Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-11-01 / 11. szám
1969. november hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Egy korszak kirekedt Oroszország életéből, s most az fojtogatja, amit megtagadott tőle a történelme A történelem alakító ereje sokkal megbízhatóbb, mint az ember koponyája. A dolgok úgy helyénvalók, ahogyan megtörténtek. Nem mindenben, és nem részleteiben, de lényegében és általánosan. Az ember csak javítgatni vagy rontogatni tud — aszerint, hogy jól vagy rosszul él az eszével. A legnagyobb koponyák is csak ezt teszik. A történelmet az emberiségnek valami ősibb, talán fejlettebb, személyekre alig bomló ösztöne formálja, melynek tengelye körül kiegyenlítődik a sok egyéniesség, korszakokba fonódnak az évek, nagy térségeken belül elmosódnak a határok. A rövid életű embereknek az egyéni élete egészen más, mint ez a titokzatos kollektívum. (Azért titokzatos, mert az ész még nem bontotta elemeire, hogy szerkezetileg is megismerje.) Tulajdonképpen ez az a közeg, melyben a történelem folyamata alatt időnkint fölvillan egyegy nagy személyiség egyéni és sajátos szelleme, — aminek aztán nagy vagy legnagyobb hatása mutatkozik meg utólag. Javítás vagy rontás képében. ♦ A TÖRTÉNELMET ÚGY ISMERJÜK MEG, hogy nyomait minősítjük. A régmúlt részletes minősítése igen nehéz, ha felelősséggel végezzük, mert kevés a nyom. Megtévesztők is, meg bizonytalanok. Nagy korszakok alatt a fogalmak is megváltoznak, s a maiak nem vágnak egybe a korszakváltók előttiekkel. A közelmúlt minősítése meg azért nehéz, mert olyan sok a nyom, hogy az agyvelő nem képes valamennyit mérlegen tartani. Csak kiválasztott nyomokból minősít, és a kiválogatásuk önkényes, szubjektív, vagy a tehetetlenség kényszere alatt történik. Nagyáltalános, összefogó minősítéssel boldogulunk csak valahogyan. Legyen mindjárt példa az, ami felé ennek az írásnak a gondolatmenete Mennyire változni tud a közvélemény egy világpolitikai fordulat hatására! Öt évvel ezelőtt még megrökönyödött az emigráció azon, hogy dr. literáti Vágó Pál barátságos kínai—magyar politikát kezdett hirdetni Buenos Airesből, ma azonban az elképzelése már benne fekszik a politikai lehetőségek medrében. Reálpolitikai alapot látnak benne egyre többen. Nemcsak mert Kína kitornászta magát a Nagy Fal elszigeteltségéből, hanem mert az USA is a közeledés útjára lépett vele, és egyre eltussolhatatlanabbnak látszik a kínai—szovjet érdekellentét. Igazolódik Vágó Pál tétele, hogy "barátom az ellenségem ellensége”. És a Keletről menekültek körében sem olyan félelmetes már Vágó jelmondatának visszhangja: "arccal kelet felé!”. Merészen vágott mindkettő az emigrációba, de lassan felszívódik a gondolat, és mérlegelése már nem ütközik magyar részről ösztönös ellenállásba. Bizonyára része van ebben a kínai—magyar kultúrközösség folyóiratának, a csinos, zsebkönyv alakban sorozatosan kiadott Kelet Népének is. Fél évszázaddal ezelőtt kínai—magyar viszonyra gondolni sem lehetett. A kínai császár, a mandarinok s kulik csak meseirodalmunk érdekességei közé tartoztak. Kína és népe iránt hajlik, s keresi hozzá a történelmi nyomokat, melyek korszakokba gyűltek. És nagy korszakokat jellemeznek. Jellemvonásaikat nem szabad az életnek csak régi, vagy csak mai keresztmetszetén minősíteni, mert azok a fokozatos fejlődésnek a szerves tünetei. ♦ ISMERT TÖRTÉNELMÜNK KEZDETÉTŐL a középkorig úgy éltek csoportokban az emberek, mint — alkotásaikat figyelmen kívül hagyva — az állatok. Volt kultúrájuk és civilizációjuk, de életjavaikat úgy szerezték, hogy elvették a senkiét vagy a másét, és mindig ki voltak téve erősebb törzsek, népek, fajták támadásainak, rablásának. Az marta, aki kapta. A nyers imperializmus kora volt ez a hosszú idő a történelemben. (A barbarizmus korának is lehetne nevezni.) Egészen nem is ért véget soha. Csak nyersesége tompult. így persze a karaktere átért a következő korszakokba is. A KÖVETKEZŐ AZÉRT MÁS KORSZAK mert az alapvető jellege új az előbbihez képest. Alapvető jellegét pedig az szabta meg, hogy a javak megszerzésére is, megtartására is és gyarapítására is új módot talált az ember. Helyesebben: találtak egyes népek, akiktől aztán elsajátították a többiek. Mai szóval: a mezőgazdálkodás módjára ébredtek rá. Alkalmazása sajátos korszakot teremtett: a feudalizmus korát. A népek megtelepedtek, és hazát rendeztek be maguknak az akkori életrendszernek, a feudalizmusnak sajátos intézményeivel. A földbirtok lett a belső élet alapja. Termőképességével és kincseivel. Az biztosította a hatalmat is, a védelmet is. Termékeivel és termelőivel, akik a katona feladtát is ellátták. Pompásan virágzott a feudalizmus. a magyar lélek sem szimpátia, sem antipátia felé nem hajlott. A “sárga veszedelem” is hidegen hagyta. Kína iránt csak az keltett ellenszenvet, mikor vörössé vált a hatalmas birodalom. A felvilágosulás lassan halad, de már ténynek lehet venni, hogy a kommunizmus Kínában inkább sárga nacionalizmus, mint vörös bolsevizmus. Azzal pedig mi baja lehetne a magyarnak? Előnye annál több: leigázónkat semmisítheti meg. Érdekünk lett, hogy legyen ereje is hozzá, mikor leszámolásra kerül a sor. És az emigráció hozzá tud adni ahhoz, hogy Kína is észrevegyen valamennyit abból az érdekből, hogy a magyar az ő nagy ellenségének őszinte kis-ellensége. Bizonyosra lehet venni, hogy Rabhazánkban ő maga is tapogatózik ezirányban. Le tudja mérni egy szovjet-csatlós állam helyzetét és a csatlós-kormányokkal szemben éledező népi ellenállás értékét. A kínai—magyar kultúrközösség gondolata — nem annyira saját keretei között, mint inkább kereteiből kiszoruló politikai vonatkozásban — kibányászásra való. A Szittyakürt készséggel közvetíti a KELET NÉPE iránti érdeklődést a kiadó és az olvasóközönség között, meg fordítva is. Életrendje betöltötte a fejlődés akkori fokának követelményeit. Történelmi értékéből semmit sem von le az, ha a modern szemlélet primitívnek látja. Megkönnyítette az emberiség szaporodását, és a nemzedékeknek sokkal biztonságosabbá tette az életét. Az uralkodóknak és a nagybirtokok urainak a javára szolgált a nép — a jobbágyvilág termelő munkája, de az így keletkezett javak inkább közjószágok voltak. Nem a mai értelemben, hanem a kor szelleme szerint. Mai értelmű magántulaj dón még nem volt. A "gazdagok” — személy szerint — bőségben éltek, de az ő "privát” kincstáruk fedezte a közszükségleteket is: a birtok civilizálását, a nép országának igazgatási és védelmi költségeit. ... Egészen a legmagasabb fokig. A napkirályok és félisten-cárok világáig, ahol az udvari élet úgy pompázott, mint az Olimposz tetején a görög istenek tanyája. Ki is pompázta magát. De azért a feudalizmus nem ért véget egycsapásra. Jelentéktelenedő intézményei beleszövődtek a következő korszakba, pedig az életrendszer alapjai ott ismét más dolgokból rakódtak le. (Feudális életrendszerben még ma is élnek népek a Földgolyón. Ma úgy mondják, hogy "fejletlen országuk” van.) AZ ÉLETRENDSZER ÚJABB ALAPJAIT, a "szabad gondolkodóknak” a 18. és 19. század fordulójának idejére összegyűlt elvei, és a természettudományoknak a praktikus eredményei képezték. A liberalizmus életrendszere lett belőle. Közelről úgy néz ki a liberalizmus, mintha az ember csak a királyait és földesurait únta volna meg szolgálni. Abban a hitben azonban, hogy ezentúl csupán önmagát szolgálja, száz másnak lett a rabja. A rabság százféle láncszemeiből azonban csak a pénz rabláncának szorítását érzi igazán. De ezt sokszor minden rabságnál gyötrelmesebben. A liberalizmusból nem is lett népszabadság. A gőzzel és olajjal hajtott munkagépek fölöslegessé tették az emberi munkaerő jórészét. A rabszolgaság és jobbágyság viszonylagos biztonságából kiszabadult tömegeknek a fele a közösségi élet kitagadottjává vált. Senki se volt, aki törődjön velük. A gazdagok pénzre váltották át a vagyonukat, és ipari tőkeként használták föl. Ebben a formájában fiadzani tud a kincs: profitál. Darabokban magántulajdonba vették a népek honának talaját, és azokat a lakatlan területeket is, melyek alatt gépi energiaforrások szunnyadoznak. Mind kevésbé lett hasznosítható a munkájából élő nép. A gazdagok szemében értéktelenné vált, mert a profit az ő munkájuk nélkül is biztosítva volt. Soha kisemmizettebb nem volt a "nép”, mint a korai liberalizmus idejében. A LIBERALIZMUST AZ TÉRÍTETTE ÉSZHEZ, hogy az olcsón termelt és drágán kínált árúcikkeit nem bírták megvásárolni a szegény tömegek. A profitot habzsoló tőkések kezdték jobban fizetni a munkásaikat. A számítás jól bevált: az árúkereslet is nőtt, meg a profit is emelkedett. Lassan mammuttőkévé vált a termelőtőke, amit pénzspekulációval még meg is lehet többszörözni. Ezúton fejlődött ki az a gazdasági liberalizmus, mely alig százév alatt a civilizálódás csúcsára emelte a nagy-magán-tőke uralkodó világát. Népszabadság ebből sem lett, csak egyéni versenyfutás az anyagi exisztenciáért. A befutottak és a lemaradottak közötti távolság annyira végletes, hogy az a humanitás legcsúfosabb szégyenfoltja. AZ ÁTMENETI IDŐ ALATT AZONBAN KIBONTAKOZOTT A KEGYETLEN LIBERALIZMUS KRITIKÁJA. A kisemmizettek emberi energiáját, amit azok nem fektethettek biztonságos kenyérkereső munkába, sikerült szocialista-kommunista szervezkedésbe csalogatni. Jobb híján sokan elfogadták a marxi-szocializmus teóriáját, és annak megvalósítására vörös zászló alatt felsorakoztak a rohamcsapatok. Küzdelmük lett korunk vajúdó forrongása. Győzelmet egyedül Oroszországban értek el, pontosan abban a birodalomban, melyet a fejlődő gazdasági liberalizmus még alig érintett, így végzetévé vált, hogy a feudális szegénységből, minden közbeeső fellendülés kimaradásával, a kommunista szegénység életrendszerébe sodródjék. ♦ Oroszország cári udvarában és nagyúri birtokain őszi pompával virágzott a feudalizmus. Sűrűbben lakott területein a nyomort nyögte a nép, óriási lakatlan területei pedig, gyomorukban mérhetetlen természeti kincsekkel, — csak ásítoztak. Oroszország legkésőbben a századforduló körül megérett arra, hogy feudális gazdagságát, az új felfedezések és fejlemények eszközeivel: liberális gazdálkodásra konvertálja. Nem tette meg. A cároknak száz évvel később éppúgy lehullott a fejük, mint a francia királyoké száz évvel korábban. De ez a száz esztendős késedelem Oroszország történelmét más irányban forgatta ki magából, mint Franciaországét, és Franciaország nyomán a többiekét. Trockij-Bronstein és Lenin- Goldman forradalma nem liberálizmust hozott maga után, hanem éppen a liberalizmus tagadásának az életformáját. Ez a forradalom tehát épp azt a társadalmi és gazdasági rendszert kapcsolta ki az orosz történelemből, mely a történelmi fejlődés útján az anyagi jobblét morzsáinak adagolásával, végülis magas civilizációba emelte föl a népeket. Oroszországnak a túlérett, köldöknéző, rothadó, késő-őszi feudalizmusát a liberalizmus egyre szélesülő, nyitott perspektívájának kellett volna fölváltania. Oroszországnak telepítenie kellett volna gőzerővel. Emberekkel ültetni tele roppant lakatlan területeit. Oroszországnak civilizálnia kellett volna szűzföldeit, pariagait. Oroszországnak a földje alá kellett volna fúrnia. Mérhetetlen kincseket rejtegető nyersanyagjai felé. Feudális birtokosainak a vagyona jobban fiadzó tőkeként kapott volna rajta nyomban. Ez odacsalogatta volna a külföldi tőkét is. Oroszország rövidebb idő alatt nagyobbá fejlődhetett volna az Amerikai Egyesült Államoknál — a liberalizmus gyakor-KÍNA A “KELET NÉPE”!
