Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-02-01 / 2. szám
4956 OKTOBER 23: Szocializmust •- de magyar módra! 1971. FEBRUÁR Hó X. ÉVFOLYAM 2. SZÁM — ÁRA 35 CENT — *ÍIÍTVAK01*T 1 * A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA Tanulságoktól - javaslatokig Sajnos, a X. Magyar Találkozó Clevelandiban, nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket sokan a jelenlevők közül vártunk. A rendezőség, dr. Nádas Jánossal az élén, kiváló munkát végzett, de a csalódás keserűsége rányomta a bélyeget a három napig tartó összejövetelre. Sokszor jártak már úgy emberek, hogy megfeszített munkájuk gyümölcsét egyesek egyszerűen elsajátították tőlük, mint ez a Magyar Találkozó esetében is történt. Meggyőződésem, hogy dr.Nádas János nem egy magyarnyelvű republikánus pártkonvenciót akart szervezni, és hogy ez mégis megtörtént, nem tehet róla, mert “ellopták” tőle a “show”-t, hogy jó amerikai mondással éljünk. Mindazok, akik amerikai republikanizmust hirdettek három napon át, mint a magyarság egyetlen üdvözítő micsodáját, sem a házigazdának, sem a hallgatóságnak nem adták meg azt a tiszteletet, ami megillette volna őket a felszólalók részéről. Az ott elhangzott előadások, beszédek teljesen idegenek a magyar politikai emigráns lelkületétől. Nem is azért ment oda senki, hogy amerikai pártpolitikát halljon. Nem azért áldozott három napot az idejéből, hogy megpróbálják a három nap alatt elfelejttetni vele politikai emigráns szerepét, és az egybeolvasztási hadjárat eredményeként “jó amerikaivá” váljon az összejövetel után. Sajnos, sehol egy szó nem esett egységes nemzeti politika kialakításáról az emigrációban. Az egyetemes magyar érdek kivételével minden más érdek szolgálatába igyekeztek egyesek “beállítani” a magyar emigrációt, annak politikai és anyagi kapacitását. A karrierizmus, az opportunizmus rányomta bélyegét a légkörre. A magyar nemzeti függetlenség visszaállítása érdekében egyetlen épkézláb gondolat, javaslat nem született. Röviden összefoglalva: a politikai emigráns mindennapi életét, politikai tevékenységét irányító gyakorlati útmutatás nem született. Olyan, az emigráció nevében beszélő “külügyi bizottság” egységes támogatására akartak megnyerni bennünket, mely bizottság célkitűzései, eddigi munkássága olyan meszsze áll az igazi magyar érdekektől, mint Makó — Jeruzsálemtől. Idejétmúlt, az emigráns tömegektől és azok érzésvilágától teljesen elszigetelődött, attól idegen “bizottságok” csakis egyéni szolgálatban állnak, mondvacsinált ‘politikusok’ részére biztosítanak platformokat, ahol minden jog és erkölcsi alap nélkül, nemcsak az emigráció, de az egész magyar nemzet nevében nyilatkozgatnak. Ezzel az emigráció nem azonosítja magát, és tiltakozásának úgy ad kifejezést, hogy egyszerűen távolmarad, éli a maga egyéni életét, a maga szétszórtságában. Hosszú évek keserű tapasztalatai alapján érlelődött meg a nemzethű, elsősorban csakis nemzeti érdeket szemelőtt tartó csoportokban, egy egységes nemzeti összefogásnak a gondolata az emigrációban. A beolvasztási kísérletek próbáit kiállva, ezek a csoportok, szétszóródva a világ minden tájára, még ma is megmaradtak magyarnak. Ezek a szétszórt csoportok, melyek még ma is fel tudnak mutatni tömegeket, pártoló és aktív tagokat, ezek képviselik tulajdonképp a magyar nemzeti emigrációt. Nem pedig a beolvadt, bevándorló tömegek és azok fogadatlan szónokai. Sajnos, de választóvonalat kell húzni eközött a kétféle magyar között. A külföldre szakadt magyar, nehezen lát tisztán ezen a területen. Szívesen elmegy oda, ahol magyarok vannak, de nehezen tudja maga előtt kitisztázni, hogy egy Magyarországról bevándorolt társulat közé keveredett-e, vagy pedig magyar politikai emigránsok közé. Azt még eddig kevés egyesületben vagy csoportban hozták tudomására, hogy beolvasztani kívánják és a jóhangzású magyaros frázisok mögött szívós magyartalanítási folyamat húzódik meg. Mire erre esetleg rájön, hosszú idő telik el, és jobb híján vagy ottmarad, vagy keserű szájízzel csalódottan távozik, hogy magányban, mindentől távol élje az életét. Ennek a döntő tényezőnek a tisztázására szükséges az egységes nemzeti összefogás az emigrációban. Már a nevének a megválasztásakor feltétlen kifejezésre kell juttatni ennek a megmozdulásnak a tartalmát, lényegét. Az eredeti célok között elsődlegesen szerepel és foglal helyet a nemzeti függetlenség, a nemzeti szabadság, valamint az emberi szabadság viszszaállításának kérdése Magyarországon. Csak így lehet “szabadságharcos” jellege. Szabadságharc az, amikor a külső ellenség betörését akarjuk megakadályozni, mert a szabadságunkat védjük. Szabadságharc az is, amikor a minket leigázó ellenséget akarjuk kiverni az országunkból. Tehát a “szabadságharcos” minősítést nem évjáratok szerinti aktivitásokkal kell meghatározni. Ami Magyarország nemzeti függetlenségének a visszanyerése érdekében történik, legyen az fegyveres vagy politikai, diplomáciai megmozdulás, az szabadságharc, és az abban ténykedők mind szabadságharcosok, függetlenül attól, hogy mely évben kezdték meg aktív tevékenységüket a cél érdekében. A második világháború előtt, alatt, vagy az azt követő években. A magyar politikai emigráns célkitűzései között a második helyen szerepel a mai Magyarország társadalmi, belső rendjének a megváltoztatása olyan formára, ahol minden magyar, társadalmi vagy más megkülönböztetés nélkül biztonságban, emberi méltóságának legnagyobb fokú tiszteletben tartása mellett élhet olyan társadalomban, melynek vezetői magyarok, és magyarok által szabadon választattak hivatalukba. Egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol becsületes munkájáért a megélhetése, gazdasági fejlődése biztosítva van. Ezt-a formát elérni csakis forradalmi módszerrel lehet, mert az emberiség történelme folyamán még nem akadt olyan hatalmon lévő csoport, amelyik a saját jószántából lemondott volna a kiváltságos helyzetéről, a nemzet egységes jólétének a javára. 1848 és 1956 dicsőséges példája olyan nemzeti hagyomány, amit az emigráns magyarnak ápolni kell, és az emigráció évei alatt tovább kell fejlesztenie elméletüeg. Bármennyire igyekeznek is egyesek elhallgatni vagy félremagyarázni 56- nak azt a társadalomformáló sarkalatos kitételét, hogy “földet, gyárat vissza nem adunk”, az ennek a történelmi megnyilatkozásnak a lényegén semmit sem változtat. Elhallgatása, vagy félremagyarázása, a magyarság lelke mélyén levő óhajokat meg nem változtatja. A magyar politikai emigráns feladatai közé tartozik, hogy ezt a gondolatot ápolja, mert ez a gondolat a nemzeti függetlenség követelése mellett az a kitétel, mely az idők lálkozni azzal a feltevéssel, hogy VI. Pál pápa úgy állította össze távolkeleti kőrútjának a programját, hogy fél szemmel Kínára nézett. A honkongi stadionban,több mint 40.000 ember jelenlétében kihangsúlyozta, hogy a szeretetről szóló krisztusi üzenet Kína 800 millió lakosára éppúgy érvényes, mint az emberiség többi részére. A svájci ‘Die Tat’ arról értesült, hogy Casaroli bíboros hosszabb eszmecserét folytatott Belgrádban az ottani kínai nagykövettel. A bécsi ‘Furche’ is összekapcsolja a pápa útját a Vatikán ama törekvésével, hogy érintkezésbe lépjen és párbeszédet kezdjen Pekinggel. A lap megjegyzi, hogy Mao Ce-tung, aki budhista apa és konfuciánus anya gyermeke, többször tette azt a kijelentést: az anyagnak a szellem a szülője. így “tanításaival gyakorlatilag egy sajátos pszeudo vallást teremtett, ami megkönnyíti, hogy Pekinggel vallási kérdésben is kontaktusba lehessen kerülni”. •Vajon végleg elveszett-e Latin-Amerika? — kérdezi főcímében a Furche, a bécsi katolikusok lapja. A cikk írója, Hans Magenschab, a chilei eseményekkel kapcsolatban — Humboldt-ot, a múlt század híres tudósát idézi, aki Dél-Amerikát “aranyhegyen ülő koldusának nevezte, s hatalmas természeti gazdagság és a néptömegek elképesztő szegénysége között tátongó szakadék keletkezésének és fennmaradásának magyarázatát a társadalmi szerkezetben leli meg. A Amikor Budapest ostroma folyt, még nem lehetett látni, hogy ez volt a nagy világküzdelem, utolsó csatája, melyhez Lélek adta kézbe a fegyvert, s a test Eszméért áldozta a vért. Ma tisztán látszik 26 év tanúsága: Budapest elestekor az Ember esett el. . . Legyen ez figyelmeztető mindaddig, amíg az elesett magyar — talpára nem állva ,— leveti magáról a párizsi békediktátum abroncsát. latin-amerikai országok társadalmi struktúrája azokból az időkből való, amikor az ilyen típusú struktúra Európában előidézte a nagy francia forradalmat. Majd következik Magenschab idézete a chilei püspöki konferencia elnökétől: “ha Krisztus ma megmérne bennünket, Ítélete nagyon elmarasztaló lenne. Nem üthetné rá a jóváhagyás pecsétjét egyetlen kapitalista rendszerre sem, minthogy ezek ellentétesek az ember lényegével”. (Milyen a másik oldal? ? ?J • Arthur Watson, az Egyesült Államok párizsi nagykövete arra szólította fel a Közös Piac tagállamait, valamint Japánt, hagy olyan kereskedelempoliti, kát folytassanak, mely elősegíti az amerikai fizetési mérleg kedvező alakulását. A “La Nation” gaulle-ista lap a beszédet kommentálva hangsúlyozza: Olyan őszintén kell Watsonnak válaszolni, mint ahogy ő a problémákat fölvetette. Meg kell mondani: a Közös Piac országai nem fogadhatják el a belügyeikbe való beavatkozást. Nem érthetnek egyet például azzal sem, amit az Egyesült Államok tesz, hogy a kulisszák mögül állandóan tanácsokat ad az angoloknak és más, felvételre váró országoknak, s így igyekszik befolyásolni a Közös Piac kiszé lesítésére irányuló tárgyalásokat. Abban igaza van az amerikai nagykövetnek, hogy Nyugat-Európa gazdasági megerősödésével párhuzamosan, nagyobb terhet vállalhatna az Atlanti Szövetség katonai költségeiből. De ennek az a feltétele, hogy az amerikaiak (Folytatás a 2. oldolon.) (Folytatás a 2. oldaldn.) A VILÁGSAJTÓ HANGJA ■lillllil • Aüyugati sajtóban sűrűn ta-
