozást Magyarország belügyeibe, ami mögött valójában az a szándék húzódik meg, hogy Mindszenty József bíboros-prímást szabadon engedjék, akit a katolikus elnök (Kennedy) vissza akar ültetni esztergomi székébe. Négyszemközti beszélgetésünk során Kádár azért őszintén megjegyezte Radványinak, minél inkább erőltetik az amerikaiak az amnesztiát, annál nehezebben fog menni. A bebörtönzött írókat is hamarább kiengedték volna, ha Nyugaton nem csapnak akkora zajt az érdekükben. Hosszadalmas és komplikált tárgyalások kezdődtek, melyek ismertetésével Radványi feltárja a kommunisták módszereit: hogyan igyekeztek amerikai szenátorokat és képviselőket megnyerni (neveket említ), miként versengett jelentéseivel a politikai hírszerző, egy avós tiszt, aki első titkári rangban szolgált és a katonai attasé, aki valamelyest tartózkodott a blöfföléstől. A MEGEGYEZÉS NEM VOLT FORMÁLIS, mindegyik fél vigyázott a tekintélyére. Kádár a kommunista párt 8. kongresszusán, 1963 márciusában egyszerűen bejelentette az amnesztiát, miközben odadörgött az amerikaiaknak. Az amerikai fődelegátus meg arra hivatkozott az ENSz-ben, hogy sok minden történt 1956 óta és beleegyezett, hogy a magyar kérdést levegyék a napirendről: a kádári delegáció megbízó leveleit a többiekével együtt sommásan elfogadta, miközben ő is odamondogatott a magyar diplomatáknak. F. E. (Baltimorei Értesítő, okt., szám) lottak száma. De akkor miért is méltatlankodik a Nyugat? A háború —, az háború. Ha nem akar valaki háborút viselni, annak el kell fogadnia a béke feltételeit. Ha pedig ezeket az egyik fél nem akarja vállalni — a jelen esetben ha az araboknak nem akarják megadni az élethez való jogot azon a földön, ahol születtek s éltek, akkor fölösleges siránkozás nélkül kell szintén elfogadni azokat a véres veszteségeket, amelyek minden háború velejárói, kiváltképpen a nem megszokott fegyverekkel vívott háborúkban, melyeket olyan eljárásokkal viselnek, melyeket a nyugatiak más esetben már helyeseltek és elfogadtak. Mi, nyugatiak romboltuk le a “háború illemszabályait”. Ez a szabályzat évszázados volt, bár gyakran megszegték a háborús felek. De mégis csak valami “törvényt" jelképezett, ezek a szabályok léteztek, védelmet nyújtottak s olyan idők örökségét jelentették, amikor még volt értelme a "mérték" és az "ész” szavaknak. Mi azonban ezeket a fogalmakat megszűntettük, "minden áron” győzni akartunk. S most akkori magatartásunknak fizetjük meg az árát. De akkor tulajdonképpen miért is panaszkodunk? Mi találtuk fel a “vad hadviselés” fogalmát. S ma ugyanezzel a fogalommal kell szembenéznünk. Maurice Bardéche A HÁBORÚ ILLEMSZABÁLYAI
