Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-04-01 / 4. szám
1970. április hó SZITT Y AKÜRT 5. oldal A KERESZT ES KARD MOZGALOM HANGJA CmIc önzetlen emberek önzetlen munkája tűzi előre a magyar ügyet! Forog a sorsunk! Képünkön Dr. Csery K. Mihály előadás közben Dr. Csery K. Mihály mondott igen nagy hatású beszédet a TRIANŐNI BIZOTTSÁG kanadai és Egyesült Államok-beli találkozóján Wellandban. Ebből közlünk részleteket az alábbiakban: . . . Magyarországról jöttünk, sok keservet, bánatot hoztunk ... — Mi tagadás? — ennek a századnak magyarsága a Trianonnak nevezett kálvária sötét árnyékában nőtt fel, s ennek átoksúlyát vitte magával mindenüvé, amikor menekülés közben nem Hazát keresett magának, hanem zúgot, ahol meghúzhatja magát, mig tombol a vihar a magyar égbolton. Ráül ez mindnyájunk gondolkodásmódjára, életérzésére, akár akarjuk, akár nem. A jövő csak remény, valóságérzékünkkel ezért járunk a múltban, ezért foglalkozunk intenzíven származásunkkal, történelmünkkel. Feleletet keresünk: Űristen! — miért rajtunk ez a sok gyötrelem, megaláztatás, üldöztetés, igazságtalanság? — Bűneink miatt? — Hogyan is mondta Mindszenty bíboros 1945 szilveszteri rádióbeszédében? “Ebben az évben folyton emlegették a múlt bűneit. Mindenesetre többször, mint Európa népei a magukét. Mintha mi volnánk Európa és a világ rossza egyedül. Mintha csupa angyal között ez a nép, a magyar volna a legbünösebb világfelforgató . . . !” — Vagy valóban gyűlölet-áradat fergeteges pergőtüzébe kerültünk? Mert akkor ismét fel kell vetődnie a kérdésnek: miért? Miért ez a feneketlen acsarkodás, honnan jön ez a pusztító gyalázkodás, mely ma már csaknem a magyar lélek mélyére hatol mérgével? — És most ismét Mindszentynek egy mondását idézem: “Becsület, önérzet nélkül, sem az emberek, sem a népek nem élhetnek!” 1947 december 11-én mondta a Szent István Akadémián tartott beszédében. És valóban tetszhalott lett a magyar, amióta — éppen 25 éve! — egyebet sem csinálnak körülötte, mint becsületét tépik, s történelmi önérzetét tiporják sárba. — Nézzünk csak mélyére az okok és okozatok láncolatának! “Csalánba nem üt a ménkű!” — szól a közmondás. Bizony: kimagasló tölgyet ér csak el a villámcsapás. Az vagyunk hát bizonyára, és nem pázsitban ravaszul rejtőzködő csalán. — Az emberiség egész történelme végeredményben a Jő-nak és a ROSSZ-nak a küzdelme. Az irigység mindig a legértékesebb fajta körül tombol. Ez teremtett körülöttünk olyan ellenséges légkört, ami a világ legárvább népévé avatta a magyart, s amit Petőfi így fogalmazott meg: “Szétszórt hajával, véres homlokával, áll a viharban maga a magyar . . — Magánosak vagyunk? Annál erősebben kellene fognunk egymás kezét! — Előszeretettel gyűjtögettem mindig azokat a megnyilatkozásokat, melyekben külföldiek szólnak a magyarokról. Rengeteg van ilyen a birtokomban. Hadd ajánljak e helyütt csak hármat. P. Hazard: La crise de conscience; Albertini: The origine, Pellengére valók a világnézeti “kínrímek”. Különösen az akklimatizált külföldi magyar sajtóban fordulnak elő gyakran perverz kifejezések, melyek odavalók. Ahogyan múlik az idő, olyan arányban távolodunk külföldre települve, nemcsak magyar lelkűnktől, hanem az európai gondolkodásmódtól és az európai világnézettől is. Megtartó erőinket tékozoljuk vele azonfelül, hogy ezek a kínrímek nem igazak. Az akklimatizálás igen sokakban átállítja a logika vezérlő müvét is. Nézzünk csak egy példát, ami nagyon-nagyon böki az európai ember szemét. Azzal kapcsolatban, hogy az indiai kormány államosított egy sereg magánbankot, azt írja egy, a már anarchiába vesző szabadelvüséghez hasonult újságírónk, hogy India “ezzel megindult a szocializmus lejtőjén”. Ugy-e mennyire bök az ilyen kifejezés? A bankok kisajátítása nem szocialista, hanem kommunista manőver. Ha tehát “kommunista lejtőről” esne szó, ákkor rendjén van. Marx ugyanis 1847-től egész szocialista paksamétáját kommunizmusba hajkuraszta át, s a Marx-féle társadalmi teórián azóta is csak álnév a szocializmus. Veleje: kommunizmus! Amióta pedig nemmarxisták is foglalkoznak a tárggyal, azóta a szocializmust megkülönböztető jelzővel együtt szokás emlegetni. Vörös-ként, marxi-ként, nemzetköziként — a kommunizmussal rokonkodót, — és keresztény-ként, jobboldaliként, nemzeti-ként, vagy új-ként azt melynek első kötetében található egy francia diplomata megállapítása arról, hogy miként fogadták a magyarok Bosznia-Hercegovina okkupáció j át; végül Hermann von Keyserling: “Das Spektrum Europas” című munkáját. Ez utóbbi különösen azért érdekes, mert ez a mü valóságos arckép-csarnoka a XX. századbeli Európa népei(Folytatás a 6. oldalon) a szocializmust, amelynek sem eredete, sem alapelvei, sem pedig gyakorlati próbálkozásai nem hozhatók rokonságba a rabbiunokával és követőivel. Olvasóink előtt nem idegen már ez a kifejezés: társadalmi rend. Ennek eszmei boncolgatását mondjuk a szocializmus ideológiájának egyrészről, — és majdani megvalósulását: alkalmazott vagy gyakorlati szocializmusnak másrészről. A nem-marxista szocializmus törekvése épp az, hogy a fenekestől felforduló társadalmi rend talpraállítása érdekében ne legyen szükség államosításra. A nem-marxista szocializmus meghagyja mindenkinek a magáét: az egyén jussát ahhoz, ami az egyént illeti, és a közösség jussát ahhoz, ami a közösséget illeti meg. Mert igenis: a társközösségi élet nemcsak a kultúra szellemi fejlesztésének a talaja, hanem a gazdálkodásnak, az élet anyagi fejlődésének-virágzásának is. A társközösségi életből tehát anyagi produktumok is származnak. De ezeket nem bitorolhatják el magánosok, akik furfangosan kihasználják az emberek társas együttélésének produktivitását — saját egyéni hasznukra! Az európai embernek ez az igazsága már vérévé vált, és gondolkodásának, világnézetének eltorzíthatatlan sarokköve. Az európai embernek még külföldön sem volna szabad a fejlődést összetéveszteni az akklimatizálódással. Mert ez degenerálódásra vezet, ha máris nem az. És pellengére való. PELLENGÉRRE! TRIANONI NOTESZ Henderson angol miniszter 1924 február 25-i beszédében a következőket mondta: — A szövetséges államférfiaknak, akik országaikat Párizsban képviselték, nem sikerült egy igazságos és tartós békét létesíteni: a versaillesi szerződés határozmányai valósággal megcsúfolásai a történelemnek. A kormánynak az a feladata, hogy a valódi békét létesítse. Asquith volt miniszterelnök a békét következőképpen jellemezte: — Ez a béke nem államférfiak munkája. Sem értelme, sem értéke nincsen. Ez nem a tiszta béke, amely a háború befejezésével végét vethetné a további háborúknak. — Nemszükséges, de azért nézetem szerint már most célszerű volna, a területi rendelkezéseket felülvizsgálatnak alávetni. Nem akarok most ezzel a gondolattal foglalkozni, azonban ismételnem kell azt a véleményt, amit az utóbbi öt év folyamán többször hangsúlyoztam, hogy tudniillik az osztrák—magyar birodalom romjaiból új autonóm államok csoportjának történt felépítése alkalmával súlyos és végzetes tévedés történt. Annak a gondolatnak, hogy a világbékét a békeszerződések fenyegetik a legközelebbről, Baldwin angol miniszterelnök adott a legklasszikusabb kifejezést, amidőn a következőket mondotta: — A béke a versaillesi szerződés aláírásának napján szűnt meg. A Párizsban aláírt szerződéseket inkább lehet a győzök által a legyözőttekre kényszeritett diktátumnak, mint népek közötti megállapodásnak tekinteni. Chamberlai angol külügyminiszter még tovább is ment, amidőn 1925 nyarán Birminghamban tartott beszédében beismeröen jelentette ki, hogy hat évvel a békeszerződések aláírása után, Európában nem a béke, hanem az új háborútól való félelem uralkodik s azt fejtegette, hogy a kormány azon fáradozik, hogy “a tegnapi ellenségeket” egy kölcsönös megegyezésbe vonja be, aminek végeredményben az lesz a következménye, hogy a békeszerződéseket módosítják s ennek “az évek során el kell következnie, mert a szerződés aláírói maguk is azon a véleményen vannak, hogy a módosítások kívánatosak. Lansing amerikai külügyi államtitkár, aki a békedelegáció tagja volt, röviddel a béke tárgyalások után a következőképpen nyilatkozott: —Van immár békeszerződésünk, ám olyan, mely nem a tartós békét hozza, nem mert az egoizmus homokzátonyán épült. A békefeltételek mértéktelenül kemények és megalázók, közülük sok nem teljesíthető. Az igazság mellékes, minden az erőszak. Nem állok ez iránybani nézetemmel egyedül. Angol államférfiakkal folytattam megbeszélést, az egybehangzó vélemény az, hogy a szerződések cselszövések és rablási vágyak eredményei, értelmetlenek és keresztülvihetellenek.
