Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-09-01 / 9. szám

6. oldal

«IttVAKÖkt

1971. szeptember hó

Nyitra völgye honfoglaló magyarjaink utódai, ma már szlováknak vallják magukat.

Ezt a tényt, dr. Karácsonyi János egy. tanár is ugyanígy írja meg könyvében (Történelmi jogunk, 1921); amely szerint a szlovákok a XVII. és a XVIII. század folyamán, kb. negyedmillió magyart és mintegy 200.000 főnyi szepesi és bányavárosi németet olvasztottak magukba.

A "harmadik elméletet" a szlovák nép eredetéről, a magyar történészek állították fel, amely ellentétben az előző két teóriával, a maga állításait minden esetben bizonyítani is tudja, korabeli, írásbeli dokumentumok százaival, valamint a történelmi eseményekkel és régészeti leletekkel egyformán.

De mielőtt ezek ismertetésére rátérnék, még a magyar honfoglalás kettős tényét is szükségesnek tartom ismertetni, mert ennek bizonyításával egyidejűleg az a tény is automatikusan bizonyítást nyer, hogy az Árpád fejedelem által vezetett ún. "Második magyar honfoglalás" idején, mivel azt már századokkal megelőzte — egy másik — az ún. “Első magyar honfoglalás”, ebből kifolyólag hazánk területén nem is élhetett nagyobb számú, nem magyar ethnikumhoz tartozó, idegen szláv néptömeg.

Történészeink eddig mit sem tudtak kezdeni és semmi magyarázatát sem tudták adni annak a megállapításnak, hogy a legrégibb krónikánk, Kézai Simon Gestá-ja “a magyarok második bejövetele"-ként írja le Árpád fejedelem honfoglalását, mert egészen a közel múltig nem realizálták azt a tényt, hogy a magyarországi avar uralom idején, "a kései avarok” vagy más néven "álavarok"-nak is nevezett — és Kr.u. 670. év körül beköltözött újabb avar hullám, valójában nem avar volt, hanem ezek voltak az "első honfoglaló magyarok". Pedig, hogy ezek magyarok (ogurok) voltak, ezt a tényt a korabeli görög, bulgár és orosz krónikák, a beköltözés időpontjával együtt, pontosan feljegyezték és félreérthetetlenül leszögezték.

A magyar régészek, az igen nagy számban előkerült avar sírleletek alapján, eddig is pontosan el tudták választani egymástól az ún. “korai” (vagy valódi) avarok emlékeit, a későbben beköltözőitekétől az ún. "álavarok"-étól, akiknek temetkezési helyeit aztán Árpád honfoglalói is, megszakítás nélkül, folytatólag használták. De a legmeglepőbb az volt, hogy amíg a jórészt Közép- Ázsia-i eredetű, erősen mongoloid avarok "kínai stílusú” egyenes kardos sírleletei és nomád kultúrája, bár rokon jellegű volt, az őket követő két újabb magyar hullámmal, de attól sajátos növényindás részei és enyhén hajló pengélyű szablyái alapján, mégis tökéletesen elválasztható volt, mert ezeknek a kései "ál-avaroknak” és a honfoglaló magyaroknak, nemcsak szalag fonatos, griffmadaras növényindás díszítő elemei voltak teljesen azonosak egymással, de a két nép még antropológiailag sem volt különböző, ezért a honfoglalók sírleleteinek nagy részét a közelmúltig, egyszerűen avar leletnek minősítették.

Történészeink által már a múltban is ismert tény volt, hogy Árpád honfoglaló magyarjai azokat a területeket nem szállták meg, amelyen ezek a kései avarok, vagyis az első magyar honfoglalók laktak, s amely területek az ország központjában, a lakható területek nagyobbik (!) részét tették ki.

Sőt László Gyula professzor több évtizeden át tartó kutatásai azt is bebizonyították, hogy ezeken a régebbi lakók által, továbbra is háborítatlanul birtokolt területeken, kizárólag csak "magyar” nyelvű helynevek fordultak elő; holott, ha az avarok török nyelvűek lettek volna, akkor itt nagyszámú török eredetű helyrajzi névnek kellett volna fennmaradnia. Ugyanúgy, ha itt a honfoglalás korában jelentősebb szláv népelem élt volna, akkor pedig a helyrajzi nevek szláv eredetűek lennének. Ezzel szemben, mert ezen a hatalmas területen, egyöntetűen és kizárólag csak magyar helyrajzi nevek maradtak fenn, továbbá mert ugyanezen a területen a legtöbb magyar törzs neve is előfordul a helyrajzi nevek között, holott a honfoglaló törzsek szállásterületei az ország egész más területein feküdtek, amelyeket ma már egészen pontosan ismerünk. Ezeknek a tényeknek a bizonyító ereje alapján dr. László Gyula kimondotta végső következtetését: hogy az Árpád honfoglalói által itt talált és eddig kései avarnak nevezett nép, "nem avar volt, hanem magyar”, amelynek nemcsak a nyelve és kultúrája volt magyar, de még a törzsek nevei is azonosak voltak, a IX. században, a második hullámban érkezett honfoglaló magyarok törzsneveivel (dr. László Gy. elméletét, a magyar történészek előtt, 1969 május

havában a Kossuth Klub-ban tartott nagy előadásában ismertette).

így amit a hazai és a külföldi krónikák feljegyzései egymással egyezően mindég is hirdettek, hogy “a magyarok első honfoglaló hulláma, 650 körül költözött be hazánk területére”, ezt a tényt végre, a történészeink most hivatalosan is elfogadták és ezzel a “kettős magyar honfoglalás” ténye megcáfolhatatlanul és végleg bevonult a magyar történelem "legnagyobb jelentőségű” eseményei közé. ("Magyar régészet története”, 1968, 166 oldal; Dienes. — "Magyar Nemzet” 1969. május 27.) A "kettős magyar honfoglalás”-ra vonatkozóan történészeinknek eddig a magyarázata az volt, hogy mivel a magyarok testvérei a hunoknak, a krónikások elbeszélései szerint, ezért az "első magyar honfoglalás” a hunok bejövetelére és hazánk területének az elfoglalására vonatkozott.

A kettős magyar honfoglalás ténye, egyidejűleg arra a történelmi rejtélyre is választ adott, hogy miképpen történhetett meg az, hogy nyugati krónikák, az Árpád honfoglalása előtti időkből, ismételten írtak "keresztény magyarokról és keresztény magyar fejedelmekről, sőt még magyar grófról (ispánról) és magyar püspökről is vannak feljegyzések”. Pl. 826-ban II. Jenő pápa levelet írt a "keresztény magyarok fejedelmének”. 858-ban Kopasz Károly császár conventi határozatának aláírói között pedig egy "Hungarius Comes” (magyar gróf vagy ispán) nevét is ott olvashatjuk, akiről a későbbiekben, még máshelyen is történik említés az Annalesekben. 862-ből Hincmar reimsi érsek pedig ismételten ír a magyarok sorozatos németországi betöréseiről; egy más alkalommal meg Bécs városának az elpusztításáról és felégetéséről számolt be.

863-ban a Fuldai évkönyv (anneles) megemlíti, hogy a hollandiai Utrecht városának püspöke "Hungarius Traiestensis”, vagyis "magyar” volt.

872 és 882 között pedig VIII. János pápa, ismételten levelet írt a “keresztény magyarok fejedelmének” és felszólította templomok építésére. (A fentiekhez még további adatokat is felsorolhatnánk. Pl. a salzburgi érsekek több magyarokra vonatkozó adatát, stb.)

A kettős honfoglalás tényét váratlanul, egy közelmúltban előkerült, egészen más nyugati forrásból származó adat is megerősítette. 1967-ben a British Múzeumban egy óangol—kelta hajónaplóra bukkantak, amelynek írói Othere és Wulfstan normán hajósok voltak, akik leírják 870. évben, a Dunán tett hajó utazásukat, amelyet “Megya(r) ország” ("Maegtja Londe”—Land vagyis ország) területén tettek, amely a horvátoktól északra, hatalmas hegyek ölébe van. A beszámoló érdekessége még az, hogy egyidejűleg megemlékeznek az itt lakó “Seakel" — székely népről is. (Lásd: Hazai Tudósítások, 1967 évi, 22. számát.)

A két normán hajós utazását, a honfoglalás előtti időkből, Magyarország területén, azóta mégegy előkerült leírás is megerősíti, amelynek a szerzője Nagy Alfréd angol király, aki Árpád fejedelem kortársa volt. (Meghalt 906-ban.)

A hivatalosan 896-ra tett honfoglalást megelőző, régebbi magyar honfoglalás tényét, egy nemrégen megjelent könyv is állítja és bizonyítja. Rudnay Egyed: "Attila trilógia” c. munkájában (1965), nagy számú nyugati világi-, és egyházi írott forrás adatait idézve megállapítja, hogy a VII. és VIII. században, a mai Magyarország és Felvidék területén, már létezett egy “korábbi Magyarország”, amelyet Rudnay, annak fekete magyar lakóiról, “Fekete Magyarországnak nevez”. Ezek egyik híres fejedelméről, Tudun-ról, a nyugati krónikák is ismételten megemlékeztek, aki könynyű lovasságával Nagy Károly császárt, az avarok ellen döntő módon megsegítette és akinek később, keresztény hitre való térését 797-ben, tehát 100 évvel a honfoglalás előtt, a nyugati krónikák ugyancsak feljegyezték. A Fekete Magyarország ténye egyúttal magyarázatul szolgál Nestor orosz őskrónikájára is, amely a "fehér és fekete magyarok”, Kiev városa mellett vívott nagy csatájáról szintén beszámolt, amelyet Álmos fejedelem magyarjai nyertek meg. ("A fehér és fekete magyarok csatája”, más néven a "Népek csatája” című nagyméretű, 1000 esztendős kőrelief, ma is megvan és látható Kiev székesegyházában.) A Nestor krónika, ellentétben Rudnayval, a VII. században betelepült magyarokat nevezi "fehér”-nek és Álmos honfoglalóit hívja "fekete magyaroknak".

Rudnay, a "fekete magyarok’’-ról, akik a mai Felvidéken és részben a Dunántúl északi felében laktak, hangsúlyozza, hogy ezek Attila birodalmának összeomlása után ittmaradt “hunok”, akiknek másik nevük a "székely” volt. Vagyis szerinte a hun maradvány-székelyek, nem az Erdély bércei között fekvő Csigla mezején maradtak vissza Árpád bejöveteléig, mert szerinte Csigla mezeje a mai Felvidék területén volt. Ezért is nevezik a nyugati krónikások a második honfoglalás előtti fekete-magyarokat vagy "hun”-nak vagy pedig "magyar”-nak, de sohasem "avar”-nak. Kétségtelen, hogy az Árpád-házi királyok idejéből származó oklevelekben írásbelileg bizonyítható nyoma van a Vág-folyó melléki, a Nyitra-i, Mosony-i és a Vasmegye-i, Örség-i székelyeknek, valamint a “Szepesi tíz lándzsás székelyekének, akiket azután a Felvidékről helyeztek át Árpád-házi királyaink, Erdély területére.

A fekete magyar-székelyek jelenléte a Felvidéken, egymagában is kizárja azt a tényt, hogy ott, nagyobb tömegű északi szláv telepedhetett volna meg, és egyben arra is magyarázatul szolgál, hogy a Dunán hajózó két viking hajós, hogyan tudott tudomást szerezni a hazánkban élő székely népről és nevéről, ha ezek valóban a Dunától távol fekvő és elzárt Erdély medence lakói lettek volna.

E kitérő után, visszatérve a tótok eredete kérdésére — összegezve mégegyszer a már eddig elmondottakat — megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás után 100 évvel, tehát a XI. században, az ország területén korábban élt összes "nem magyar" nemzetiségek, már teljes egészükben beleolvadtak a számbelileg erősen túlsúlyban lévő honfoglaló magyarságba, úgyhogy a szlávok honfoglalás előtti ittlétének emlékét, márcsak a magyarok által átvett, aránylag igen csekély számú, főként dél-szláv (pannon szláv) eredetű helyrajzi név őrizte tovább.

Ezek után, azt is megállapíthatjuk, hogy a tót-szlováknak nevezett mai népi ethnikum, az eredetét és folytatólagos létét, bizonyítottan semmiképpen sem tudja visszavezetni a magyar honfoglalás előtti időkig, sőt azt még csak valószínűsíteni sem tudja semmiféle írott forrás vagy régészeti lelet alapján sem. Ennek többek között ellene mond, a X. és XII. század közötti időkig visszavezethető, igen nagy számú magyar helyrajzi név anyaga is, amelyet a későbbi századok egyre jobban eltótosodó, újabb elnevezései sem tudtak teljes egészükben eltüntetni vagy kicserélni.

Tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok, a Felvidéknek kezdetben csak a nagyobb folyók sík völgyeit és az enyhébb domb-vonulatait szállták meg, de a későbbiekben fokozatosan megközelítették a Kárpátok őserdővel borított és gyepűnek meghagyott bérc övezetét is. Pl. a szepesi tíz lándszásokat, nem sokkal a honfoglalás után már megtalálhattuk a poprádi fennsíkon is, akik a Tátra égbe nyúló ormait, a honfoglaló Bars (Bors) vezérről, "Bors várának” nevezték el (Anonymus). De nemcsak Szepes vármegye van tele ősi színmagyar nevekkel, hanem a többi legészakibb és jelenleg már tiszta szláv lakosságú megyéink neve is túlnyomóan magyar, pl. Turócz (régebbi írásmód szerint Turuc, amiről nem nehéz megállapítani, hogy eredete a Turuk — Török névre vezethető vissza). Itt, Túróéban került elő, Blatnicán a 896-os honfoglalás előtti időkből származó, híres magyar fejedelmi arany lelet is (díszes arany fokos, ősi scitha motívumokkal, stb.). Ugyancsak ősi magyar neveik vannak a Felvidéken: Szepes, Zólyom (Sólyom), Árva, Bars, Mára-maros, Ung, stb. megyéknek. (A Maros neve különben nemcsak az esztergomi Duna-kanyarban fekvő Nagy Maros község és az erdélyi Maros folyó elnevezésében található meg, hanem előfordul India Bihar tartományában is, amelynek az erdélyi Bihar vármegyéhez hasonlóan, szintén a Maros az egyik jelentős folyója.)

A honfoglaló magyarok a szállás-területeiket széles, teljesen lakatlan gyepű-övvel vették körül, amely a területtől függően, változóan 50—100km mélységű volt. A gyepűnek csak néhány, erősen védett és jól megerősített pontján hagytak kapukat, az ország területére való belépéshez.

Okleveleink kétségtelenül bizonyítják, hogy amikor a nyugati támadások veszélye már végleg megszűnt, a honfoglalás után mintegy 200 évvel. Szent László (1077—1095), Könyves Kálmán (1095—1116) és utódaik alatt, fokozatosan elkezdődött az eddig üresen álló gyepűsáv benépesítése. Az első telepesek németek, és tótok voltak. Ez utóbbiak, akiket csak a magyar nyelvhasználat nevezett “tót”-nak, valójában Sziléziából bevándorolt "fehér-horvát”-ok voltak; utolsó maradványai az avarok által a Balkánra áttelepített horvátság-