Szittyakürt, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-11-01 / 11. szám
1972. november hó ^IttVAKÖkt 5. oldal A magyar őseredet forrása felé Kedves Barátom! A Szittyakürt szoros baráti körének tagjaként kiváló könyved birtokába jutván, elértek hozzám azon írásaid, s leveleid is, melyekben a témakört kapásból vett gondolatokkal, s közvetlenebb fogalmazásban jellemzed. Magyarság-lényegünk kihámozására irányuló törekvéseidet nagy érdeklődéssel követtem, az a konkrét szándékod pedig, hogy az igaz-betűt életre is váltsad, személyes hiányérzetemet közvetlenül érintette. Káldeától Isten-Gamig c. munkádat — nem lévén sem nyelvész, sem régész — tüzetes kutatásokkal megtelt, valóság-alapokon nyugvó, tudományos eredménynek érzem, de talán még jobban megfogott írásaidban az a j óra-merész erkölcsi erő, mely Európa legyőzetése óta pünkösdi bátorság szűkében lévő és sunyító kereszténységünkben csak nagy elvétve jelentkezik. Szóltál tehát, kedves Barátom, mégpedig iránymutatóan és úttöréssel! Szíves engedelmeddel és türelmed igénybevételével szólok most én is ugyanazon irányban, és ha nem is ugyanazon, de azzal párhuzamos úton. ♦ Természeti törvény az, hogy a tudatos élet kezdete és vége egyformán homályba vész el. Mind a lélekkel élő egyén, mind a hagyományokkal élő vérségi-nép alá van vetve e törvénynek. A két homályos véglet között azonban egyénnek és népnek egyformán meg kell tanulnia helyénvalóan élni, azaz testi és lelki önazonosságát felismerni, arculatának életvonásait leszármaztatni, önmagát megérteni, hogy a környezet és kor nem mindig kedvező viszonylatai között is túléljen, megmaradjon. Identitásunkban és népi profilunkban mi, magyarok nagymúltú nép vagyunk. Tudtuk ezt már akkor is, mikor az anyagtudományi elemzés és bizonyítás még a távoli jövő méhében rejtőzött. Meggyőztek erről bennünket a szinte szellemi esszenciák számába menő kultúrhagyományaink, s azok között is elsősorban a tökéletesség fokára kiteljesült nyelvünk, beszédes kifejező erejével és tovább nem koncentrálható tömörségével. Érett hagyományaink ápolásával és keresztény civilizációnk látóhatárával természetszerűen jutottunk tehát arra a következtetésre, hogy “bibliai származású” nép vagyunk. Hogy népi arculatunk számtalan életvonása — e különben találó életfelfogásunk mellett — miért volt mégis megmagyarázhatatlan nekünk, az akkor még megfejthetetlen kérdésnek látszott, mert nem tudhattuk, hogy a héber zárthagyományok féktelen népi önzésével eltorzított és megnyomorított bibliával állunk szemben. A szumér kőtáblák feltárásának és megfejtésének kellett eljönnie, hogy fény derüljön a valótényre, vagyis, hogy meglássuk, hogy nem népünk a bibliai származású, hanem a biblia származik népi hagyományainkból. Hogy rádöbbenjünk arra is, hogy előbb, vagy utóbb, de az Isten minden néphez szólt, s hogy Jézus Urunk is azért küldetett e világra, hogy az ősi istenarculat épségét, tisztaságát, s azzal együtt az ősi Szép-Szeretet kultuszát helyreállítsa. Másszóval mondva, az Isten- Ember-Szeretetnek elválaszthatatlanságát megerősítse és megtartsa!!! Korunknak nagy felismerése ez, s azért minden éber és jóra-merész krisztusi egyéniség parancsoló szükségét látja annak, hogy Jézus Urunk “Euangelion”-jának a héber zárthagyományokra való kizárólagos korlátozását, mint végzetes tévedést meg kell szüntetni! Meg kell szüntetni elsősorban azért, mert a krisztusi világmisszió kudarcának nyilvánvalóan ez a kizárólagos párosítás a főoka, de nem utolsósorban azért is, mert a dekadens világzsidóság destruáló tevékenységének keresztény oldalon szerencsétlen lelkiismereti "ziccer”-t előlegez. Isteni igazság és igazságosság követeli, hogy minden nép a saját hagyományait egészítse ki a krisztusi tanításokkal. Tekintet nélkül arra, hogy Jézus milyen vérségi származású (?), Krisztusnak nem lehet kisajátított viszonya (!) egy néphez sem. Krisztust ugyanis nem lehet egy kultúrával sem azonosítani! Az úgynevezett judeo-krisztianizmus pedig merőben fikció, mert a zsidó nép sohasem egészítette ki hagyományait a krisztusi tanításokkal, s a bibliát, melyet, mint holt könyvművet nemzsidók állították össze, soha el nem fogadta. Nem is szólva arról, hogy a zsidó nép, mely zsidók és általában nem-zsidók szerint különbözteti meg magát a világ kultúmépeitől, nem is tudhatja igazán, hogy mi a sajátos kultúra és mi a kultúrnép, mégkevésbé értheti meg tehát a népek és kultúrák összhangján felépülő krisztusi világot. E konfuzus tanítások kérdésében tehát hagyjuk minden befolyásolás nélkül működni tiszta emberi lelkiismeretünket, hallgassunk természetes bensőnkből jövő szavára, a Szent Lélekre, mert csak Isten kezéből nyert emberi lényegünk vezethet ki abból a lelki kátyúból, melyben az összebonyolított tanítások okából vergődik ma a világ. Nyilvánvaló, hogy az az erkölcsi minőség, melyet Krisztus révén ért el az ember, nem tartható életben a krisztusi személyiség kultusza nélkül. Viszont ebből az is következik, hogy ahol eleven krisztusi kultuszt űznek, bármilyen körítésben megy is az végbe, a megismert erkölcsi minőség elvileg elérhető. A valláserkölcsi cél számára tehát nincs nagy jelentősége a krisztusi Űt, Igazság és Élet változatos körítésének, ha egyébként az alapok változatlanok. Bizonyság erre a különböző krisztusi felekezetek eredményes történelmi működése. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a tény sem, hogy a krisztusi profil már az evangéliumokban és kezdeti írásokban is külön célok szolgálatában más és más árnyalásokkal került megrajzolásra. Nevezetesen, a célszerű csomagolás szerint a krisztusi Űt korai kezdetén Jézusnak és tanítványainak kedvenc és melengetett gondolata volt a zsidóság elsődleges megtérítése. Ha nem is vesszük számításba azt a körülményt, hogy ezzel a célkitűzéssel a krisztusi tanítások szöges ellentétben állanak, a zsidóság ellenkezésén bekövetkezett teljes kudarc megvallása és leírása a naív próbálkozások jelentőségét még a célszerű megfogalmazásokban is zéróra redukálja. A krisztusi erkölcs ugyanis nem sérült meg, mert a krisztusi személyiség eleven kultusza megóvta azt a judaista körítésben is! Az "új csomagolás”, melyet a Te írásaidban kapunk, éppen azért nem is valláserkölcsi természetű, hanem szigorúan profán és tudományosan akadémikus. Tudományos tévedés korrigálásáról van szó, melyet módszeres kutatásokkal elért eredmények közzétételével kell véghez vinni. Mivel a múlt tudományos tévedéseiért senkit megvádolni, vagy elmarasztalni nem lehet, az érzetekre és érzületekre támaszkodó megközelítés pedig tudományos kérdésekben mellényúlást jelent, csak funkcionáló igazságok érvényesülésében remélhetünk. Mint ilyen, műved felbecsülhetetlen szolgálatot tehet önmagunkra találásunkban, sorscsapásaink elviselésében, sőt a kérdések megoldásának irányába teendő erőfeszítéseinkre is. Magyar identitásunk felismerhetővé válásával, öntudatunk valóságra építésével, abban a kérdésben, hogy mi és ki a magyar, nem lebegünk többé légüres térben. A hipotézisek és költői ábrándok sorát műved nyomán most lezárhatjuk, hogy egy kézzelfogható magyar-valóság birtokában éljünk a jövőnek. Ebben látom én jelentőségét kutató munkásságodnak. A kizárólagos tudományos kérdésnek életrevalóságára azonban legkevésbé alkalmas a mozgalmi út. Legyen az társadalmi, kulturális, felekezeti vagy akár a legszűkebb baráti, egyformán alkalmatlan és célszerűtlen. Amire szükségünk van, az a természetes magyar értelmiség intellektusának a megközelítése a pozitív tárgyi tudomány megcáfolhatatlan tényeivel, a csökönyös butaság és nagyképű üres pózolás térdre kényszerítése mellett. Ehhez magas színvonalú irodalomra van igényünk és a színvonal alatti reagálások ignorálására. A legősibb kultúranyagba való "új csomagolás” ugyanis ma még nem sok magyarnak lelki szükséglete. Sőt, reálisan szemlélve a helyzetet, csak egy nagyon szerény kisebbségnek. A reakció viszonylagos korigazságával tehát egykönnyen leszámolni a közeljövőben nem lehet! írásaid állításai ma sokkal több magyart tagadnak meg, mint amenynyit megnyernek. A pillanatnyi intellektuális helyzet magával hozza ezt. A gyakorlatilag krisztusi magyar nem nyúl ilyen mélyre a dolgok mögé, mert meglátása sem bír ilyen távlattal. Ellenállása tehát nem tusakodás az igazság ellen, hanem csupán jóindulatú és jóhiszemű "sancta simplicitas”. A páli csomagolásban hittanított lények, "a minden népek atyjának”, Ábrahámnak "lelki ivadékai”, "a lelki körülmetéltek” viharos megbotránkozása éppen ezért magától értetődő. A páli deus ex machina: az ábrahámi hit és a kiválasztottság kegyelme megoldja kicsinyes lelkiismereti kérdéseiket. A szabályok és áj tatosságok gyakorlásán igyekezve a krisztusi erkölcsi szint magaslatai felé, a nekik megfelelő "utat” járják, s ahogy Urunk és Megtartónk mondta, csak példázatokban sejtik meg az igazságot és annak felfedett formáját nem bírják el. Értéktudományok rostáló szerepéről mégcsak nem is hallottak. Még intuíciójuk sincs, nemhogy a megvilágosodás útját — régi kép, kétely, konfúzió, eligazodás, analízis, szintézis — megjárták volna! Nem is vágyódnak tehát a keskeny Útra, mert a széles úton és a sokaságban biztonságot és nyugalmat éreznek. Ahhoz pedig, hogy korunk életviszonyainak és fogalomvilágának megfelelően Ábrahámot ortodox-izraelita "táti Khón”-nak, vagy Pál apostol judeo-krisztian "páter Khón”-jának realizálják, sem megfelelő valóságérzékük, sem kellő józanságuk nincsen. Arról pedig talán kár is szólnunk, hogy a páli reményt, vagyis a zsidók “megtérését” mind a mai napig nem adták fel, s azt a pozitívumok hiányában legalább a mózesi és páli "felingereltség”, s a világ végével bekövetkező "happy ending”-gel álmodják. Az ilyen keresztényekkel szemben egyetlen helyénvaló válasz van, s az igyen hangzik: legyen nekik az ő hitük szerint! A Gondviselés működése, másszóval a történelem folyamata azonban nem áll meg. Az értéktudományok (étika, esztétika, logika) rostáló munkája, mint minden időben, napjainkban is intenzíven folyik. Helyesebben, mivel korfordulóról van szó, a felszabadult erők szokatlan arányú változásokat okoznak. Népek és társadalmak vajúdnak, s a dolgok újraértékelése parancsoló szükség! A forradalmi jellegű szellem-történeti jelenségben semmi sem marad érintetlenül. Puszta kézzel nyúl ez a kor évezredes tabukhoz is! A rombolás igen-nagy méretű, de krisztusi értelemben szükségesnek látszik, mert másként (!) a különféle "elavult csomagolásoktól” az Út, Igazság és Életet megtisztítani nem lehetne. Az egyházak sem bírják kivonni magukat e szellemtörténeti forradalom hatásai alól. A válság azokon belül és egymás között is egyformán mállasztja az eddig értéknek tartott kacatot. A konfúzió teljes, mert ténykedéseikben a pillanatnak szóló és oktalan változtatás sokkal több, mint a fejlődés és kibontakozás irányába tett lépés! De a kérdőjelek is csaknem az alapokig hatolnak. Ilyen kérdések pl. ismeretlenek az egyházak eddigi történetében: Jézus nem Dávid Fia! A szentségek nem rendelés, hanem történelmi fejlődés eredményei! Az Eucharistia nem áldozat, hanem léleklakoma és lélekáldomás! A krisztusi papság nem áldozópapság, hanem igehirdető és léleklakomát, lélek-áldomást osztó szolgálat! Az áldozó papság szolgálata értelmetlen, mert az engesztelés összeegyeztethetetlen a szellemi tökéllyel, s így Istennel is! Az erény forrása az élő lelkiismeret, melyben a Szent Lélek munkálkodik! A Szent Lélek az "elhanyagolt” isteni Személy, a krisztusi meghagyás szerint a világ Világossága! A velünk élő Vigasztaló! Az égő-véres áldozat sohasem volt Isten megközelítése, csak sötét judaista babona! E babonának legírtóztatóbb elhajlása az emberáldozat lehetőségének feltételezése és annak ábrahámi perverz példája: a Fiú-Áldozat! Az ábrahámi Fiú-Áldozat előzményéül isteni sugalmazást feltételezni Levél Badinyi Jós Ferenchez
