Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-09-01 / 9. szám
1971. SZEPTEMBER HÓ - X. ÉVF. 9. SZÁM Ára: 50 cent Szocializmust - de magyar módra! «ITTVAKflfcí A HUNGÁRIA SZ AÖADSAGH ARCOS MOZGALOM LAPJA Mértékek, felől Az elkövetkező évtized az értékek felé! politikája MEGESHET, hogy a világpolitika mostani zajlása eltereli a figyelmet a magyar nemzeti lét legfontosabb kérdéséről. Arról, hogy utolsó évezredünk sajátos, stabil és határozottan kontúrozható nemzeti életformába öntötte a magyar életet, és ezért — elsősorban ezért! — van helye a magyarnak a Nap alatt. Sorsunk mai szögletén megint annak a lehetősége villog, hogy csökkenőben van a Szovjet túlhatalma, és nem lesz ereje a középkeleteurópai országokat igája alatt tartani. Ha van is okunk reménykedésre, nem szabad feledni, hogy a zsarnokság alól való szabadulásnál sokkal fontosabb az emelkedő nemzeti létünk stabilitása. A figyelmet tehát elsősorban erre kell fordítani. Tudjunk élni magunkban önmagunktól és önmagunknak! Csak akkor tudunk majd élni eszméinknek, és a világ számára is. Saját gazdasági és társadalmi rendünk megszilárdítása tehát az elsősoros magyar feladat. Értékek keresése a cél, nem pedig mértékeké, hogy mások mit csinálnak, jobbra vagy balra tartanak-e. Az orrunk elé dugott mintákat hiába méricskéljük, mert a kommunizmus is, a nagykapitalizmus is végső vonaglásban tántorog, s ha utánozgatnánk, mi is válságba sodródunk. Nyugodtan kiverhetjük a fejünkből azt a belénk sulykolt badarságot, hogy nincs más út, és nincs más életforma, csak amit a kommunisták és a népi szabadsággal visszaélő, profithajszoló kapitalisták sugalmaznak. I^ÜLÜGYI állásfoglalásunk terén is hasonlóan badar alternatíva fenyeget. A probléma így hangzik: Kelet vagy Nyugat felé tájékozódjunk-e? Ebben a formában tökéletesen rosszul van feltéve a kérdés. Igaz feleletet hát nem is várhatunk rá, legfeljebb egymással ütköző érveket, meddő vitát, s utána azt, hogy egyik vagy másik felé vet a vihar. Nem az égtájak szerint jó vagy nem jó valami a magyarnak! Amit Nyugat és Kelet átvitt értelemben jelent, abból alig-alig válogathatunk megfelelő apró összetevőket a mi nemzeti életünk számára, melyet nagy viharokkal edzett sajátosan magyarrá a történelem. Ezenfelül figyelnünk kell arra, hogy mind az úgynevezett keleti, mind az úgynevezett nyugati politika határozottan az internacionalizmus tendenciáját viseli, — saját klikkjeiknek az érdekéből, a népek ösztönös idegenkedése ellenére. Az internacionalizmus különben is csak jelszó, a cél pedig kifejezetten a nagyhatalmak képviseletében tetszelgő klikk-imperializmus. Bármennyire felülről diktált politikai irányítóerő azonban ez az imperialista internacionalizmus, a nemzetek stabil erejével nehezen küszködik. Vegyük észre, hogy — nemzetköziség ide vagy oda — az egyes nemzetek közötti szorosabb együttműködés ma is ott eredményesebb, ahol természettől fogva egymás felé hajlik, s egymást egészíti ki a nemzeti érdek. Ez pedig annyit jelent, hogy a nemzetköziség elvét áttöri a nemzetközösség elve! A konnacionalizmus érvényesül az internacionalizmus ellenében, mert az azonos kultúrkörben, egymás szomszédságában élő népek fejlődő élete követeli meg a magasabbfokú kultúrális, civilizációs és gazdasági “árucserét”. Vagyis azt, hogy a nemzetek az ő fölös szellemi és anyagi javaikat más országok számára leadják, — szellemi és anyagi hiányaikat pedig más nemzetektől vegyék föl. Mégpedig csakis úgy, ahogyan azt a szervesen fejlődő élet üteme erőltetés nélkül diktálja. £RRE a két alapvető tényre fordítsanak kellő figyelmet a közelgő SZABADSÁGHARCOS SZELLEMI KONGRESSZUS résztvevői! Értékeket keressünk az élet és közélet bányájának mélyén, viszonylagos és változó mértékek helyett. Ez nemzeti függetlenségünknek — tehát szabadságunknak is — legbiztosabb záloga. SZ. L. Tito a jugoszláv belpolitikáról Tito jugoszláv elnök horvátországi és szlovéniai kőrútján újból nagy hangsúllyal beszélt a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének megerősítéséről, a munkásosztály szerepének fokozásáról és azokról a feladatokról, amelyek jugoszláv alkotmányreformból fakadnak. Tito a munkásosztály szerepéről szólva felhívta a figyelmet arra, hogy Jugoszláviában „nagy mértéket ölt a technokratizmus”, és ezért „mindent meg kell tenni hogy a munkásosztály valóban felfogja jogait és küzdjön is azokért”. Tito aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy „egyes köztársaságokban a nacionalista kilengések kissé már a munkásosztályra is áttevődnek. Nemzeti hovatartozás alapján veszik számba a munkásokat, s egyesekkel közlik, hogy számukra ott nincs hely.” Hozzátette: „A legerélyesebben küzdenünk kell azok ellen az elemek ellen, akik most nemzeti türelmetlenséget akarnak szítani a gyárakban, a munkásosztályban. Tito újból síkraszállt annak érdekében, hogy a JKSZ-t „alkalmassá kell tenni arra, hogy kellő mértékben harcoljon a meglevő ellentmondások ellen”. Kifogásolta, hogy a JKSZ összetétele „gyenge, mivel nincs benne eléggé képviselve a munkásosztály”. Az utóbbi időszakban, a nemzetközi helyzet egyik előtérben álló kérdése a Kínai Népköztársaság helye a világban, és ezen belül jelentős tényező az amerikai—kínai viszony alakulása. Az Egyesült Államokban már 1966- ban létrejött az Egyesült Államok és Kína Kapcsolatainak Országos Bizottsága. Ez a bizottság első országos rendezvényét „Az Egyesült Államok és Kína: az elkövetkező évtized” címmel 1969 márciusában tartotta New Yorkban. Ennek a tanácskozásnak a megszerkesztett jegyzőkönyvét tartalmazza az a kötet, melyet a Praegerkiadó jelentetett meg A. Doak Bárnett és Edwin 0. Reishuer szerkesztésében. A kötet 36 tudós, diplomata, újságíró, üzletember és mások állás pontját ismerteti, illetve röviden kitér a közöttük kialakult vitára. Figyelemreméltó körülmény, hogy a felszólalók többsége elégedetlen volt a Kínával kapcsolatos amerikai politikával. Akad közöttük radikálisabb változásokat sürgető álláspont, mások megközelítésbeli módosításokat javasolnak, míg a kisebbség a jelenlegi amerikai politika folytatását tartotta helyesnek. A tanácskozás keretében felszólalt két szenátor is. Az egyik — Javíts republikánus szenátor — óvatos és fokozatos előrehaladást javasolt az államközi viszonyban. A hetvenes évek közepére tervezte annak bekövetkezését, hogy a Kínai Népköztársaságot Amerika részéről elismerjék. Addig a „kisebb lépések” politikáját kell folytatni Javíts szenátor szerint, megszabadulva a McCarthy-korszak szellemétől, amikoris senki sem mert szabadon politizálni Kínával és más kommunista országokkal. Szerinte a Nixon-kormánynak egyedülálló lehetősége nyílik arra, hogy újszerű és alkotó módon közelítse meg ezt a relációt. Edward Kennedy demokrata szenátor hangsúlyozta- felszólalásában, hogy az amerikai politika nemcsak ésszerűtlen, hanem hatástalan is volt, mivel nem akadályozta meg Kína belső fejlődését és sok országgal való együttműködését — köztük Amerika egyes szövetségeseivel való kapcsolatainak kialakulását. Az amerikai politika módosítása mellett foglalt állást — más és más megközelítés alapján — Sorenson, Kennedy elnök volt tanácsadója, Salisbury, a New York Times szerkesztője és mások. Felszólalt Arthur Goldberg, volt ENSZ-képviselő, aki úgy vélte, hogy a jelenlegi kínai vezetés alapjában véve hajthatatlan, mégis úgy gondolja, hogy liberalizálni kell a Kínára vonatkozó amerikai politikát, s ezzel is előmozdítani a későbbi kibontakozás lehetőségét. Az országos konferencián hosszabb vita volt a kínai belső helyzet alakulásával kapcsolatban, amit akkor az ún. kultúrális forradalom jellemzett. Általános vélemény az volt, hogy Mao Ce-tung koncepciója győztesként került ki az eseményekből, ugyanakkor azonban már a múlté az az egység, mely két évtizeddel ezelőtt a kínai vezetést jellemezte. A kínai gazdasági helyzetről a konferencián elhangzottak szerint a „nagy ugrások” politikája óriási károkat okozott Kínának, ugyanakkor azonban a kultúrális forradalom kedvezőtlen hatása ennél csekélyebb volt. A becslések szerint az 1968-as termelés szintje nagyjából megfelelt az 1965-ös színvonalnak, ami 50—60 százalékkal volt magasabb az 1952-es termelés szintjénél. A kínai nukleáris kapacitás relatív növekedése is magára vonta a tanácskozáson résztvevők figyelmét. Ennek azonban — egyelőre és az elkövetkező évekre — nem tulajdonítottak meghatározó jelentőséget. Egyesek úgy vélték, hogy Kínának jelentősebb erőt kell képviselnie e téren ahhoz, hogy sor kerülhessen amerikai —szovjet—kínai tárgyalásokra. Amíg azonban Mao Ce-tung vezeti az országot — a konferencia résztvevői szerint — „nincs nagy valószínűsége annak, hogy a Kínai Népköztársasággal előre lehessen lépni a fegyverkezés ellenőrzését illetően." Többen nem mulasztották el megjegyezni, hogy a kínai kommunista párt az utóbbi években jelentős veszteséget szenvedett, a hadsereg súlya és szerepe azonban lényegesen megnövekedett. • A konferencia óta az amerikai— kínai viszony bizonyos előrehaladást mutatott. Washington ázsiai törekvéseinek átértékelését több tényező is magyarázza és indokolja. A legfontosabbak között van, Peking szovjetellenessége, a vietnámi háború alakulása, és az új ázsiai erővonalak kirajzolódása. Ezek pedig azt igazolják, hogy az Egyesült Államoknak az ázsiai kontinensen két új potenciális nagyhatalommal kell szembenéznie. Japán sincs „alárendelve az Egyesült Államoknak” közölte Fukuda Takeo japán külügyminiszter, ezért a kínai kérdés megoldásánál nem kell az amerikaiak tetszéséhez alkalmazkodnia. A külügyminiszter azt is kijelentette, hogy „Japán és Kína egy lakásban élnek, amelynek neve — Ázsia.” —z. t.— NEW YORKBAN 1971. OKTÓBER 22, 23 ÉS 24-ÉN MEGRENDEZÉSRE KERÜLŐ MAGYAR SZABADSÁGHARCOSOK HARMADIK SZELLEMI KONGRESSZUSÁNAK PROGRAMJÁT LAPUNK OKTÓBER 1-ÉN MEGJELENŐ SZÁMÁBAN ISMERTETJÜK!
