Szittyakürt, 1969 (8. évfolyam, 1-11. szám)

1969-01-01 / 1. szám

A KARPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (PETŐFI) «ITTVAKÖHT VOL. vili. évf. — no. 1. sz. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapja 1969. JANUÁR HÓ NAPSÜTÉSES VAGY ZIVATAROS LESZ AZ ÜJESZTENDŐ ? RENDSZERESÍTJÜK A MÓDJÁT ANNAK, HOGY A SZABADSÁGHARCOSOK LEGALÁBB EGYSZER EGY ÉVBEN TALÁLKOZZANAK! Ezévben Philadelphiában lesz a Szabadságharcos Kongresszus október közepén. A háznagyi tisztet a szabadságharc aszódi csoport­­vezetője: Szántó János vállalta, aki máris tágas és impozáns helyet biztosított a Kongresszusnak. “A VILÁG MAGYARSÁGÁNAK KÖZÖS DOLGAIRÓL”... A nemzetközi politika a teljes csőd képét mutatja a gyakorlatban. A tör­ténelem hagyományos vérzivatarai­val szemben Vietnam alapvető eltérés­ről tanúskodik. Félreeső földrajzi he­lye miatt mellék-csatatérnek látszik, pedig világproblémát ölel fel, s ami­óta háborúja tart, a világesemények élén jár. A perverz alakulás világosan utal rá, hogy alapelvek zűrzavara ve­zeti félre a világpolitikát. Szemet szúró, ahogyan most meg­kísérlik likvidálni. De se a kísérletből, sem annak kritikájából nem lehet azt érezni, hogy a zavaros alapelvek tisz­tázása volna az indító erő. Kényszer­­helyzetből adódik és csupa megalku­vás veszi körül. Tehát a jelenlegi for­májában: reménytelen. Vietnamban hárman háborúskod­nak: két hatalom, és a két táborra sza­kított népesség. A két hatalom háborúja voltakép­pen bársonyszékben folyik, mert az a téma, ami vita tárgyát képezi közöt­­/ tük; odavaló. Onnan is gyújtották a tüzet, onnan gondoskodnak a költ­ségeiről. És onmn gondoskodtak ar­ról, hogy "enföeranyag” is legyen hoz­­' zá, mely a ravaszra ráteszi az ujját, elsüti a fegyvert és áldozza életét, bé­kességét. Ez a harmadik tényező egymással szemben viaskodik, noha egyetlen, összetartozó, sőt azonos: az ország né­pe. Egyáltalán nem érzi sajátjának azt a célt, amiért egymással szemben vad harcba küldték. Mert neki egy célja van: a megélhetése. A harcért a két hatalmat terheli a felelősség, de a véradót a népesség fizeti. Ördögi paradoxon ez. Az országot nem a nép osztotta ket­té. Nem tehet róla, hogy északi felé­ben egyszercsak megjelent a vörös zászló. A két hatalom egyezkedése húzta föl oda, mert a nagyhatalmak, miközben saját külön érdekeiket vé­dik, mindig hajlandók megyezeni ap­ró dolgokban, ami még csak szurkál, mint a tüske. Ezt a megegyezést — Vietnam küil­­hatalmi kettéosztását — a közvéle­ményt irányító nagysajtó úgy kente el, hogy Észak-Vietnam népességére rá­fogta: "kommunisták". A déliekre így magától ráragadt az, hogy nem-kom­munisták, ami hallgatólagosan azt je­lenti, mintha "kapitalisták” volnának. Egyik népi táborra sem illik az elne­vezése. Amíg Moszkva és Peking között a népi ellentét nem pattant ki politikai ellentétté, addig mind a ketten a kom­munizmus szent nevében hódítottak. Dél-Vietnamban az USA-garancia és az USA-fegyeverek támaszpontot véd­tek: a szabad világ tőkés termelési rendszerének egyik legfontosabb ellá­tó csatornáját. A kétféle "elv” találko­zási vonala tüzesedett ki vietnami há­borúvá. De az elvek tisztázását centi­méterrel sem vitték előbbre. Enélkül kezdik hát oltani a tüzet a ráirányított vizfecskendők. Megtévesztő látszat csupán, hogy ezeket a tűzoltó fecskendőket valami elvi kompromisszumoknak a forrása táplálná. Ellenkezőleg: nacionalizmu­sok, nemzeti célok érvényesítése irá­nyította oda! Peking csikarta ki a vietnami hábo­rú lecsendesítését azzal, hogy ajánla­tot tett Washingtonnak. Azt az ajánla­tot, hogy keleti nyersanyagforrásai fe­lé szabad utat enged a Nyugatnak, ha Amerika nem avatkozik be a Szovjet­unió oldalán a vitába Kína ellen. Van súlya ennek az ajánlatnak, mert Kí­na népi ereje a haditechnikára tá­maszkodó ellenségeskedés idejében is számottevő, földrajzilag pedig a leg­közelebb fekszik a tűzfészekhez. A Szovjetunió arra kényszerült, hogy megerősítse a korábbi hasonló ajánlatát, hogy Kína oldalán se avat­kozzék be az USA, ha kínai—szovjet konfliktus ütne ki. Amerika nyeregbe került, de csak a nemzetközi politika gyakorlati küz­dőtéren. Ha a kettős ajánlat következ­tében sikerül megegyezni, az egyez­mény csak haladékot nyújt arra, hogy gyökerében ismerje meg a világ a sa­ját problémáit és politikusai folytat­hassák, amit elkezdtek, de rosszul csi­nálnak. Különös jelentősége annak van, hogy a kínai államvezetés a hatalmas kí­nai tömegek nemzeti életét nem ren­deli alá az állam gazdasági törekvései­nek. Vagyis Kína nemzeti célját nem az szabja meg, hogy nyersanyagából és emberi tömegének a munkájából származó termelésével fusson a világ­­versenyben. így nem is rabszolgája a tőkének, sem annak a pénzrendszer­nek, melyet a nemzetközi tőkések fab­rikáltak meg. Van-e remény rá, hogy az izmusok járszalagján dúló erők rendeződhet­nek az eddigi fejlemények, meg a gya­korlati politika csődjének hatására? Van. Kialakulhatnak egymással szem­benéző frontok, melyek saját földré­szüket védik, azokat próbálják építe­ni, s ott igyekeznek rendet teremte­ni, tekintet nélkül az örökösen zsák­utcába akadó politikai és gazdasági elvekre. Ha Ázsia és Amerika a ma­guk népességének sajátosságai miatt kerülnek egymással ellentétbe, a le­számolás során újra-születhet Euró­pa. Ez az a földrész, amelynek egész történelme háborúk sorozata ugyan, s mégis ő pacifikálta, ő tartotta mindig egyensúlyban a többi négy kontinens életerőit. Amíg csak le nem teperre a nemzetközi pénztőke. Tesz-e a világ lépést errefelé a most induló esztendőben? Ettől függ, hogy az igazabb napsütés előtt milyen ziva­taros időket kell még átélnünk. A Magyarok Világszövetségének fő­titkára ezévben is tett újévi nyilatko­zatot Budapesten. Azért érdemes meg­emlékezni róla, mert ez a nyilatkozat sokkal többet lépett előre, ama ideá­lis cél felé mint az eddigiek. Szinte a végső lépéseket tette meg, s ha a ruha teszi az embert, amit magára ölt, akkor már nem is látszik semmi baj. Eltűnt az a tény, hogy Hazánk rabor­szág, népünk gyarmati sorsnál is szo­­rongatóbb kényszerzubbonyban él, és azok, akik kinnrekedtek vagy kimene­kültek ebből a kényszerzubbonyból, nem is emigránsok, csupán külföldön megtelepült hazátlan magyarok. Szó­val: mintha az ideális cél útjában nem is tornyosulnának történelmünk­nek tragikus és véresen valóságos akadályai. A Magyarok Világszövetsége szeret­ne szoros együttműködést kialakítani a külföldi magyar értelmi rétegekkel, elsősorban írókkal, közgazdászokkal és történészekkel. A továbbiakban ezt mondja a főtitkár újévi nyilatkozata: “Elérkezett az ideje annak is, hogy egy nagyobb méretű ünnepélyes talál­kozót rendezzünk a világ magyarságá­nak a képviselőivel, s közben vitassuk meg mindazokat a kérdéseket, ame­lyek a ma magyarságát a szülőföldön és külföldön egyaránt foglalkoztat­ják.” ... Mesés ábránd — vagy kenetteljes ügyetlenség ez? — melyből kilátszik a lóláb?... ... Mert végső fokon még azon az alapon is gördülne a dolog, hogy te­messük el a múltat, feledjük, ami megtörtént, hiszen lassan már az idő is eltemeti a felelőseket, s a külföldi magyarság tömbjét is átgyúrta a nem­zedékváltás. Jó, de mit kezdjünk a JE­­LEN-nel? Mi simíthatná el a jelen akadályait, amikor ma éppúgy nin­csenek rendben a dolgok, mint jó két évtizede már? A vasfüggönnyel mereven elkülöní­tett politika nem is politika, hanem szörnyeteg, mely rátelepedett az em­berre, rá a csecsemőre és az aggra, rá a magzatra és a holtakra. Vandál "politikai” szabályok írják elő, hogy milyen feltételekkel látogathatom meg az apám sírját, mit mesélhetek a fiamnak és unokáimnak. Tilos meg­­vallani a szeretetemet és megbecsülé semet testvéreim és barátaim iránt, akiknek színigaz, becsületes magatar­tását akasztófával próbálták meg sár­­batiporni a pribékek. Az ember, a "szabad” ember centiméterekre nyúl­hat csak, mert azon túl mindenfelé szeges drót tüskéi vérzik ki a kezét, a száját s még a gondolatát is. És ez nem múlt, hanem JELEN! A bökő, a fáió, a vérző jelen Melyik pontja az a világnaicfaz elet­­nek, amelyen találkozót lehetne ren­dezni, még hozzá ünnepélyesen? A hétköznapok ma is véreznek, és az ünnep is szomorú vasárnap a ma­gyarnak otthon és a nagyvilágban. Ne árbándozással kergessük a rideg valóságot, hanem győzzük le a vasfüg­göny politikai szörnyetegét! Az ottho­niak és a kintiek közös erejével. Ez lenne igaz és ünnepi találkozás, és ez a világ magyarságának közös dolga. _________________ (r-d) “Hetediziglen” Meghosszabbították a sötét középkort Az UNO közgyűlésen jókora szava­zattöbbséggel úgy döntöttek, hogy a második világháború után kitalált "háborús bűnök” nem évülhetnek el. Szóval továbbra is üldözendők ma­radnak, vagyis még mindig "nemzet­közi törvényszék” előtt felelősek azok, akik semmiféle tételes törvény által nem tiltott cselekményt követ­tek el, de utólag rájuk fogták, hogy "bűnöztek". Eddig csak egyes államok törvény­­hozását presszionálták "láthatatlan hatalmak", hogy hozzanak ilyenértel­mű törvényt. Ügy látszik, ez már nem elég. A világkormány törvényhozó tes­tületének szélesebb és biztonságosabb a “felségterülete”. Ezzel a törvénnyel újabb negyed­századra visszataszították az embert a “sötét középkorba”, amelynek áhi­­tatos, de becsületes fényét épp azok kiáltották ki sötétségnek, akik ko­runk fejlettségével hencegnek. Most még meg is hosszabbítják ezt a sötét­séget . . . ... Meddig? Hetediziglen? Az ükunokák ükunokáin is végre akarják hajtani a marasztaló ítéletet? Itt már nem is csak az ószövetségi vak bosszú bűzlik, hanem a Talmud.

Next

/
Thumbnails
Contents