Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-01 / 9. szám
I 1971. szeptember hó «ITTVAKÖftT 3. oldal Homonnay Elemér A SZABADSÁGHARC ÉS A DÉLVIDÉKI MAGYARSÁG A magyar szabadságharc alatt az elszakított területi magyarság helyzete országonkint különbözőképpen alakult. Moszkva leghübb csatlósa, a prágai cseh kormányzat azonnal katonai, karhatalmi és közigazgatási intézkedéseket foganatosított, hogy a felvidéki magyarságot és szlovákságot elszigetelje és sakkban tartsa. A moszkovita Anna Paukeréktől már megszabadult bukaresti román kommunista kormányzat a magyar szabadságharc legkritikusabb napjaiban ingadozó, várakozó magatartást tanúsított, de november 4-e után elsőként jelentkezett Moszkvában, hogy az erdélyi magyarság felszámolását célzó politikájához Moszkva hozzájárulását megkapja. Tito belgrádi kommunista rendszerét a magyar szabadságharc igen kínos helyzetbe hozta, mert egyrészt bebizonyosodott, hogy a moszkovita kommunizmussal szembefordult magyarságnak a kommunizmus titoi változata sem kell, másrészt bebizonyosodott az is, hogy a titoi álarc mögött ugyanaz a kommunista zsarnokság húzódik meg, mint a kommunizmus moszkvai variációjában. Belgrád is felvonultatta a határra hadseregét, mozgósította politikai rendőrségét, fokozott éberséggel figyelte és regisztrálta a délvidéki magyarság reakcióját, de legfőbb igyekezete arra irányult, hogy igazolja magatartását a délvidéki magyarság előtt, s hogy a magyarországi és jugoszláviai helyzet összehasonlításával ismét Belgrád felé fordítsa a szabadságharc napjaiban Budapest felé fordult délvidéki magyarság tekintetét. Hogy Tito kommunista kormányzatának a magyar szabadságharc alatti magatartását megérthessük, röviden át kell tekintenünk az ú.n. ti tóizmus kialakulását és fejlődését. Belgrád és Moszkva között 1948- ban bekövetkezett szakítás hátterében Tito egyéni hiúsága és becsvágya mellett döntő szerepet játszott a szerb lelkiségre oly jellemző hatalomvágy, mely miként a múltban, 1945 után is túl tekintett a maga népi, állami keretein s Belgrádot már nemcsak az egész Balkán, de a dunai térség hatalmi gócává kívánta tenni. A bulgár kommunistákkal kötött bledi megállapodást követően Tito budapesti, varsói és bukaresti útjai során kibontakozó terv késztette 1948 tavaszán Stalint, hogy Titónak álljt parancsoljon. 1948. június 28-án a kommunista pártok közösségéből kitaszított jugoszláv kommunista párt a maga igazolására és védekezésére ekkor alakította ki azt a politikai programot, melyet elsősorban a nyugati sajtó nevezett el titoizmusnak. Eszerint: a) A szociálizmus (kommunizmus) felé többféle út vezet s ez útnak alkalmazkodnia kell az egyes államok sajátos adottságaihoz és szükségleteihez. b) A szociálista (kommunista) rendszer elfogadása nem jelenti az állami függetlenség feladását, valamely ország politikai és gazdasági érdekeinek Moszkva érdekei alá rendelését. c) Az egyes államok kommunista pártjai nem avatkozhatnak be egymás belügyeibe s mint egyenrangú feleknek kell egymás mellett állniok. Hogy Tito és rendszere 1948 és 1953 között a Szovjetunió politikai, katonai és gazdasági nyomása, saját népe többségének elégedetlensége ellenére fenntarthatta magát, sőt Jugoszlávia politikai és gazdasági adottságait messze meghaladó módon még a világpolitikában is szerephez jutott, azt kizárólag a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok politikai, katonai és gazdasági támogatásának köszönhette. E támogatást az Egyesült Államok külpolitikai vezetése az alábbi, két nagyon is vitatható meggondolással indokolta: a) A szovjet-tömbből kivált, semleges, a maga függetlenségét Moszkvával szemben is megvédeni kész Jugoszlávia a Nyugat számára lényeges stratégiai előnyt biztosít. IÁSAAAFA .ERDÉLYI FIGYELŐ-DÉLVIDÉK HANGJA Időszaki szemle Az 1956-os Magyar Forradalom és Szabadságharc 15-ik évfordulójának előkészítésére irányuló emlékeztető cikksorozatunkban Homonnay Elemérnek a D.F.T. munkatörzs vezetőjének írását közöljük, amely mellőzhetetlen részét képezi a jövő szabad magyar történetírásnak — a szemtanú és kórtanú tollából. b) A kommunista síkon megmaradó Jugoszlávia példája a vasfüggönyön túl a többi állam kommunista vezetését is hasonló akciókra késztetheti s ezzel a szovjet tömb fokozatosan felbomlik. Éppen ez utóbbi szempont miatt a Nyugat óvakodott attól, hogy a támogatás ellenében Belgrádtól a kommunista rendszer legcsekélyebb enyhítését vagy módosítását követelje. Így a titóizmus sohasem lépett a lassú demokratizálódás útjára, mindig megmaradt a kritikát, ellenvéleményt nem tűrő rideg kommunista pártdiktatúra vonalán. Stalin halálát (1953) követően Belgrád és Moszkva viszonyában radikális változás állt be. 1953 nyarán Tito pártjának már-már bomladozó kádereit egy újabb egyházellenes hullámmal aktiválta s 1953 őszén, a trieszti válság során, annak nyugatellenes beállítottságát újból kihangsúlyozta. Moszkva új urai megnyugvással vették tudomásul Titónak ezt a gesztusát s elérkezettnek vélték az időt arra, hogy a titóizmust is bekapcsolják a maguk, formailag új, lényegében azonban változatlan politikai és hatalmi célkitűzéseik szolgálatába. a) Egyrészt, mert úgy vélték, hogy a titóizmus sokkal alkalmasabb módszer a kommunizmus ázsiai és afrikai térhódítására, mint volt a koreai nyílt támadás. b) Másrészt azt remélték, hogy a titóizmus egyben alkalmas formula lesz a már kommunista uralom alá kényszerített országokban jelentkező s egyre erősbödő belső nyugtalanság és elégedetlenség levezetésére. így következett be 1955 májusában Bulganin és Kruscsev belgrádi látogatása, Moszkva és Belgrád újabb kézfogása. Stalin megbélyegzése (1956 február) és Tito diadalmenetnek számító szovjetoroszországi látogatása után (1956 május) immár úgy látszott, hogy a titóizmus Moszkva hivatalos politikájává vált. Ez események hatása alatt, a vasfüggöny mögött, elsősorban a mindig Nyugathoz tartozó Lengyelországban és Magyarországon egyszerre aktiválódtak azok az eddig elfojtott szellemi erők, hogy Moszkvával szemben legalább ez új irányzat által kilátásba helyezett engedményeket mielőbb megvalósíthassák. Ha figyelembe vesszük még azt a körülményt is, hogy Dulles, az Egyesült Államok külügyi államtitkára az 1952-es választási harc során Buffalóban tartott beszédében meghirdetett felszabadítási programját feladva a genfi konferenciát követően 1955 novemberében Brioni szigetén magáévá tette a fellazítás “titói” értelmezését, mely a teheráni és a jaltai egyezmények szellemében korántsem kívánta kiszakítani Moszkva politikai és gazdasági érdekszférájából a “titóista függetlenséget” nyert államokat, s ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a nyugati világsajtó — az Egyesült Államokban a Lippman-Sulzberger-Alsop trio — mily hatalmas propagandát fejtett ki 1956 tavasza óta az elgondolás népszerűsítésére, megállapíthatjuk, hogy minden jel arra vallott, hogy a középeurópai népek jogos és való szabadságtörekvéseinek ez újabb kijátszását célzó Kruscsev-Titó elgondolás a Nyugat asszisztálása mellett programszerűen lesz végrehajtható. Ekkor azonban egy nem várt esemény történt: a pozeni véres felkelés. Moszkvában megdöbbenve ismerték fel a veszélyt, hogy a titóista átálllítás menetrendjét könnyen felboríthatja egy eddig figyelembe nem vett tényező: maga a nép. A szovjet kommunista párt Molotov csoportja nyomban akcióba lépett, hogy a titóizálás folyamatát leállítsák. Kruscsev, hogy saját pozícióját is mentse, Jugoszláviába repült, hogy e veszély elhárítására Tito személyes közreműködését is megnyerje. A béllyei, majd brioni-i tárgyalások után mindketten a Krímbe repültek, ahol a csatlós államok kommunista pártjainak vezetőit is bevonták tanácskozásukba. Úgy döntöttek, hogy a már folyamatba tett átállítást nem visszakoztatják, csupán lelassítják. Kelet-Németországban, Lengyelországban és Csehszlovákiában Moszkva kizárólagosan magának tartotta fenn e folyamat ellenőrzését és irányítását, míg Magyarországon, Romániában és Bulgáriában Tito kapott szerepet. De Moszkva itt is kikötötte, hogy ez átállítás helyi vezetését Moszkva régi kipróbált embereire kell bízni. E kompromisszum eredményeképpen vett részt Gerő Ernő már a krimi megbeszéléseken, majd tett hivatalos látogatást Belgrádban a magyar szabadságharc előestéjén. E kompromisszummal azonban a titóizmus elvesztette a hitelét a magyarság szemében, mert nyilvánvalóvá vált, hogy tényleges és lényeges engedményekre aligha számíthat. Varsóban Gomulka “hatalomba helyezése” Kruscsev és Molotov drámai asszisztálása mellett még símán ment végbe, de a Belgrádból éppen visszatérő Gerőt a lengyelországi fordulat hatása alatt már lázban égő Budapest fogadta. Gerő Ernő a százezernyi tüntető tömeg láttára, mely ez egyszer nem a kommunista párt mindenható urainak parancsára sereglett a parlament elé, egyszerre kiesett titóista szerepéből s kirobbantotta a magyarság szabadságharcát. Tito november 11-i pólai beszédében Gerőt ezért el is marasztalta. Elmarasztalta azért is, mert a szovjet haderőt vette igénybe a kirobbant felkelés leverésére. Ezzel a titóizmust is kompromitálta, mert bebizonyosodott, hogy a magyarságra a titóizmus is csak a szovjet haderő beavatkozásával kényszeríthető. De az orosz csapatok igénybevételével Gerő utóda, a valóban titóista hírben álló Nagy Imre is kompromitálta magát. Belgrád éppen ezért Nagy Imre miszszióját eleve kilátástalannak minősítette s ezért kísérletet sem tett arra, hogy az október eleji krími megállapodások értelmében belenyúljon a magyar eseményekbe. Tito egyszerűen visszavonult Brioni szigetére s Nagy Imrét sorsára hagyta. Teljes cselekvési szabadságot adott Moszkvának. Tette ezt annak tudatában, hogy az Egyesült Államok nem fog közbelépni. S tette ezt azért is, mert megítélése szerint Nagy Imre az események során oly engedményeket tett a nem kommunista erőknek, melyek messze meghaladták a titóizmus megengedte határokat s már magát a kommunista rendszer fennmaradását veszélyeztették. Ily körülmények között Tito sem látott más megoldást a kommunizmus megmentése érdekében, mint a szovjet haderő újabb bevetését s a magyar szabadságharc irgalmatlan vérbefojtását. Tito kormányának határtalan cinizmusát látva a New York Times vezércikkírója "Aftermath of Treachery” cikkében (1956. nov. 17) nyíltan fel is vetette a kérdést, vajon Tito oly gyengének ítélte saját pozicióját, hogy egy demokratikus Magyarországtól a jugoszláviai kommunizmus jövőjét is féltette. S ez valóban így volt. Titó teljes mértékben tisztában volt országa centrifugális törekvésű népeinek hangulatával. Nemcsak attól félt, hogy a vihar átcsap a délvidéki területekre. De még inkáb attól, hogy a horvátság is megmozdul. Tisztában volt azzal, hogy Jugoszláviában nemcsak a kommunista párt, de magának az államnak a léte is kockán forgott. A magyar szabadságharc tragikuma szomszéd államainak nyíltan ellenséges, csendesen lapuló, de ugrásra kész, avagy legjobb esetben közömbös magatartása volt. S e magatartást nemcsak ez államok kommunista rendszerének fenntartására irányuló pártakarat, de Magyarország testéből közösen kihasított zsákmány féltése is determinálta. Mert valamennyien tisztában voltak azzal, hogy az országaik területén élő magyar tömegek természetszerűleg Budapesttől fogják várni emberi és né(Folytatás a 4. oldalon.) «
