Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)
1969-03-01 / 3. szám
6. oldal SZITTYAKÜRT 1969. március hó A II. Vatikáni Zsinat egyetlen, de értékes elismerésben részesítette a magyar egyházi szertartásokat kísérő, templomi énekeket. Nemcsak a liturgia mélyrőlszakadt ének kísérete ez, hanem a mindennapi élettel, magával az emberrel, munkájával és életének minden szakaszával szervesen összefüggő ősi dallamokról esik a zsinat elismerésében említés. Az ősi magyar templomi énekek — akár kereszt, akár kakas díszítette a tornyokat — valóban sajátságos, népi lélekből fakadó istendicséretek, vagy esdeklések voltak, és alaptónusuk minden bizonnyal ázsiai örökségünk gazdag tárából származnak. Nyelvemlékeink majdnem egész teljességükben ilyen egyházi szertartásokból, — Halotti Beszéd és Mária Siralom — tevődnek össze, amelyek ugyan már keresztény jelleggel, de ősi zamattal, egy beolvadt vallás misztikumával zsongják az ősi puszták fenséges melódiáit. Amit Tárkányi ‘‘Áhitat hangjai” vagy Bárd "Szent vagy Uram” énekes könyvei szövegükkel megmentettek, már magukban is elegendők, hogy az ősi nemzeti vallás és a kereszténység közötti kapcsolatot bizonyítsák. Ezzel a kis előzetes ‘‘vargabetűvel" csak arra akarnék rámutatni, hogy a két vallás: az ősi nemzeti és a keresztény között folytonossági és egyben átalakító összefüggés van és ennek következtében lélektanilag semmi esetre sem jogos az ősinek, az elsődlegesnek a megvetése vagy elhallgatása, mert nagyon sok lényeges elem átszürődött és átmentődött a kereszténységünkbe, amelyet a honfoglaló magyarság felvett. Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy a krisztusi hit az ős magyar vallásból született volna. A filozófiai tétel "post hoc, ergo propter hoc” ebben az esetben valóban nem alkalmazható, de magának a vallásnak a lényege sem változhatott nagyot, hiszen az ősi hit is egy-isten-imádó volt. Az Egyház pedig csodálatos leleményességgel olvasztotta szertartásaiba, vagy hitéletébe a pogányság által régóta vallott tételeket, "átkeresztelve” sok-sok motívumot, amelyek még ma is felismerhetők. Ezeknek az ősi motívumoknak a kielemzése fontos és sürgős feladat, mert láttukon nemcsak keresztény hitünk s kultúránk, hanem nemzeti múltunk megbecsülése is támogatni fogja őket és több erőt érzünk magunkban a mindenáron való megtartásukra. Nézzünk, pár elnagyolt vonással felvázolva, ezeknek az ősi vallásból a kereszténységbe mentődött és ott mindmáig megmaradt hitbeli vagy szertartásbeli azonosságok, vagy hasonlatosságok sorára. • Őseink hite egyistenhivés volt. Így írja a görög tudósító: "... imádni csak azt imádják, aki az eget és a földet teremtette.” A Mária-kultusz — eltekintve a szeplőtelen fogantatás tanától, amelyet az Egyház is csak a 13. század óta hirdet — szintén szerepel az ősi hitben, még pedig olyan gazdagsággal, hogy az Egyház még a régi neveket is átvette ünnepeiről. A Gyümölcsoltó Boldogasszony tisztelete a tavasz fakadással, életpezsdüléssel függ össze, amit az ősi hit “Boldogasszonya", vagy a "Földanya" személyéhez kapcsoltak. A “Sarlós Boldogasszony” már aratást, beteljesedést jelent, a “Gyertyaszentelő Boldogasszony" a régi tűzkultusz, tűzgyújtás, a házi tűzhelyrakás ősi maradványa, csak úgy, int a "Havas Boldogasszony” fogalma, amely augusztusban, a rózsavirulás Dr. Fehér Mátyás Jenő: A nemzeti ősvallás nyomai a kereszténységben fordítja így, csak a magyar, amely nem annyira a negyvennapi böjt utáni húsevésre világít, mint a tavaszi "agapékra”, amelyek egy-egy nagy-család keretében folytak le a kötelező "locsolkodással”. A halálról vallott hitet nyelvemlékeink így fejezik ki "lelke boldog sólyommá változott". Ma azt mondjuk, hogy “elszállt a lelke”. Sok szent életében egyenesen galamb képében szállt el. Mindkettő szimbólum és nagyon hasonlatosak egymáshoz. A “fejfa” gondolata és eredete is ősi vallási maradvány: a kopjafa. A kereszténység csak nagyon későn, inkább csak a középkor végén hozta szokásba a halott fejéhez állított keresztet. Őseink kópját tűztek a halott sírja mellé a földbe a temetés utáni hetedik napon. Temetéskor elől vitték a menetben a fehér gyász lobogóval ékesített kópját, mint ma a magyar és csak a magyar falvakban az órmotlanul hosszú. Krisztus teste nélküli fekete és rendszerint cifra "temetőkeresztet”, amelyre még ma is felkötik a kisdedeknél a fehér, a felnőtteknél a fekete fátylat és azt a sírba dobják. Őseink hittek a túlvilági létben is, hiszen már Lehel vezér ezzel a szándékkal ütötte agyon kürtjével Kondrádot, hogy "szolgája legyen a másvilágon”! • Népi szokás még ma is a húsvéthétfői “határjárás", amelyet az Egyház “Emaus járásá”-nak nevez. A földnépe kimegy a határokba, köszöntem a kikelt vetést, az új, sarjadó életet. Régente ezeket a határjárásokat énekszóval végezték és talán olyan motívumok is szerepeltek a mondókákban, énekekben, hogy Szent László keményen eltiltja a gyakorlatukat és csodálatosképpen ez a szabolcsi zsinaton hozott határozat, mint "határjáró és körtefák alatt lezajló kórus” csak egyetlen egyszer fordul elő. Azaz nem is csodálatos, mert már a következő évből van tudomásunk, hogy az Egyház “bevezette” a búzaszentelő körmenetet, éspedig Szent Márk evangélista napja után, amikor a zsendülő vetésben elvész a belé szállt holló, akkor “illő tisztességgel és a nép áhitatos jelenlétében” a papoknak meg kellett áldani a vetéseket. Vagy mit szóljunk a "tűzoltó" és “tűzgyújtó" szertartásokról. Az Egyház a nagyheti Krisztus-sirató fájdalmában kioltott minden tüzet, még az örökmécsest is és a feltámadás hajnalán “tűzszenteléssel’" kezdte az ünnepet. Göcsejben ma is nagypénteken a férfiak "elverik a parazsat”, és nagyszombaton az ősi tűzgerjesztő módszerrel, szárazfadörzsöléssel és taplóval gyújtanak újra tüzet. • Nem lehet célunk egy újságcikk keretében az “összehasonlító vallástan” minden érvét felsorolni, hiszen ezt a feladatot már sokan elvégezték és ma is igyekeznek tovább fejleszteni. Egy azonban lényeges: a két vallás, a krisztusi “szelídség és szeretet vallása” nagyon sok ősi, ázsiai motívumot mentett át elődeink vallási hiedelmeiből, titokzatos szertartásaiból, istenhitéből a Boldogaszszony kultuszból, az ősök tiszteletéből és védelmet kereső vallási gyakorlataiból. Nekünk, magyaroknak, akik mind a két kultúra hordozói vagyunk, nem szabad egyik vallás elemeit a másik miatt megtagadnunk. Kétségtelen, hogy a keresztény vallás természetfelettisége jobban megragadja a gondolkozásunkat, azonban azt sem szabad felednünk, hogy az ősi hitről tételes feljegyzések csak szórványosan maradtak. Azzal azonban, hogy Magyarországon nem kellett a régi vallás követőit "tűzzel-vassal” a keresztvíz alá terelni, nem kellett a lealacsonyult erkölcsök felemelésével sokat foglalkozniok a papoknak, azt mutatja, hogy bár az ősi vallás nem hirdette magáról, hogy a "szelídség és szeretet vallása”, sokkal kegyesebb és szelídebb volt, mint azok a népek, amelyeknek a fiai mint hittérítők jöttek magyar földre. A szivacs lényege nem változik azzal, hogy más és más színű folyadékot szív fel. Az Ázsiából hozott vallási hiedelmeket a magyarság, mint szivacs, magába szívta és bár olyan kemény kezek, mint Szent István Jobbja, igyekezett belőle kicsavarni, hogy az új, a kereszténység éltető nedvével töltse el, szándéka nem sikerült, mert a régit, az ősit, eltüntetni nem tudta és ma hálásak lehetünk a Gondviselésnek, hogy a két vallás egymásra boruló vonalaiból egy egészen sajátságos, tiszta erkölcsű magyar-keresztény világnézet alakulhatott ki. Mindkettőre büszkék lehetünk, de egyik a másik nélkül csonka és befejezetlen. Talán éppen az ázsiai színek és ízek fogják számunkra ezt a nemzettestben egyesült vallást megtartani abban a világkataklizmában, amelyben ma a "nyugati kereszténység” forgolódik. » 1 Vasvári Zoltánná, Vasvári Zoltán, Pupos Gyöngyvér az 1968-as bálkirálynő és Hepper Imre másodvirágzásakor zajlott le és amelyet ősi, törökös kultuszként pl. Turkesztánban még ma is azzal ünnepelnek, hogy a templom padlóját fehér és csak fehér rózsaszirommal hintik be. A “Kedd Asszonya” a szülőanyák védője volt ősi hitünkben, kék színébe öntözötten állt a vajúdók fejénél. Az Egyház a fiatal anyákat — legalább faluhelyeken — még a közelmúltban is különleges szertartással, az ún. "egyházkelő”-vel vezette újra templomba a bábaasszony kíséretében. A “Nagy Boldogasszony” alakjáról pedig már a nagy térítő Szent Gellért írt fenséges csodálkozást őseink "Napba öltözött Asszonyáról” állítva emléket. • Az angyal-tan keresztény folytatása a keleti népek, közöttük a magyar “jó szellemek" hiedelmének, akiket népiesen "tündér”-nek is neveztek. De a gonosz szellemek jelentősége is közös. Ősi hiedelem szerint "heten vannak a gonoszok”, akiknek a fogalmától nem áll messze a "hét főbűn”, őseinknél a "hét gonosz szellem” állati formába öltözött, vagy azzal jelképezték a betegségeket: Torok-gyik, csont-szú, bőr-rűh, nyak-pók (golyva és a lovak “pókos” lába!), a rák és a "száraz-eb” az asztma és tüdővészt kísérő köhögést "ugatással” hasonlítva. Ősi hitünkben ezelnek a "hét gonoszaknak” az ellenfelei is léteztek, bár nevüket nem tudjuk, de a kereszténység "hét segítő szentje”, Lázár a bélpoklosok, Rókus a nyiltsebek, Vitus az elmebajosok, Balázs a torokfájósok, Ágota a szembajosok, stb. "védőszentjei” voltak és ma is így tiszteli őket a nép. Ezeket az ősi szellemeket sokszor hívták segítségül elődeink állatállományuk, vagyonuk védelmére és a kereszténység egyszerűen szentekkel helyettesítette őket. így van a sertéseknek védőszentje, Szent Vendel, a méheknek Ambrus, a mezei termésnek Izidor a védője és pártfogója. A foglalkozási ágaknál is így van: Szent Illés a kocsigyártók és kovácsok, József az ácsok, Katalin a kerékgyártók, Borbála a várostromlók és tüzérek, stb. védője. Még a vadászoknak is adott a keresztény vallás védőszentet Hubert személyében. • A szimbolikánál tartva nem mehetünk el a "galamb képében leszálló Szentlélek" alakja mellett, aki Máriát “megárnyékozta”, anélkül, hogy önkénytelenül Emese, a magyarság “ősanyja" ne jutna eszünkbe, akit a "turul" ejtett teherbe az ősi legenda szerint. Ha fehér ló szimbolizálta az ősmagyarok legszentebb áldozatát, akkor viszont élőnkbe ötlik az "Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit" azzal, hogy feláldozzák. Természetesen csak szimbolikáról van szó, de az is igaz, hogy ma tökéletesen ismerjük a keresztény tanítás lényegét az áldozat Isten engesztelő szerepéről és ezzel kapcsolatban a megváltás mélységesen fenséges gondolatáról, de nem ismerjük, csak esetleg sejtjük a régiek vallási felfogását e téren. • A keresztény ünnepek elődjei is léteztek és népszokásainkban ma is tovább léteznek, mint ősi vallási hiedelmek ünnepei. A Karácsony, a fény és megújhodás szimbóluma, Krisztus születésének, az új fénynek a megjelenése, amely a téli nap-éjj egyenlőség utáni napokban következik be. Nos, őseink ekkor kerecseny sólymokat avattak és eresztettek először az égre, mint a "napkirály” madarait. A “húsvét" nevet egyetlen nép sem A Kereszt és Kard Mozgalommal kapcsolatos cikkeket, szervezési kérdéseket és anyagi támogatásokat kérjük az alábbi címre küldeni. KERESZT ÉS KARD MOZGALOM do Zoltán Vasvári 256 Dayton Ave., Clifton, New Jersey 07011