Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-04-01 / 4. szám
2. oldal SZITT Y AKÜRT 1970. április hó KÉTFÉLE MOSZKVA Külföldi követek jócskán emlegetik, hogy a Kremlin mennyire korlátozza őket a normális diplomáciai munkában. Sajtóirodák tudósitói, újságírók néha özönével járják a Szovjetunió nagyvárosait és vidékeit, de ha nem kifejezetten a bolsevista rendszernek akarnak falazni, megírják vagy sejttetik, hogy hiába meresztik a szemüket, minduntalan szemellenzőbe ütköznek, s csak azt láthatják, amit kalauzaik látni engednek számukra. Nagyon-nagyon lezárt még most is a szovjet-világ. Nem könnyű látni, hogy a nyíltan mutogatott arca mellett milyen az a bizonyos másik vörös arc, s hogy van-e egyáltalán harmadik arca is?! Van! És alighanem ennek a harmadik szovjet-arcnak a tudósítói mondják el a legérdekesebb dolgokat. ívik ezek a “tudósítók”? Nevezzük őket hétpróbás komcsiknak, vagy olyan szakembereknek, akikben nincs politikai érzék, politikai meglátás, politikai kritikus-hajlam. Tudósok, kutatók, régészek, — vagy pedig műszaki és gazdasági tapasztalatcserére a Szovjetbe engedett emberek ezek, elsősorban a csatlósállamokból. Szemük és fülük azonban van. Érteni is tudnak mellékmondatokból, melyek szakmájuk résein fakadnak kisemberek szájából, vagy nem is olyan kisemberekéből. Viszajövet — beszélnek. Elmondják, ami beléjük akadt, s ami kifejezi az elégedetlenséget a “szovjet-ember” sorsán, keresi az okokat, melyek a boldogulás útjában állanak. Hajcsárok és politrukok láncolják körül a szovjet-életet. A magánemberét is, de a munkásét is, a beszerzőjét is, a kis üzemvezetőjét is. Munka és teljesítmény helyett kínlódniok kell. Nyúzzák őket, hogy kijöjjön a megkívánt eredmény, de nem adják meg nekik a hozzávalókat. Nem fontos, hogy éppen Róth- Weissz-Grün, vagy Schwarz és Gelb legyen a politrukok neve, másról is fel lehet ismerni a — zsidót. Egyszóval: van antiszematizmus a Szovjetben, csak megtanulták az emberek, hogy ne felismerhető formában adjanak ennek kifejezést, mert halálbüntetés is járhat érte. Mégsem ez a “népi” antiszemitizmus az érdekes. A felső szovjet vezetésben is gyakran összeütközik a zsidó-bolsevizmus az ébredő orosz törekvésekkel. Ennek leginkább a szovjet külpolitikájában mutatkoznak a jelei. Ott lehet szabadon megkülönböztetni zsidót a zsidótól, vagyis a “szovjet-zsidót” a — “cionista-zsidótól”. Ott lehet ellenkezni a cionistákkal, s ez nem sértheti a szovjet renszert felépítő és ma is fenntartó kommunista zsidókat, akiket úgy kell tekinteni, mint asszimüáltakat, és hü “szovjet-hazafiakat”. Ha feltör a zsidó-kérdés, akkor az okozója egyszerűen cionista. Még ha esze ágában sem volt soha annak lenni, csak épp emlékezteti a vére a nyugati hitsorsosaira. Egyelőre megtévesztő ellentmondásnak tűnik az a pajzán dobverés, ami Moszkva két arca körül folyik, s egy harmadikat mutogat. Van azonban jelentősége: a világ “kényes kérdését” kettétörte, és már birkózik az egyik felével. A desztalinizálást — enyhülés cégére alatt — a zsidó elem rendezte, amikor túlsúlyba jutott a Kremlinben. Nem a kommunista renszer enyhítése volt tehát az, hanem a szovjet-zsidónak a nyugati zsidósághoz való közeledése. A tudósítók azt mondják, hogy a vissza-sztalinizálás hátterében is inkább a zsidó befolyás csökkentésének törekvése áll. Ebben a megvilágításban tisztább a kép a tavalyi csehszlovák krízisben is. De ugyanez magyarázza azt is, hogy a 45-ös “felszabadítást” hozsannázó, s azóta nyugatra került zsidóság ma miért olyan bősz “antikommunista”! Megviláglik a szín-zsidó free-európás társaság valódi arca is: ők tudják, hogy az “enyhülő”, a liberalizálódó bolsevizmus jelenti a zsidóság nyugatot-keletet összefogó kánaánját Moszkvában. A bolsevizmus nyugati megsegítése mellett is ez árulkodik ötvenhárom esztendeje: a szláv vagy orosz - bolsevizmus rég megbukott volna zsidó nélkül. Sőt meg sem született Volna. A szakmai tapasztalatokat cserélgetők tudósításaiból el lehet gondolkozni (Folytatás az 1. oldalról) szor-ezerszer sorolja, mutogatja azokat a rezsim propagandája, s ma nemegyszer az emigráció is elképed rajtuk őszintén. Csakhogy nem a fotólencsével mérhető eredményekről van szó, s nem is arról, amiből a hathatós propaganda táplálkozik. De ne mi faragjuk a vádakat ahhoz, hogy április 4-ével negyedszázadot ért el a magyar gyász. Szóljon helyettünk a Népszabadság 1970 január 18-i számának mellékletében "gazdaságunk grafikonja” címen közölt statisztika, és a hozzáfűzött félrebeszélő kommentár. Kapóra jön, mert ezegyszer rikítóan árulta el magát a csatlós cikkíró, aki különben társaival együtt kitünően ért ahhoz, hogyan lehet a nagy mínuszt — részletekben — sziporkázó pluszokká propagandázni. Idézetek: "A magyar ipar 1969-ben több mint hét és félszer annyit termelt, mint 1938-ban." De: "... az iparban foglalkoztatottak 1968-ban egy főre számítva háromszor annyi értéket állítottak elő, mint 1938-ban." Ez az új iparosításban a mennyiség és érték közti arány? "1938-ban a nemzeti jövedelem 47 százaléka származott a mezőgazdaságból, és csak 39 százaléka az iparból. Most az ipar adja a nemzeti jövedelem 70 százalékát, s a mezőgazdaságból csak 15 százalék származik.” ". . . ugyanebben az időben az élelmiszerek aránya 57 százalékról 21 százalékra csökkent . . De: ". . . az exportunk árúösszetételében változatlanul a mezőgazdaság és élelmiszeripar dominál, jelezve, hogy iparcikkeink műszaki színvonala, versenyképessége általában még nem üti meg a kívánt mértéket.” Mirevaló volt hát túliparosítani? "Hogyan lehetséges — kérdezik sokan — hogy e nagyarányú fejlődés (?) ellenére elmaradásunk a nyugati országokhoz képest nem csökkent érezhetően? Valóban nemcsökkent érezhetően (micsoda ravasz kifejezés!), mert nemcsak mi fejlődünk gyorsabban mint korábban, meggyorsult a tempó Nyugaton is." Szóval és magyarul: a felszabadulás óta méginkább el vagyunk maazon is, hogy hogyan kapcsolódott az 56-os magyar lázongásba a Free Europe Inc., és miért terelték a forrongás élét “ruszki”-vonalra. Orosz-ellenes merényletnek kellett feltüntetni a dolgot, mert csak így lehetett kicsikarni a szovjet hadsereg beavatkozását a Magyarországon megingott zsidó-uralom védelmében. Nem érdektelen az sem, hogy a felső szovjet vezetésben most ötvenkét “megoroszosult” zsidó fasiszta országnak titulálta Izraelt. Ilyen kifejezés nem születik simán. Birkózás jele inkább. Lehetséges volna, hogy a “nehéz kérdés”-t megfelezték a Kremlinben, hogy könnyebben menjen a megoldása? És akkor jön majd sorra a kérdés “második fele”, ha az első felével végeztek? Zimonyi Zoltán (Salzburg) radva! — s ezt ugyanaz a cikkíró vallja be, aki öt hasábon át hozsannázza a marxista fejlődést! Hát fejlődés az, amiről csak egyoldalú és belső számadatokkal lehet hencegni, összefüggés és összehasonlítás nélkül?! Miért érdem az ipar megötszörözése, a hajdani virágzó mezőgazdaság terhére? Pláne mikor a külföldet is az élelmiszerek érdeklik, és nem a magyar iparcikkek! Micsoda népi verejtékből és verejtékező számításokból született meg ez a tapasztalat: "A fejlődési ütem gyorsításának az utóbbi évek tapasztalatai alapján, a mi viszonyaink között, fontos forrása a mezőgazdaság.” ! ! Szóval és magyarul: Olyan ijesztő az iparosított ország "fejlődési üteme", hogy a mezőgazdaság 25 esztendős sorvasztása után mégis erre az ősi és hazánkra annyira jellemző gazdasági forrásra kell felfigyelni. Hát nem csupa felelőtlenség, buta kísérlet, erőszakos kotnyeleskedés volt ez a 25 év? Kétségbeejtően roszszul sikerült minden. Kárbaveszett. Méginkább elmaradottak lettünk. Pedig: ". .. gazdasági fejlettségünk végső mutatója az, hogy hogyan élünk, hol tart népünk életszínvonala.” — nos a cikkíró ezzel az igazsággal ütötte agyon az egész kommunista betyár-rendszert! Ezzel tette rá erre a 25 éves korszakra a — gyászlepelt. ö állítja, hogy még a legszegényebb "szocialista" országok között is csak "közepes" helyen áll Magyarország. Nincs hitele ennek az állításnak: "... az előző rendszer negyedszázada az ország elmaradottságát, népének kiszolgáltatottságát, nyomorát konzerválta, s végül katasztrófához vezetett." Nincs hitele, mert a most záruló negyedszázad alatt "az ország elmaradása nem csökkent érezhetően”, a maradék magyarság teljesen a Kremlin kényurainak és helytartóinak van kiszolgáltatva, s a bitang kísérletekkel még tovább konzervált magyar nyomor ott tátong már a kommunista szakadék szélén. Drága magyar Hazánk, árva nemzetünk e huszonöt esztendő alatt érett meg igazán a felszabadulásra. De addig nem ünnepelünk, hanem gyászolunk — az otthoniak nevében is! NEM VOLT, HANEM LESZ FELSZABADULÁS! Januárban Frankfurtban meghalt Péterffy Kálmán református lelkipásztor 64 éves korában. Erdély szülöttje volt, és még kisiskolás, amikor az üldöztetés szegődött melléje utitársként. Végig is kisérte egész élete útján. Éjjel munka, nappal tanulás — így lett belőle felszentelt pap a kisebbségi sorsban. Élete első felében hitvallása, másikában hitvallott magyarsága volt az, ami miatt a vándorbotot is meg kellett markolnia. De acél-lelke a megpróbáltatások évtizedei alatt acél-emberré formálta. Már hatvanadik évéhez közeledett, amikor nekifogott az orvosi diploma megszerzéséhez. Utolsó vizsgái előtt nyúlt feléje a Halál . . . t Clevelandban 79 éves korában meghalt Serly Károly volt huszárezredes, minden kiemelkedő magyar kezdeményezés csendes, szerény, de hűséges támogatója. t Vietnamban halt hősi halált Várdy Sándor 23 éves korában. Gyászpompával rendezett temetésén, Clevelandban, hosszú gyászmenet sorakozott sírja köré, mely bizonyságot tett a költő szavaira: “fiam, ki sírni tud, az még ember . . .” Patakzott a magyar könny a koporsó körül. t Márciusban halt meg Clevelandban termékeny, kimagasló magyar írónk: vitéz Dr. Kerecseny János. Lángoló tehetség, magas gondolatvüág, remek kifejezésmód az, ami személyéből sugárzott, és sugárzik müveiből is. Gazdag volt a lelke, gazdag az irodalmi hagyatéka is. t Dr. Málnási Ödön halálhíre jött Bécsböl. Az utóbbi négy évtized politikai és társadalmi reformtörekvéseinek legmarkánsabb harcosa dőlt vele ki az élők sorából. Valamennyi irányzat felől éles igenlés, és ellenzés ütközésében harcolta végig egész életét, de fajtájának kemény harcosa volt mindig. Életküzdelmét egyik következő számában igyekszik majd megörökíteni a Szittyakürt. t Március hó 21-én kisérték utolsó útjára a montreáli magyar róm. kát. templomból dr. Roth Egont. Dr. Roth Egon halála nagy veszteség nemcsak a montreáli magyarságnak, de a világban szétszórtan élő magyaroknak is. Izzó magyarsága példát mutatott minden magyar kezdeményezés támogatásában, kivitelezésében. Szívügye volt a magyar iskolák támogatása és a nemzeti magyar sajtó terjesztése. Magyar FÁKLYA volt idegen népek tengerében Dr. Roth Egon. Emléke legyen áldott és példája mutassa az utat az élőknek.
