Szittyakürt, 1970 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1970-02-01 / 2. szám
1970. február hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Az együttélésben szükségképp rendszerré válik az embereknek az életmódja. El is fajzik a rendszer, ha sokáig gyürkőzik benne az élet, s a különböző érdekek. Ezt a problémát érintette egy-két vonással “Két szék közt a pad alatt” címen az előző cikkünk. Rámutattunk benne mind a szabadelvű nagy-magántőkés gazdasági rendszernek az elkorcsosultságára, mind pedig a marxista alapozású kommunizmuséra. • SZÜLETTEK-E MÁR OLYAN GONDOLATOK A VILÁGBAN, melyeknek érvényesítésével egészségesebbé lehetne tenni az emberi együttélést, s ezzel minél többeknek a közelébe hozni az ember szebbre, jobbra, igazabbra irányuló törekvését? Igen, születtek. Ez a válasz. Csak nem tudjuk, hogy született-e rávaló ember is, aki kézbe venné a gyeplőt. Nem az ostort, hanem a gyeplőt. Ostorozásból, kancsukából — már elég volt. A hatalom és a pénz jármából is. Emberibb eszközöket vár a világ. Az erkölcsnek és a szellemnek az uralmát várja, és azoknak igazgató, kormányzó erejét. Azzal a szándékkal próbáljuk meg vázlatosan áttekinteni most valamilyen egészségesebb életrendszer kiküzdésének a kérdését, hogy ha már két szék közt a pad alá pottyant ennek a századnak valamennyi nemzedéke, ne dermesztő lemondással, ne is üres reménykedéssel nézzen a jövőbe. Érezze meg, hogy emberi sors: kikerülni onnan, és ki lehet kerülni onnan. A történelem megpróbálta az embert. Megmutatta mind a két arculatát: a javítót is, meg a rontót is. Mit tenne az az ember, akinek van rávaló képessége, erkölcse, és kezében tartaná a javítás gyeplőjét? • • A KAPITALIZMUS ELJEGYZÉSE A SZOCIALIZMUSSAL Mit tenne, ha a "szabad világ” legjellegzetesebb szigetén találná magát, ahol a demokrácia politikája és jogalkotása elkorcsosult nagy-magántőkés gazdasági rendszert tart fenn? Benyújtana egy törvényjavaslatot, és népszavazással törvényerőre emeltetné. Ez a törvény büntetendő cselekménnyé nyilvánítana egy elfajzott szokást, melyről szóba se került eddig, hogy helyénvaló-e, és érdemel-e jogvédelmet. Ez a törvény megtiltaná, hogy bárki öncélúan viszszaéljen azzal a helyzeti előnnyel, melyet nagy néptömegek, sokmilliós fogyasztó társadalmak jelentenek a számára azzal, hogy a szükségleteiket modern csereeszközzel: pénzzel szerzik meg, éspedig piacra gyártott árúcikkek alakjában. Mi jelenti a visszaélést az elfajzott szokásban? Az, hogy a nagytőkés nem a saját gazdasági tevékenységével arányos nyereséget vág az áraihoz, hanem — észrevétlenül — sokkal többet, és azt “jogszerűen" zsebre teszi. Árúcikkeinek egy-egy darabjában ez talán csak fillér, de milliókat tesz ki, mert milliók kénytelenek megvenni sokmillió-számra, hogy fönntartsák vele az életüket. Nincs olyan perc, hogy ne lenne valamire szüksége a civilizációba tömörült három milliárd embernek. Nincs tehát olyan EMBERI SORSUNK: KIKERÜLNI Két szék közt a pad alól! egész: már születésekor korcs volt. Gyakorlata méginkább az, s a sok bajból, kínlódásból vörös-koponyával is meg lehet látni ezt. Amire Marx alapozott, az csupán kisjelentőségű oldalhajtás a gazdasági élet törzsén: kár volt belőle vásári hatású “értéktöbblet elméletet" csinálni. A tőkés termelésnek az a bizonyos árucikkekben rejlő értéktöbblete jobb hatással van a termelés rentabilitására és fejlesztésére, mint amennyivel a munkást károsítja. De a marxi kommunizmus sem szabadította meg az árakat ettől a munkaértéktöbblettől — a munkásproletár javára! Igaz ugyan, hogy a marxi értéktöbblet is növeli a profitot, de mennyivel? Elenyészően kevesebbel, mint amennyit a gépi termelés futószalagon szállít a tőkés zsebébe. Igaz, hogy a munkásnak joga van teljes mértékben részesülni abból a haszonból, amit az ő munkája teremt. De abból is, amit nem az ő munkája,- hanem a gépi sokszorosítás és sokmillió vásárló tesz lehetővé? Kár ide-tévelyegni! Az viszont megint igaz, hogy géppel sokszorosított javak megvételéből származó profit nem illet meg magántőkést. A munkaérték többlete tehát üsse a munkás markát készpénzben, — de a fogyasztás profitja váljon annak az egész gazdasági egységbe tartozó társadalomnak gazdálkodási alapjává, melynek fogyasztói fizetik! Így jöhet létre gazdasági szocializmus, vagyis REND az anyagiakkal való gazdálkodásban. Ez egyenes út ahhoz, hogy az együttélők egész társadalma nagytőkés részese lehessen a megélhetésért gazdálkodó népi közösségeknek. Ezen belül pedig a kistőkések magánvállalkozásai töltsék ki a nagyüzemi termelés hézagait. Az állam ne gazdálkodjon, mert nem gazdasági szervezet, hanem politikai alakulat. Ha a gazdálkodást is ő végzi, meg az ellenőrzést is sajátmaga fölött, akkor nem állam, hanem személytelen és felelőtlen diktátor. Az ilyen hazug "népi demokrácia" semmivel sem különb, mint az a plutokrata állam, melynek nemcsak a gazdasági, hanem a politikai életét is nagytőkés-klikk irányítja, s csak homlokára pingált hazugság az, hogy "szabad demokrácia”. Az ilyen magyarázatot népszavazással éppúgy nyomban szentesítené a kommunista diktatúrák egész társadalma, mint a nyugati demokráciáké az előbbi fejezetben említett törvényjavaslatot. Ez a szentesítés lehetne a kommunizmus eljegyzése a szocializmussal. A vörös-diktatúrák territóriumán külön tárgyalások indulhatnának utána a hozományról. De az esküvői diadalmenetben a volt kommunisták a volt “kapitalisták”-kal már együtt menetelhetnének — az emberi együttélés szebb, jobb, igazabb házasságának virágos útján. Majd szedegetünk össze máskor is a két eljegyzés utáni tennivalókhoz részletezőbb és gyakorlati gondolatokat. Hadd legyen több hite ennek a kiábrándult nemzedéknek, hogy még nincs veszve minden, még lehet teremteni egészségesebb közösségi életlehetőséget! (Szhikár László) A KREMLIN MEG BIRKÓZIK! perc sem, melyben sokmillió fillér ne vándorolna át a fogyasztó kisember zsebéből azoknak a Wertheimkasszájába, akik tőkéjük befektetése révén árúcikkek előállítását és kereskedelmét kaparintották kézbe. Ez elképesztő visszaélés olyan helyzettel, melyet nem a nagytőkések teremtettek meg, hanem a Természet és az Élet. A nagytőkéseknek annyi közük van hozzá, hogy ők is — emberek. Egyenkénti viszonyuknak számokkal kifejezett értéke anynyi, mint ahányszor a hárommilliárd megvan az EGYben. És mégis hárommilliárdSZOR annyit zsebelnek belőle. Tessék a helyzettel való visszaélésnek ezt az arányát odaállítani az urnák mellé: mind a hárommilliárd ember megszavazza azt a javaslatot, mely törvény erejével vet véget az ilyen szörnyűségnek! És ilyen népszavazás a hamisítatlan demokrácia! Itt JOG-ról van szó, és nem arról, hogy a fejlődés mit köszönhet a gazdasági szabadságnak, a termelésbe fektetett pénztőkének, — vagy akár a nagyprofitnak. Jogról, melynek elsődleges létalapja a viszonylagos igazság lehet csak. A nagyprofit lehet szükséges, de hogy azt egyes emberek magántulajdonaként védje a jog, ez abszurdum. A nagyprofitot nem a termelő és nem is a termelés hozza létre, hanem az, hogy a termékeket száz és száz millió ember megvásárolja. A profitot nem fontos leütni a piaci árból, mert árúegységenként az jelentéktelen. De el kell ismerni, hogy összességében az a fogyasztótársadalomnak a jogos tulajdona. Mert a fogyasztók fizetik, és talán a termelés meg értékesítés általános biztonsága érdekében. A társadalom is jogképes, nemcsak az egyén. Lehet neki is tulajdona, és rendelkezhet vele a szervezetein keresztül. Profitból gyűlendő vagyonát tőkeként befektetheti gazdasági és kulturális igényeinek fejlesztésébe. Csak törvény kell hozzá, mely tulajdonát: jogos tulajdonává deklarálja. A rendelkezési jog már vele jár ezzel. A történelmi Ember javítóereje egyetlen törvénnyel fölibe kerekedhet a rontásnak. Ez a tett lehetne a kapitalizmus eljegyzése a szocializmussal. Következhetne utána: tárgyalás a — hozományról. Az esküvő: már az emberi erkölcs diadalmenete volna. Ami pedig utána jön, a történelem legtisztább, legtermékenyebb — házassága. • A KOMMUNIZMUS ELJEGYZÉSE A SZOCIALIZMUSSAL Mit tenne a "kommunista világ” minta-szigetén az az ember, akinek van rávaló képessége, erkölcse, és kézben tartaná a javítás gyeplőjét? Mit tenne ott, ahol marxi eredetű politikai uralom elkorcsosult államtőkés gazdasági rendszert és jogdiktatúrát tart fenn? Elég lenne talán egy magyarázatot szentesíteni népszavazással — törvénnyé. Egypár vöröskobakú embernek kellene megmagyarázni: jól értsék meg, hogy Marx keveset látott az emberi együttélést szabályozó hatóerők közül. S azokat is rosszul rakosgatta kommunista teóriájának egyenleteibe. Nem ér semmit az A Kremlin nem tudja összehangolni a Szovjet külpolitikáját a belpolitikával, mert egymásnak ellentmondó követelményeket állított fel velük szemben a kommunista fondorkodás. Nem az életkövetelmények ellentétesek, hanem az uralkodó klikk érdeke támaszt más követelményt belül az országban, és mást a külpolitikában. Jó kétévbe tellett, amíg valamenynyire lebontották a Sztalin-kultuszt, s körülbelül két éve már, hogy óvatosan visszaállítgatják. Legújabb jele ennek, hogy a Dúvad születésnapját újból munkaszüneti napnak nyilvánították. Annak idején Hruscsevnek jutott a desztalinizálás feladata. Nem elvekről volt szó akkor sem, hanem politikai fogásról. A véreskezű Tirannusz emlékéből táplálkozó belső feszültséget valahogy le lehetett vele vezetni. Főleg azonban muszáj volt változást mutatni a külföld felé, mert a sztálinizmus csak egy világtól elzárt birodalmat képes fenntartani — úgy, ahogy. A Szovjetunió politikai szerkezetének fenntartása azóta ismét a teljes erőszakon alapuló uralmat kívánja meg. De közben az internacionalizmus friss versenylovon nyargal már, és gazdagodási, tehát gazdasági motor működik előtte a zabos-zsákban. A szabad nyerészkedést viszont zsenírozza néha a politikai erőszak: óvatoskodik elegendő külpolitikai támogatást nyújtani hozzá. Márpedig a Szovjetnek ilyesmire volna ma égető szüksége. Saját gazdasági erői nem elegendők, technológiája lemaradt a versenyben, nyersanyagforrásai kihasználatlanok, lakatlan területei veszélyeztetettek, és csatlósai válópert indítottak ellene. A történelmi erjedés váltotta ki a problémát, és állította a Kremlint vagy-vagy elé: Vagy ragaszkodik a totális erőszakhoz belül a birodalomban, de akkor egészen rövidre kell nyesnie külpolitikai törekvéseit. Vagy pedig bele akar illeszkedni a világ életébe, melyhez ő csiszolta ki az internacionalizmus sablonját, — de akkor rövidre kell nyesnie a terrorra épített belpolitikáját. A kettő együtt nem megy. Vagy ha még megy, akkor nem mehet soká. A Kremlin jelenlegi basái látják ezt. Most végső offenzívával kísérleteznek: belül a terrort fokozni, kifelé — a világot bomlasztani. A külvilágban megtalálták hozzá a segítséget. Nem a "világ-proletárokat", hanem a liberalizmus elgenynyesedett váladékát. Egyelőre hasznot húznak belőle. De ez a siker kitenyésztheti mind a kommunizmusnak, mind pedig a liberalizmusnak a közös ellenmérgét!
