Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-03-01 / 3. szám
A KÁRPÁTOKTUL LE AZ AL-DUNÁIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (PETŐFI) «ITTVAKÖfcT VOL. VII. ÉVF. — No. 3. sz. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom lapja 1968. MÁRCIUS HÓ VÁRUNK-E IGAZÁN még egy magyar márciust? Képtelenség kiszámítani, komputerrel sem lehet lemérni azt, hogy milyen szűk folyosó, vagy inkább csak milyen picurka rés maradt mára nyitva a harmadik világháború elkerüléséhez. Nem is a békéhez, csupán ahhoz, hogy ennek a békétlen világnak a mai vonaglása ne legyen holnap százmilliók számára utolsó nagy rúgás, a túlélők számára pedig kozmikus sugárzással fertőzött roncshalmaz és nyomortelep. Az atomháború lehetőségét mindenesetre napról-napra fontolgatják azok, akik a kezükben tartják a kulcsát, s akiket éppen ez a veszedelmes kulcs a zsarnoki zsarolás végső eszközeivel rendelkező potentátokká tett. Lényegében talán nincs is több különbség a történelmi múlt zsarnok-hatalmai, és a jelenkor atomhatalmai között. MAGYAR KISLÁNY NYERTE i AZ INDIAI RAJZKIÁLLlTÁS FÖDÍJAT / Az Indiában minden évben megl rendezésre kerülő nemzetközi gyerí mekrajz pályázat idei díját — a köz- I társasági elnök aranyérmét — ma) gyár kislány, a keceli 15 éves Rácz ) Rózsika nyerte í Rózsika, aki százezer gyermek kö(zü\ vitte el a pálmát, Kecelen él és i Kiskunhalasra jár iskolába, az otta(ni gimnázium első osztályos tanulója. / — Nagyon boldog vagyok — mon} dotta a hír vétele után az újságírók- Jnak —, hogy én lehettem az első. A t pályázatra selyemre festett, három \ modern batik kézifestést küldtem be, l fejeket ábrázoltak. Öt éve rajzolok, \ édesanyám a kalocsai háziipari szövetkezetnek dolgozik, bizonyosan tőle í örököltem, hogy szeretek rajzolni és ^festeni. Jövőre a képzőművészeti gim) náziumban szeretnék továbbtanulni. Egyébként várom az aranyérmet és \ jjmost én vagyok a legboldogabb gyerek Kecelen. (MTI) j A nagy kérdés tehát, mely a létben nemcsak benne élők, hanem a létet figyelők előtt szorongva ágaskodik, tulajdonképpen úgy fogalmazható meg, hogy döntő-e ez a különbség a régimódi és az új módi nagyhatalmak között? Egyszerűbben és praktikusan: fognak-e robbanni a nagy atombombák, vagy továbbra is tartalékba szorulnak, mint a végső zsarolás eszközei? Az első esetben gyökerestől "megoldódik” minden jelenkori probléma, és valami újabb őskorból kezdhetnek majd kievickélni a megmaradó emberek. A második eset pedig nem jelent többet, mint prolongációt, vagyis a megoldatlanságok halmozódását, a zsarnokság erőinek fedezéke alatt. Hogy az első eset következik-e be, tehát hogy az atomkulcsot kezükben tartogatok az atomháború elkezdéséhez eléggé emberietlenekké, eléggé becstelenekké váltak-e már, azt csak egy jósütetű jós mondhatná meg. De ha a jelen válság torkában, valamiféle ideiglenes megalkuvás nyomná le az éles feszültséget, akkor még történelmi példákon át is kereshetjük a közeljövő lehetőségeit a zsarnokság ellenében. És nekünk magyaroknak, a százhúsz év előtti március még mindig integető példa, mert ebbe a magyar márciusba is prolongált zsarnokság ütközött. Elég kár, hogyha valami lelkesítő toppan elénk, szeretünk egyoldalúak lenni, és egészen elfogódni tőle. Március tizenötödikénk történelmünknek valóban nemcsak impozáns napja volt, hanem azt is mutatta, hogy a magyar ezer év alatt megtartotta honfoglaló képességét, sőt mindenkor képes a hont Hazává berendezni: szabad, meleg otthonaivá azoknak, akik birtokolják. Azonban mégiscsak csalfa fényben tetszelgünk, mert a Pilvax-kávéház, a múzeumkerti szavalat, a fővárosi tanácsülés és a tavaszi hadjárat után Világos jött sorra! Amit a zsarnokság ellenébe állítottunk, az tehát nem jó ellenszer volt, ha mégoly dicsfényt is szórt magából, s ha a zsarnoknak figyelembe is kellett vennie itt-ott miatta a magyarok erejét. Ám az az állítás, hogy Kossuth világraszóló szabadságharca nem jó szer volt a zsarnokság ellen, nem denunciálása akar lenni nemzetünk egyik örökértékű dicsőségének. Semmi más nem akar lenni, mint mutató két nagy név között arra a lehetőségre, melyet a múlt bírálatánál talán elhanyagolhatunk, de a jövő jószolgálatáért ki kell emelnünk a feledés homályából! 1848. március 15-én még két név ragyogott a magyar nép s a magyar politikai magatartás előtt: Kossuth Lajos és Széchenyi István neve. Egyikben úgy izzott a magyar vér, mint talán senki másban, s ez az izzás közvetlenül tudott gyújtani olyan lángot maga körül, amilyent a magyar is alighanem csak egyszer példázott meg. De aztán folyt is százezrek szivéből, s vérmező lett tőle az egész ország, mire bekövetkezett az elbukás. A másiknak tüzes magyar vérét az esze hűtögette. Persze kevesebbeket perzselt meg vele, s mégis megkapta népétől a jelzőt, hogy ő volt a LEGNAGYOBB MAGYAR! Eszméi, tervei nem jutottak történelmi próbatételre, — de Széchenyi nem is áldozott föl értük ezreket, egyedül önmagát ott Döbling kazmatáiban. S hogy mégis népe igazi oldalán a zsarnokság ellen volt, azt éppen Döbling meg a revolvergolyó bizonyítja kézenfekvőén. Kossuthból egy vérbe-bukásba fúlt dicsőség szárnyain szentet csinált a heve, mely milliókba áradt, — Széchenyi a jelzőjén kívül nem kapott érdemes megigazolást. A történelmit elragadta tőle az események gátszakított lavinája, az eszmei megigazolással pedig adósai maradtunk mindmáig. Egyoldalú eltúlzás volna állítani azt is, hogy épp ezt az adósságot fizetjük egy évszázada, már-már elfullasztó kamatterheivel. De összefüggésbe való erőszakolás nélkül is való igaz, hogy ma is kétfelől nyomja zsarnokság a Hazát és az egész világot: keletről—nyugatról. A figyelmünk arra fordul ma, hogy melyik mellé álljunk a másik ellenében ... ... A figyelmünknek arra kellene fordulnia, hogy "a” zsarnokság alól miként vonhatnánk ki a nemzetünket. És erre történelmi támpontokat csak abból a gondolatvilágból szerezhetünk, melyet Széchenyi esze szűrt le magyar vérének lüktetéséből. Mert ez, ha nem is nyerhetett gyakorlati bizonyságot, mindenesetre nem kapott olyan dicsőséggel díszített véresgyászos történelmi cáfolatot, mint a Kossuthé. 1848. március 15-én még két nagy név, két személy, kétfajta hév és kétféle világnézet képviselője ragyogott a magyar nép, s a magyar politikai magatartás előtt. Százhúsz év után el kellene kezdeni március 15-ét úgy ünnepelni, mintha utána nem sodródtunk volna egyoldalúan Kossuth irányába. Március 15-e igaz ünneplésére még Széchenyi alakja is egyenrangú igényt tart! De legalábbis annyit követel, hogy egy évszázad után az ő világnézetét kutató értékelés alá vessük, amikor ma szintúgy két prolongált zsarnokság végveszélyében vagyunk, és sem egyik, sem másik ellenében TÖRÖKORSZÁGBAN -Januári riportunkat máris van mivel kiegészíteni: az Ankarában élő dr. Tóth Imre zenetanárról újabb hírek érkeztek. Beszámoltunk arról, hogy dr. Tóth Imre, nem úgy mint csellóművész, hanem mint jó magyar hazafi, két könyvet is adott már ki a magyarság sérelmeiről és küzdelmeiről török nyelven, s az egyiket megfilmesíti egy török film-vállalat. Most kaptuk az értesítést, hogy a film már el is készült, és nemsokára bemutatásra kerül. A további hírek arról számolnak be, hogy ez év őszére megjelenik dr. Tóth harmadik könyve, ezúttal angolul is a török nyelv mellett. A megjelenést az októberi szabadságharc tizenkettedik évfordulójára időzítik. Ez a könyv ugyanis azoknak a török kölnem tudunk mit kezdeni. Vajon miféle gyakorlattá váltotta volna Széchenyi az ő sors-szemléletét, ha nem lendül a magyar mindenestől a másik zászló alá? Március 15-e a nemzet önmagára találásának a napja. Kár volt társítani azzal, ami utána következett. Kossuth később üzent "mégegyszer”, s mi el is mentünk utána mindanynyian. Nem is egyszer, és még az emléke után is. Ki kellene gondolkoznunk, hogy mit üzen Széchenyi még ma is, és mire hív?! El tudnánk-e menni mindnyájan egy Széchenyi-Szabadságharcba is, ha ránk köszönt egy új magyar március? A jövő magyar márciusát nem tölthetjük meg sem a múlt dicsőségével, sem pedig olyan rekvizítumokkal, melyek egyszer már majdnem egészen vérbe és bukásba fullasztották. MAGYARORSZÁGÉRT! tőknek a verseit szedi csokorba, akik az 56-os magyar forradalomtól ihletve, költeményekben adtak kifejezést a török—magyar testvériség, és a magyarság iránt való rokonszenv érzelmeinek. "Helytállás” lesz a címe, ami törökül TÖRIK BUGAR szavakkal fog a könyv fedőlapján díszelegni. Dr. Tóth Imre különben az Ankarában élő 56-os menekülteknek is lelkes irányítója. Nemrég több török folyóiratban újabb cikk-sorozatba kezdett. Cikkei mindig izzóan, de okosan magyar tárgyúak, és feltűnő érdeklődést váltanak ki egész Törökországban. Személyében, úgy látszik, legkiválóbb "becsület-diplomatája” dolgozik a magyarnak. Bár lenne száz Tóthimrénk — hegyen-völgyön, mindenfelé a messzi földeken! y—r)
