Szittyakürt, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1971-04-01 / 4. szám

1971. április hó

*ZITTVAK9fcT

3. oldal

LÁSZLÓ

GYULA:

Magánbeszéd a kettős honfoglalásról!

Magyarok és szlávok a XI. században és a kései avar (magyar) népesség lelőhelyei a Kárpát-medencében

Amikor először merült fel bennem az a gondolat, hogy az avar korral kapcsolatos néhány ellentmondás csak úgy oldható meg, ha feltesszük, hogy az avar kor második felében, Árpád honfoglalását jó kétszáz évvel megelőzve, magyar néptömegek árasztották el a Kárpátok medencéjét, eszem ágában sem volt, hogy ennek híre támad és nyomában nagy érdekló'dés kel.

.. Ez a feltevés azóta valósággal izgalomba hozta a magyar köztudatot. Ha pedig már egyszer — akaratom ellenére — az érdeklődő magyar emberek szeretnék megtudni az igazságot, akkor ez előtt a tudásvágy előtt meg kell hajolnia a kutatónak, s be kell számolnia munkájáról.

Tudom azonban, hogy a nem szakember számára a hosszú szövegben könnyen elsikkad a lényeg, s éppen ezért a beszámolót magamnak feltett kérdésekkel tagolom, s minden felelet végén egy mondatban megkísérlem összefoglalni a lényeget. Íme az első kérdés:

1 Hogyan született meg a kettős honfoglalás feltevése és milyen ellentmondások indították útnak? A magyar kutatást már régóta érdekelte, hogy a magyar krónikák miért nem szólnak egy szót sem az avarokról. Az is minduntalan mint kérdőjel meredt elénk, hogy miként történhetett meg, hogy az avarokkal egyidős, sőt náluk későbbi, peremvidéki szlávságnak töménytelen helyneve maradt meg mind a mai napig, ezzel szemben a nagy tömegű avarságnak egyetlen falunevét sem ismerjük (ha csak például Bécs neve, meg egy-két törökös hangzású név nem az ő hagyatékuk).

A magyar történelemtudomány a legutóbbi időkig — sőt részben még ma is — általában a következőképpen magyarázta ezt a hiányt. Úgy vélték, hogy Nagy Károly 800 körüli hadjáratai megsemmisítették az avar népet, s ami megmaradt belőle, elszlávosodott. így hát Árpád honfoglalásának idejére hírük-hamvuk sem maradt volna, úgy, ahogyan az orosz őskrőnika is írja róluk.

Úgy látszik azonban, hogy mindkét megállapítás téves.

Először is, Nagy Károly hadjáratai nem pusztították el az avarságot. Annyira nem, hogy még az avar hadifoglyokat is szabadon engedte és nagy avar tömegeket telepített le a szlávok ellen. Kiirtásáról tehát szó sem lehet. Jóval később is hallunk még az avar kagánokról és követjárásokról. De nem is szlávosodtak el (persze a peremeken megtörténhetett töredékek elszlávosodása éppen úgy mint szláv nemzetségek elavarosodása). Mi a bizonyság erre? Már régebben — jó 25 évvel ezelőtt — megfigyeltem, hogy a késői avarok és a honfoglalók településének nagy tömbjei általában kikerülik egymást, szinte — hogy együttesen népesítik be a Kárpátmedence belsejét.

Természetesen van egymásra település is, külön a nagy tömbök peremén. Az egymás mellé települést csak azzal magyarázhatjuk, hogy a kései avar tömegek megérték Árpád magyarjainak honfoglalását, s meg is tartották jelentősebb szállásaikat.

Mindezzel azonban még csak élesebben vetődött fel az alapkérdés: hát akkor hol van ennek a sűrű avar népességnek a falunevekben, dűlő- és víznevekben való hagyatéka? Ha ugyanis megérték a honfoglalást — nagy falvaik, mert igen nagy falukban laktak! —, akkor nyilván megérték az első oklevelek korát is. Hát végül is — mindezek tudtán — hogyan lehetséges, hogy nyomuk veszett?

Itt közbevetőleg el kell mondanom, hogy nyelvtudományunkban az a vélemény gyökeresedett meg, hogy az avarok török nyelvűek voltak, török nyelvű helynévrétegünk pedig valóban nincsen. Igen ám, de nyelvtudományunk nem tett különbséget a — feltehetőleg — török eredetű korai avarság és a később bevándorolt kései avarság között, pedig ez — szerintem — döntő jelentőségű.

Foglaljuk össze tehát egy mondatban első kérdésünket: érthetetlen, hogy a nagy tömegű és a honfoglalást is megélő avar népnek miért nincsen nyoma sem krónikáinkban, sem pedig a hazai helynevekben. Ez az ellentmondás vár feloldásra.

2 Miért lényeges a különbségtevés a korai és a kései avarok közt?

A régebbi magyar régésznemzedék világosan látta, hogy a magyar népvándorlás korában — a többek közt — két, egymástól élesen elütő nép hagyatékát figyelhetjük meg: az avarokét és az úgynevezett „griffes-indás” népét. Az utóbbi arról kapta nevét, hogy férfiainak sírjából gyönyörű bronzveretes övék kerülnek elő, s ezek veretéit griff meg inda díszíti (közbevetőleg: az öv régen a szabad férfi jelképe volt, dísze pedig a nemzetséghez való tartozást jelentette). Tehát: a század eleji kutatók világosan látták, hogy két, egymástól úgyszólván mindenben különböző népről van szó.

Az utóbbi évtizedekben azonban kiderült, hogy mindkét nép az avarkorban élt. Ezt Alföldi András fedezte fel, s ő arra gondolt, hogy a kettősség magyarázata az, hogy azok, akiket eddig avaroknak véltünk, az avarok által Ukrajnából magukkal szakított bolgárok lennének, az igazi, ázsiai avarok hagyatéka lenne a griffes-indás örökség. Későbbi munkák során azonban kiderült, hogy az utóbbi ugyan avar kori, de az avar kor második feléből való, tehát a „kései avarok” hagyatéka, nagyjából 670 utánről keltezhető. Ezt látva, kutatóink egy része arra gondolt, hogy a késői avar korban „divatváltozás” állt volna be. De a különbség olyan erős, az élet minden apró mozzanatában annyira különböző a két emlékcsoport, hogy ez lehetetlen.

Magam tehát, leszűrve a kutatás eredményeit, s megtoldva a saját megfigyeléseimmel, arra az eredményre jutottam, hogy mindkét előző feltevésben van igazság: valóban két külön népről van szó, és valóban későbbiek a griffes-indások. Ebből azonban az is következett, hogy fel kellett tennem, hogy a Kárpátok medencéjébe 670 táján (vagy kissé előbb vagy utóbb) egy nagy tömegű új nép vándorolt be. Nos ezért lényeges az, hogy különbséget tegyünk korai és kései avarok között: ami érvényes a koraiakra, nem érvényes a későiekre és fordítva. Az előbbiek valóban avarok voltak, az utóbbiak azonban már magyarok. Ez lenne befejező mondata a második kérdésnek, s ebből szervesen következik a harmadik kérdés:

Hogyan vetődött fel az a feltevés, hogy a kései avarok igazában véve — magyarok?

A feleletet keresve, voltaképpen nem kell egyebet tennünk, mint az eddigieket egyeztetnünk, és eredményünket rá kell vetítenünk a Kárpát-medence XI. századi nemzetiségi térképére. Előbb erről a térképről néhány szót, mert erről eddig nem beszéltünk.

Sok előmunkálat után Kniezsa István fogta össze hatalmas anyaggal mindazt, amit oklevelekből, helynevekből hazánk XI, századi lakosságáról tudunk (az előző időkről nincsenek okleveles adataink!). Két nagyob tömegű népesség töltötte ki ekkor a Kárpátok medencéjét: a magyar és a szláv. A kettő közti megosztás az volt, hogy a magyarság általában a központi területeket szállta meg, míg az erdős peremterületek lakossága nagyrészt szláv volt. Természetesen itt is voltak vegyes területek. Például az akkor már fátlan erdélyi Mezőség színmagyar volt, ezzel szemben például a Dunántúlon nagyobb szláv foltok színezték a térképet. Nos, jómagam semmi mást nem csináltam, mint régészeti megfigyeléseimet rávetítettem Kniezsa István térképére.

Azt tapasztaltam — ami várható is volt —, hogy ott, ahol Árpád magyarjainak temetői sűrűsödnek, a helynevek magyarok. De meglepetéssel láttam, hogy — amint az előzőkből már tudjuk — nagy területeket nem szálltak meg Árpád magyarjai, méghozzá azokat, ahol a griffesindások éltek, ám e területek helységneveinek óriási többsége is — színmagyar!

Magam csodálkoztam a leginkább ezen a felismerésen, amely egy pillanat alatt választ adott az eddig megoldhatatlannak látszó kérdésünkre: azért nincsen avar helynevünk, mert a kései avarok — magyarok voltak, falvaik, patakjaik, dűlőik magyar neveket kaptak tőlük. Felismerésemet a legmesszebbmenően alátámasztotta az embertani kutatás is. Lipták Pál barátom szerint ugyanis a kora Árpádkori, már bizonyosan magyar temetők embertani képe inkább a kései avar emberanyag folytatása, semmint az Árpáddal jött magyaroké.

Megint egy mondatban a lényeg: a griffes-indások temetői tehát telepei nyomán magyar helynevek maradtak reánk (csak igen kis mértékű szláv keveredés mutatható ki), ennek következtében felkeli tennünk, hogy a kései avarok — magyarok voltak.

4 Honnan jöttek volna az első magyar honfoglalók?

Erre a kérdésre csak bizonyos kétkedéssel tudunk felelni. Úgy látszik ugyanis, hogy első honfoglalóinkban is legalább két réteg volt: a griffeseké és az indásoké. A griffesek talán belső-ázsiai származásúak voltak (az antik mondákban is ott őrzik a griffek az aranyat, a magyar népmesék is tele vannak griffmadarakkal!), az indások pedig a Volga menté-, ről származhatnak.

Erre régészeti megfigyelések vezettek rá. Ezeket tudván, nem közömbös a magyar kutatóknak az a megfigyelése, hogy hazánk területén a griffes réteg lassan feloldódik az indásokban. A történelem nyelvére fordítva: a belső-ázsiai réteg beleolvad a volgaiakba, vagy ha akarom: a türk réteg felszívódik a magyarban.

Nos, a lényeg tehát: úgy látszik, hogy az első honfoglalók is két rétegből álltak, akárcsak Árpád magyarjai. Hozzá kell tenni azonban, hogy lehetséges, hogy az első honfoglalók vezető rétege kaukázusi volt (erre megint csak régészeti okaink vannak). Azt is sejtjük, hogy az első magyar honfoglalók neve — onogur volt (innen a mai napig is idegen nevünk: ungar, ongarese, hungarus, hongrois, ungur, venger, stb.), s honfoglalásunk egy időben játszódhatott le a dunai bolgár-török honfoglalással. A bolgár Kovrat kagán egyik fia lehetett az onogurok vezére.

Az elmúlt esztendőben került-e elő újabb bizonyság a kettős honfoglalás kérdésében?

Mint mindig, ebben is az a helyzet, hogy egy-egy feltevés megfogalmazása után szinte rajzanak az új s újabb bizonyságok. Most csak néhányat említenék közülük, annál is inkább, mert bővítik feltevésem körét.

Könnyen lehetséges ugyanis, hogy nemcsak a kései avarok voltak magyarok, hanem a hunok és bolgárok, valamint a korai avarok is szakítottak magukkal magyar. törzstöredékeket. Két. bizonyságunk van ugyanis arra, hogy a korai avarok közt élő mítosz változatlan erővel élt a középkori magyarságban, sőt él mind a mai napig.

Az egyik „az égig érő fa” meséje, a másik pedig a „Szent László legenda” mezében maradt reánk. Ezek mellett beszélünk még a csodaszarvas mondáról és középkori címereink vallomásáról. Valamennyiük az avar korba, az első magyar honfoglalás idejébe vezet minket. Rövidre fogva a szót, íme néhány gondolat.

A második világháború előtt került elő a mai Jugoszláviába tartozó Homokrév- Mokrinban egy kora avar temető. Ennek egyik sírjából való az a csonttégely, melynek kiterített rajza a világfát ábrázolja.

Hétosztatú dombon áll egy kilencágú fa, csúcsa körül a Nap és a Hold, mellette legelésző állatok. Az Altáj vidék állatvi; lágát láthatjuk a csontkarcon. Hasonló világfa-ábrázolást tömegével ismerünk kelet népeinél, de a magyar pásztorművészetünkben is. El is fogadja ezt minden kutató szerte Európában, csak egyik magyar kolléga szeretne gyermek-firkát látni benne.

Az „égig érő fa” meséje szerte hazánkban ismert ma is, várható lenne tehát, hogy ez a keleti mesénk a honfoglaló Árpád magyarjainál is megvolt, ám nyomát sem találjuk, hanem csak az avar korban. Méghozzá a korai avaroknál, ezekről pedig tudjuk, hogy beleolvadtak a griffes(Folytatás a 4. oldalon)