Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11-12. szám
1968. november—december hó SZITTYAKÜRT 5. oldal SZEGED és SZABADKA testvérvárosok A Szittyakürt 1968. évi szeptemberi számában “Szeged és Szabadka — testvérvárosok” címmel foglalkozott e két város testvérvárosi mivoltának jelentőségével. Amily örömmel üdvözlünk minden sort, amely az emigrációs magyar sajtóban az elszakított területi kérdések bármely vonatkozásával is foglalkozik, a Szittyakürtnek ez az írása bizonyos disszonáns visszhangot keltett bennünk. A cikkíró elismeri ugyan, hogy csupán Trianon mesterkélt határa választotta el ezt a két szomszédvárost, s e két város "testvér” népét, de elítéli az ötven éve folyó vitát, “Kié volt, kié most, kié lesz Szabadka? — kinek van joga hozzá?", mert “egy mozdulat nem történt egyik oldalról sem, hogy boldogabb jövőt biztosítson ennek a városnak, nem szavakkal, ígérgetéssel és ábrándos tervekkel, hanem tettel, áldozattal, megfogható szellemi és anyagi javakkal." “Testvérek között nincs enyém-tied. És Szeged meg Szabadka testvérisége, legyen az szimbólum, vagy ha még határtalan valóság — abba a jövőbe mutat, amit az emelkedett ember eszmékből alakít, és nem jogból meg birtoklásból, a csillapíthatatlan marakodás tűzfészkeiből." A Szittyakürt cikkírójának fenti tételei röviden és lényegében így fogalmazhatók meg. 1) Az elszakított területi kérdések jövendő rendezése szempontjából sem a történelmi jog, sem a jelenlegi birtoklás ténye nem lényeges. 2) A testvéri népek között a határkérdés nem lényeges, mert a népek úgyis testvéri közösséget alkotnak. 3) E két tételnek viszont logikus következménye, hogy a magyarságnak a trianoni határok felszámolására irányuló külpolitikája idejétmúlt, s így külpolitikánkat a területi kérdések felvetése helyett a Kárpátmedence népei testvéri-közösségének helyreállítására kell beállítanunk. E rövid hozzászólás keretében csupán néhány pontban szeretnék rámutatni a fenti tételek tarthatatlanságára, s a magyar jövőt veszélyeztető voltára. a) A történelmi jog nem középkori kódexekben feljegyzett, történetírók munkáiban megörökített múlt emléke, amelyre csak a népek békés együttélését megbontani kívánó politikusok hivatkoznak, hanem a népi lélek mélyén meghúzódó — sokszor tudat alatti — élő s történelemformáló erő, mely nem egyszer hivatásos vezetők nélkül is elemi erővel kirobban, s a népet a leghősiesebb erőfeszítésre is képessé teszi, mint történt ez 1956- ban is. A magyarság történelmi joga nem a történelem meghamisítására épített hamis történetszemlélet, mint a románok dákó-román gondolata, nem is Dusán cár középkori szerb birodalmának az ötszázéves török uralom alatt is átmentett emlékéből táplálkozó nagyszerb gondolathoz hasonló mohó imperializmus, nem Benes és Masaryk hamis statisztikáira, s a csehszlovák népegység mesterkélt fogalmára felépített, s éppen ezért düledező állameszme, hanem a maga ősi településtörténetén élő magyar népnek elvitathatatlan joga, hogy nem másod, vagy harmadrangú állampolgárként, ősi kultúrájában elnyomva, gazdaságilag kizsákmányolva, hanem saját hazájában, a magyar népi zömmel egységben élhesse a maga életét. Ábrándokban ringatja magát az, aki azt gondolja, hogyha mi feladjuk történelmi jogainkat, történelmi örökségünket, akkor ezzel a 3. pontbann célzott népi testvérközösséget mozdítjuk elő. E lemondás nem biztosítaná a most elszakított magyarság milliói számára a testvéri egyenjogúságot a románok, szerbek, a csehszlovákok, vagy akárcsak a szlovákok államában, mint a nagy testvéri közösség megvalósulásának első fokozatát, hanem szabad kezet adnánk e népek mohó nacionalizmusának, hogy az elszakított magyarság már folyamatba tett felszámolását meggyorsítsák. így a remélt eredmény helyett magunk adnánk meg a kegyelemdöfést az elszakított magyarságnak. b) Téves a cikkírónak az a megállapítása is, mintha a jövendő alakítása szempontjából nem lényeges a tényleges birtoklás kérdése sem. Mert hiszen testvérek közt nincs enyém-tied. A ma még utópisztikusnak tűnő testvériség megvalósulásáig nagyonis lényeges a tényleges birtoklás ténye. Mert ez teszi lehetővé ma három milliónyi magyar politikai, kultúrális, népi és gazdasági elnyomását. Ez teszi lehetővé a tényleges birtokállomány népi összetételének erőszakos megváltoztatását az őslakos magyarság kitelepítésével, emigrálásba való kényszerítésével, az államot irányító nép tömeges betelepítésével. Éppen ezért pontosan fordítva áll a tétel, területi revízió, a trianoni és párizsi békék területi rendelkezéseinek felülvizsgálata nélkül a kárpátmedencei népek közötti béke és testvériség sohasem állítható helyre. c) A határkérdés spiritualizálásának gondolatát még a két világháború között Titolescu román külügyminiszter vetette fel. E spiritualizálást természetesen a trianoni határokon képzelte el, a birtokon belül álló biztonság érzetében. A harmincas évek elején a közelgő vihar előérzetében a kisantant vezetői Tardieu francia miniszterelnökkel a dunai térség federálizálódásának gondolatát vettették fel, de egy sem volt hajlandó ennek érdekében a legcsekélyebb áldozatra sem, még a közvetlen trianoni határmenti színmagyar területek átengedésére sem. Most mi vessük fel ugyanezt a gondolatot, amikor mind 1938—41- ben, bebizonyosodott, hogy ez államok nem állták meg helyüket a történelem viharaiban, s hogy a kommunizmusnak való kapunyitással (Benes 1943-as moszkvai paktumával, Románia 19944-es átállásával, s Tito a maga kommunista partizán hadjáratával) magát a magyarságot is jelen gyarmati állapotába sodorták. S vajon ez államok közül egy is — legalább erkölcsileg — kiállt a magyarság mellett 1956-ban, mint ahogy Románia és Jugoszlávia megtette ma Csehszlovákia esetében? Ellenkezőleg, valamennyien arra használták fel a magyar szabadságharc vérbefojtását, hogy a nekik kiszolgáltatott magyarságra nehezedő nyomást még fokozzák. Az elszakított területi magyarság ma egyedül a magyar emigrációtól várja elsikkasztott jogainak biztosítását, népi fennmaradásának s a magyar államtestbe való visszatérésének reményét. Ha tehát ma mi emigráns magyarok is elismerjük a statusquót, mint teszi ezt a Moszkvából irányított hazai kormányzat, akkor mi magunk tépjük szét e reményeket, s adjuk át elszakított véreinket az őket körülölelő mohó nacionalizmusok prédájául. d) Lehet, hogy sokak szemében 1944—45 után a két világháború közti magyar külpolitika hiábavalónak, így hibásnak tűnik fel. De a helyes külpolitika nem években, nem is évtizedekben, de évszázadokban gonndolkozik s eredményeit csak ily távlatban lehet megítélni. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia ma éppoly krízis előtt áll, mint 1938—41-ben. Akkor is elbuktak, s a jövőben is el fognak bukni, mert ez államalakulatok mesterkéltek, mert sem geopolitikailag, sem népi tekintetben nem alkotnak szilárd egységet, mert hamis történetszemléletre, történeti jogra épültek. Éppen ezért a magyar emigrációs külpolitika nem siethet éppen most e mesterséges államalakulatok segítségére az egyetemes magyarérdekek, valamennyi magyar szabadságának, s egy államtestben való összefogása feladásával. Ellenkezőleg, épp a mai krízisben az a feladatunk, hogy az egész világ elé tárjuk ez államok életképtelenségét, azt a végzetes hibát, melyet a trianoni és párizsi békék szerzői követtek el, amikor ez államokat népeik megkérdezése nélkül, s akaratuk ellenére életrehívták, vagy nagy mértékben megnövelték, s ezzel az egész délkelet-európai térséget a feltörő imperializmusok olcsó zsákmányává tették. Ma kell tehát jobban, mint valaha hirdetnünk, hogy a Kárpátokra támaszkodó magyar államkeret helyreállítása európai érdek — s egyben az ott élő valamennyi nép boldogulásának egyetlen lehetősége. Igenis keresnünk kell s meg kell találnunk a kárpátmedencei népek emigrációjával való megértést és együttműködést. De ez együttműködés ára nem lehet történelmi jogaink feladása, a jelenlegi státusquo elismerése s elszakított magyar testvéreink sorsára hagyása. ♦ Végül még néhány kérő szó azok felé, akik akár az elszakított területi problémáink, akár emigrációs külpolitikánk kérdéseiben szót emelnek. A külpolitika, a nemzet létkérdéseiben való állásfoglalás felül kell emelkedjék minden párt, csoport, vagy szervezeti érdeken. Csak az egyetemes magyarság érdekei lehetnek mérvadók. E problémák oly bonyolultak, oly sok összetevőre épülnek, hogy azok alapos tanulmányozása nélkül csak elhamarkodott döntések, téves következtetések születhetnek. S ezek következményeit milliók szenvedik. Éppen ezért minden szervezet, mely igényt tart arra, hogy e kérdésekhez hozzászóljon, hogy az emigrációs külpolitikában részt vegyen, állítson megfelelő szakembereket e munkába, ezek hiányában sürgősen neveljen ki ily szakembereket, mert különben a dilettánsok munkájából több kár származik, mint haszon. ♦ Szabadka és Szeged valóban testvérvárosok. De ma csak azért, mert a jugoszláviai és magyarországi kommunista pártok érdekei ezt így kívánták. E testvérvárosi mivoltból az elmúlt két év során elsősorban Szabadka magyar többsége profitált a szegedi színház, operatársulat, s énekkar vendégszereplésével. (Lásd: Homonnay Elemér: "Délmagyarország 1966- ban. A Délvidék magyarországi kapcsolatai. Kanadai Magyar Újság, 1967. V. 12.). De Szeged és Szabadka közé megvont mesterséges határ bármelyik nap újból tiltó sorompó lehet, esetleg egymással szembenéző két hadsereg választó vonala. Szeged és Szabadka valójában csak akkor lesznek testvérek, ha e határvonal egyszersmindenkorra megszűnik közöttük. Detty Károly i3 ☆ ☆ Készséggel adunk helyet az említett szeptemberi cikkünk kritikájának, hadd kapjon helyet minél több nézőszögből megvilágítást sorsunknak ez a sötét kérdése is. De most már melyik írásnak van “igaza": az eredeti cikknek vagy a kritikának? Mind a kettőnek egyformán! Mert aggódó kritikusunk nem a “Szeged és Szabadka testvérvárosok" című cikk állításainak mond ellen, hanem csak annak, amit ő BELEOLVASOTT a cikk rövid szövegébe, s aztán három tételben külön meg is kellett fogalmaznia, mert a cikkben nincs benne. "Egész Trianon VÉRKERINGÉSI ZAVARA a Kárpáti Táj környékének ..." — így áll a cikkben. Miféle “szakértelem" olvashatja ki ebből az ellenkezőjét, olyat, mintha TRIANON MELLETT való állásfoglalás lenne ez? Persze hogy van TÖRTÉNELMI JOG, és persze, hogy minden birtoknak van BIRTOKOSA. Cikkünk alapgondolata épp arra mutat, hogy nem volna szabad testvérek történelmi jogon szerzett közös birtokai KÖZÉ politikai határvonalat húzni. És Szeged meg Szabadka NÉPE édestestvér, hát közibük se! Nem ők helyezték birtokaikat külön állami fennhatóság alá! Másnak pedig nincs joga birtokokat ide-oda ítélni, csak a nép rendelkezhet a sajátja fölött. Lehet, hogy az ilyen álláspont ma puszta idealizmusnak tűnik. De hát nem tisztult ideálok megvalósítására kell-e törekednie a reálpolitikának? És hogyan törekedjen, ha senki se szól róluk soha, csak azt szajkózza, amin marakodni kell?! Nehéz — nem haza-beszélni Nehéz dolga volt a magyarországi nehézipari miniszternek: számot kellet adni a magyar uránérccel való gazdálkodásról. Az uránról általában mindenki úgy tudja, hogy sziklás hegyek mélyrenyúló bendőjében tanyázik. Nem így Rabmagyarországon! Itt egészen laza a talaja: sűrű ködbe burkolózik, s innen bányásszák — a Szovjet javára. A kibányászott magyar uránérc további sorsát még sűrűbb mesterséges ködbe kell burkolni, mert hát nagyon szemetszúró az, hogy ami a mienk, az mégsem a mienk, és egyáltalán mi van vele. Erre a szemetszúró kérdésre próbált választ adni dr. Lévárdi Ferenc, hogy hátha akkor nem fog annyira szúrni. Nem az elején kezdte a választ, hanem a végén, tudniillik a majdan-majdan megszületendő magyar atomerőműnél. Persze ezt sem magyar mérnök-bábák hozzák a világra. A Szovjet építi Gyarmatmagyarországon, de azért külön államszerződés fedezéke alatt. Ugyan mirevaló ennyit tekeregni! A szerződést azért köti az ember, hogy biztosítsa az érdekeit. Nekünk meg a kifosztásunkat kell államszerződéssel biztosítani, mert 45-ben felszabadítottak. A nehézipari miniszter indokolásától nehéz megokosodni. “Területi előkészítés”, meg "építészeti felvonulás", meg "fő- és alépületek”, meg "első gépegységek” ködösítő kifejezései után bevallja, hogy "a magyar uránérc belföldi feldolgozása nem gazdaságos”, azért azt továbbra is "nemzetközi" piacon célszerű értékesíteni. (Vagyis a Szovjetnek adományozni!) Szóval lesz egyszervalamikor Magyarországon egy szovjet atomreaktor, amit majd "nemzetközi piacon vásárolt" magyar uránnal fűtenek ... így kell magyar hangzású zagyvanyelven beszélnie annak, aki nem haza-beszél. ... Vagy Szovjetoroszország a hazája és oda-beszélt? Mert akkor könynyű dolog nehézipari miniszternek lenni Magyarországon!
