Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)

1970-04-01 / 4. szám

1970. április hó SZITTYAKÜRT 7. oldal VIHAROS ZSINAT Nehéz megállítani azt a reformfo­lyamatot, amely a római katolikus egyházban már a Második Vatikáni zsinat előtt megindult, jelentkezett kisebb-nagyobb intenzitással magán a zsinaton és nem akadályozható meg azóta sem. XXIII. János pápa igyeke­zett ugyan a katolikus egységgondo­latnak megfelelő mederbe terelni eze­ket a meg-megújuló törekvéseket és VI. Pál pápa még tudatosabban igyek­szik a Vatikán ellenőrzése alá vonni őket. Kérdés azonban, hogy meddig és milyen mértékben sikerül majd. A polarizálódás ténye betört a kato­likus egyházba is. Legutóbb azon a zsinaton jelentke­zett egészen viharosan, melyet janu­ár 4—7. napjain a holland katolikus lelkészek tartottak a noordwijkerhouti papi szemináriumban. A zsinatot megelőző vasárnapon Hol­landia minden katolikus templomá­ban felolvasták azt a püspöki pász­torlevelet, melyben utalás történik ar­ra a súlyos helyzetre, mely azon a réven állt elő, hogy 400 “részben ma­gas képzettségű’’ katolikus pap kilé­pett a papi szolgálatból. Kiemelik azu­tán a püspökök azt a körülményt is, hogy a papi klérus elöregedett, a fi­atalság pedig nem ért egyet a papok mai helyzetével és arra vár, hogy az egyházak döntő változtatásokat esz­közöljenek ezen a téren. És mi történt magán a zsinaton? Alfrink bíboros tartotta a megnyitó beszédet. A püspöki pásztorlevélre utalva rámutatott arra, hogy Hollan­dia és Róma között egyre nő a fe­szültség. Kifejezte azt a reményét, hogy a tárgyalásokon nem a többségi hang, hanem az érvek súlya lesz a döntő tényező. Biztosra vette tehát, hogy a papok többsége nem Róma szája íze szerint fog dönteni. Viharos volt már a tárgyalás első napja is, amelynek témája a szerze­tesi élet új rendezésének a kérdése volt. A vita anyaga egy 18 pontból álló irat volt, melyet némi változta­tásokkal elfogadtak ugyan, de lénye­gében senki sem volt vele megelé­gedve. Nyilvánvalóvá vált ugyanis a vitában, hogy a fiatalabb és öregebb szerzetesek közti különbségeket, sőt ellentéteket nem lehet már áthidalni. A fiatal, haladóbb gondolkozású szer­zetesek ugyanis azt hangoztatták, hogy a világgal szemben kötelességei van­nak a szerzeteseknek is. Az idősebb szerzetesek viszont arról sopánkodtak, hogy akkor elszakadnak a régi hagyo­mányoktól és törés következik be a rendek történetében. “Hol voltunk mi, amikor a fiatal munkások és egye­temi hallgatók harcoltak a szababad­­ságért és az intézményesség (esta­blishment) ellen? Ott voltunk a bar­­rikádokon?” — kérdezték a fiatalok. Csatlakoztak a haladókhoz az apácák is, akik világi ruhában jelentek meg. Még viharosabbá vált a zsinat le­folyása, amikor a papi hivatalról szó­ló jelentést kezdték tárgyalni. Két­ségtelen, hogy a vitában elsősorban a papnőtlenség kérdése játszotta a fő­szerepet. Az a kérdés foglalkoztatja a fiatal holland katolikus papságot, hogy hogyan forgolódjék ma a pap a világban, milyen és mennyi politi­kai és társadalmi feladatai vannak és mindezt egybevetve hogyan végez­ze felelősen lelki gondozói munkáját?! Keresik ennek tudatában a lelkész­képzés új formáit, hogy a pap tény­legesen meg tudjon birkózni felada­taival a mai világban. Feszült légkörben terjesztették elő a papok, hogy a papnőtlenséggel kap­csolatban előterjesztett javaslatokról szavazzanak. Alfrink bíboros kijelen­tette, hogy a jelenlévő püspökök tar­tózkodni fognak a szavazástól. Az egyes javaslatokkal kapcsolat­ban megejtett szavazásoknak eredmé­nyei a következők voltak: 1. A papjelöltek számára ne legyen ezután feltétel a nőtlenségi fogada­lom: 89 igen, 6 nem és 3 üres szava­zat. 2. A nősülni akaró papok megma­radhassanak hivatásukban: 86 igen, 3 nem és 9 üres szavazat. 3. Házas emberek is lehessenek pa­pok: 94 igen, 1 nem és 3 üres szava­zat. 4. A kötelező papnőtlenség megszün­tetése: 94 igen, 1 nem és 3 üres sza­vazat. Ez a szavazatarány nem szorul rész­letesebb magyarázatra. Néhány “dog­más” és “határozatlan” paptól elte­kintve, lényegében az egész zsinat a papnőtlenség ellen, illetve annak meg­szüntetése mellett szavazott. A hol­land katolikus papság világos választ adott. Viszont jogi hatálya ennek a “világos válasznak” csak akkor len­ne, ha a holland püspökök vállalnák azt, hogy a holland katolikusság a “maga útját’’ járja. Ez azonban nem várható tőlük. Már a zsinaton kijelen­tették a püspökök, hogy nem szándé­koznak “holland különútat” járni és azt engedélyezni. Úgy tűnik azonban, hogy maguk a Magyarok — Honfitársak! \A 50 évvel ezelőtt kezdődött ezer esz­tendős Hazánk szétszaggatása, amikor egy hibás elméjű és beszédű gróf el­rendelte, hogy a háborúban veretlen Magyar hadsereg tegye le fegyverét és térjen haza. Ez a szerencsétlen rendelkezés fel­bátorította a cseheket, románokat és szerbeket, hogy a fegyvertelen orszá­got közösen megszállják, és egymás között felosszák. — A csehek Vác-Hat­­van-i határt, a románok Debrecen- Szolnokit, a szerbek Arad-Temesvár és az egész Baranyát követelték, mely területeket meg is szállották. — Káro­lyi Mihály gróf, amikor látta a súlyos tévedését, átadta helyét a szovjetből irányított felkelőknek. A vörösöknek sikerült az alföidön jó szellemű és anyagú önkéntes hadsereget toborozni avval a megtévesztő felhívással, hogy püspökök sem egységesek ebben a kérdésben. Bluyssen püspök így nyi­latkozott: “Készek vagyunk sokat kockáztatni és nagy rizikót is vállalni, de azt nem, hogy az veszélyeztesse az egész egyház egységét.” Alfrink bíboros újra meg újra arra intette a zsinat tagjait, hogy legyenek tekin­tettel a többi római katolikus egyház­ra is. A tiltakozás nem is maradt el! Németország, Hollandia és Belgium konzervatív mozgalmai táviratot küld­tek a zsinat befejezése után Alfrink bíborosnak és arra kérték a holland püspököket, hogy maradjanak hűek a Második Vatikáni Zsinatnak a pap­nőtlenségre vonatkozó tanításához, a pápának arra vonatkozó legújabb en­­cyklikájához és VI. Pál pápának az idevonatkozó állásfoglalásaihoz. Viszont a papság más véleményen van Hollandiában. Van Hollandiában egy “Septuaginta” nevű papi csopor­tosulás, amelynek kereken 300 haladó pap tagja van. Ennek a csoportnak mintegy 50 tagja kijelentette a zsinat befejzése után, hogy most már ma­guk gondoskodnak a papnőtlenség megszüntetéséről. Minthogy a szava­zatra jogosultak 90 százaléka a pap­nőtlenség megszüntetése mellett dön­tött, búcsút mondanak az ún. “hosz­­szú útnak” (a se vége se hossza tár­gyalásoknak Rómával és saját püspö­keikkel) és magukat a gyülekezeteket kérdezik meg, hogy hajlandók-e nős papokat is elfogadni, öt gyülekezet máris jelentkezett, hogy szívesen fo­gadnának el nős papot. Dr. Pálfy Miklós MEGJELENT A HAZAI EVANGÉ­LIKUS ÉLETBEN. az országba betolakodott ellenségtől kell az országot megtisztítani. — Az önkéntes vörös hadsereg és az Erdély­ben alakulásban volt Székely Hadosz­tály együttes erővel kiverték a csehe­ket Bártfáig. A románokat Debrece­nig, a szerbeket nem is kellett, mert azok kivonúltak maguktól Szabadka, Újvidék mögé, de Baranyában mélyen benn maradtak. Az 1919-es kommunista kormány amely, egy öreg földműves ember kivételével, mind zsidókból állt, ahe­lyett, hogy tovább tisztították volna ki az országot az ellenségtől, meg­kezdték a hazához hü “nemzeti ma­gyarság” kiirtását. A környező betörő államok kihasználták ezt az állapotot és megerősítették az általuk önkénye­sen meghúzott határokat. A Szeged-i felkelők már nem indíthattak támadó harcot a haza felszabadítására, mert azt a nagyhatalmak nem engedték. Pedig mind a három megszálló meg­kezdte az országrészek teljes kifosz­tását, illetve annak kiürítését. A nagyhatalmak közül egyedül a franciák voltak a megszállók mellett, mert akkor már köztudomású volt, hogy a román királynő több napon át volt Párizsban Clemencau akkori miniszterelnök vendége. Annak követ­kezményeként a Romániát és Erdélyt megszálló francia lovas-hadosztályok benn maradtak az országban egésszen a Trianon-i béke-szerződés megszüle­téséig. — A trianoni békekötés záradé-Rablógazdálkodás Modem Amerika, a maga fejlett iparával és technológiájával olyan bravúrosan gazdálkodik, hogy az már rablás is. Mohón fogyasztja minden nyersanyag-kincsét, — ma. Mi marad a holnapokra? Komoly, sőt ijesztő statisztikákat közölnek erről a kérdésről a gazdasá­gi szaklapok. Számításaik szerint éve­ken belül katasztrofális hiánynak néz elibe az amerikai közgazdaság mind nyersanyagok, mind pedig energia­­hordozók terén. Az ultramodern gyár­ipar rengeteget emészt mind a kettő­ből, s maholnap ott áll, hogy megvan a kemence, de nem jut bele sütnivaló kenyér, sőt még tüzelő sem, hogy befütsék. A szaksajtó után most az Egyesült Államok kormányának szakértői is nyilatkoztak, ők is katasztrófáról szólnak. Mivel a lelőhelyek jól fel vannak mérve, inkább a felhasználás csökkentésének irányában példálóz­­gatnak. Hátra volna még persze a külföldi nyersanyag-piac. Igenám, de a leg­gazdagabbra, a távolkeleti szigetvilág kincseire három nagyhatalom is aspi­rál, és az Egyesült Államok “elő­vásárlási joga”, — hogy úgy mondjuk — egyre kétségesebbé válik. Az ame­rikai közgazdaság ezért fordult foko­zott érdeklődéssel a kanadai nyers­anyagkincsek felé. Ez viszont máris súlyos féltékenykedést keltett, és poli­tikai harcot indított el Kanada függet­lenségének a megőrzéséért. A világ első nagyhatalmát tehát nemcsak társadalmi válságok őrlik belülről, hanem az ipari nyersanyag utánpótlásnak gondja is . Mi lesz ezzel a legmodernebb technológiával felsze­relt óriási ipari kemencével, ha nem kerül belé kenyér, de még tüzrevaló se a megsútéséhez? kában ott van, hogy nem örök érvé­nyű és későbbi revíziónak van helye, melynek alapján Bécsben és München­ben történt is revízió, amit a megszál­lók el is fogadtak és kiürítették a visszacsatolt területeket. Ezeket a te­rületeket a szovjet ismét vissza adta a betörőknek avval az ördögi fondor­lattal, hogy ezeket az államokat egymás ellen hangolja, hogy az ő hó­dítása ezáltal könnyebb legyen, ma is evvel manőverezik. A Szent Istváni Magyarország terü­letére nem illetékes, sem a cseh, sem a román vagy szerb állam, mert e területre a nemzetiségek mint beván­dorlók befogadást kértek és kaptak, melyre állampolgári esküt tettek. Az államalkotó magyar nemzet elvárja tőlük az esküjük megtartását külön­ben érdemtelené válnak az állampol­gárságra és árúlóká lesznek. Az állam­alkotó magyarság nem tett soha különbséget a bevándorlók és az ős­lakosság között, de nem is volt külö­nösebb nézet eltérése a nemzetiségek­kel. Ami az első világháború után tör­tént, azt a nagyhatalmak tudatlansá­ga eredményezte, melyet nekik kell rendezni. Nekünk a szabad földeken élő magyaroknak a kötelességünk a harc megindítása, mert ez az utolsó lehetőségünk. Mi nem várhatjuk senki­től, hogy az országunk függetlensé­gét kiharcolja nekünk. Most aktuális a Petőfi felhívása. Talpra Magyar! ... — ÜZENET! írta: vitéz Arady Vigh Mihály

Next

/
Thumbnails
Contents