Szittyakürt, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-10-01 / 10. szám
1968. október hó SZITTYAKÜRT 3. oldal Tizenkét év után A SZABADSÁG JÓ HARCÁNAK legelső feltétele, hogy ne azokban a kategóriákban gondolkozzunk, melyeket az elnyomóink szabtak meg. Ne aszerint, amit szüntelenül a fülünkbe dudorásznak, és a szánkba adnak. Frázisok ezek és elfedik a lényeget. Ügy estünk beléjük, mint róka a csapdába, pedig nem mi vagyunk ravasz rókák, hanem azok, akik gondolkozásunknak az útjába állítják a frázisok csapdáit, — köznyelvezetű kifejezésekkel takarva el a dolgok velejét kereső tisztánlátást. Számtalanszor elszajkóztuk, hogy mi mindent követeltek a rabmagyar forradalmárok 1956 őszén. Pontokba szedtük, akár Mózes a tízparancsolatot, szépen megstilizáltuk a szövegét, még meg is toldották néhányan a vágyakozó szívük szerint, mások meg kihagytak közülük egyet s mást. A vérző és elvérzett hősök, a bátor pesti srácok bambán olvasnák ma. Meg se értenék, el se hinnék, de csodálkoznának: Szent Isten! — ezekért küzdöttünk, ezért haltunk, emiatt raboskodtunk? Nem is csoda, hiszen a szavak, a követelések hirtelen támadtak akkor. Bekötözött szájból fakadtak, melyeken elpattant a kötelék. A rabmagyar szabadnak érezte magát és elsőt lélegzett. Nem egy nemzet életútját vázolta föl, hanem a megszabadulás perceinek a programját. Hirtelen honnan is vehette volna a program pontjait, ha nem a rabság határain túlról, ahol állítólag szabad nemzetek élnek, a szabadság állítólagos formái szerint, — valóságban azonban a szabadság frázisaival lekötözve. Egypárt — sokpárt Az egypártrendszer vörös frázis, a felkelők hát többpárt-rendszert követeltek az utcán. De a többpártrendszer is frázis, mert nem pártok szabják meg egy nemzet mindenkori életútját, hanem emberek, akik pártok élén vagy pártokon kívül a nemzeti életút koncepcióját hordozzák magukban. A tömeg természetes bizalma, a hívek tábora koncepciózus és becsületes emberek köré fonódik, és nem pártok köré, melyeknek kicicomázott programja jó arra, hogy propagandát lehessen vele csinálni, de sohase felel meg az osztatlan nemzet vágyának, akarásának. Mit tettek azonban felkelőink a valóságban ama október 23-ának estjétől kezdve? Embereket, személyeket tűztek az élre. Azokat, akikben megbíztak! Tehát nem azok szerint a kategóriák szerint cselekedtek, melyeket elnyomók szabnak meg! Az utcákon puffoghattak frázisok az ilyen meg olyan régi pártok visszaállítására, de a TETT a frázismentes szabadságeszme mély gyökereiből fakadt. És még a formát is megtalálta hozzá: a kiállni merő bátor tömegek közfelkiáltásos szavazatát! Igazán csak így szabad a választás! Minden másféleképpen klikkek tülekedésének ráoktrojálása a szavazókra. Vagy itt van a másik forradalmi követelés: “Ruszkik — haza!” Akadt volna egyetlen felkelő is, aki tovább kiáltozza ezt, ha a magyar földön szolgáló oroszok az első szóra lenyaklózzák a parancsnokaikat, s alávetik magukat a bizalomból közfelkiáltással választott magyar vezetőknek? Nem akadt volna! Mert a lényeg a szovjetorosz HATALOM megszüntetése a magyarok országában! — és akkor ott még disszidált orosz katonák is megférnek. “Nagybirtokot, gyárat nem adunk vissza!” — ez is programpont volt, ha piperkőcök Nyugaton ki is fésülték a forradalom műsorából. Vajon a kommunista rendszert akarták volna ezzel prolongálni a felkelők? Frázisok szerint talán úgy látszik, de lényegében bizonyhogy az ellenkezője annak. A kommunizmus előtti évtizedek nagynagy mulasztásait kellett elővigyázatosan pótolni vele, mert nem a vörös csillag, hanem a mammut-birtok és a nagy-magán-kapitalisták üzelme az a talaj, melyen a kommunizmus csírázik. A frázisok erről nem szólnak, de felkelőink aszerint cselekedtek! És ezzel a szabadságharc egyik legmarkánsabb jellegét adták meg, amit sikkasztás utólag elhallgatni a forradalom követelései közül. Nem tőkezsarnokságért harcoltunk! De nem ám! Mégis, most utólag, ilyen követeléseket lehet hallani: “szabad utat kell nyitni annak, hogy a nyugati magántőke behatolhasson Magyarországra”. És még hozzá egy szabadságharcos szövetség részéről is elhangzik ilyesmi. Hát nem a szabadságharc meghamisításának, megcsúfolásának, megtorpedózásának csimborasszója ez? És ha van benne naív jószándék, akkor se más az egész, mint egyik rabtartó frázisainak a másik zsarnok frázisaival való helyettesítése — igen butácskán. Szólásszabadság és a velejárók A gondolatnak, a szónak, a sajtónak meg a gyülekezésnek a szabadsága is lehet frázis, és a gyakorlatban bizony az! Sokszor még ott is, ahol egyenesen a szabadság istennője az állam emblémája. Mert beszéddel, sajtóval, szemléltető képekkel úgy lehet fertőzni, rombolni, zülleszteni, hogy ördöginél is ördögibb vonásai lesznek a szabadság istennőjének. Mögöttük pedig nem jut eredményre a nemzet építő szolgálatának nemes erőfeszítése. Ezek az úgynevezett szabadságjogok éppannnyira bábái, mint hóhérai a demokráciáknak, tehát csak tetszetős frázisok így csupaszon. De vajon ilyen frázis-szabadságjogokért lettek-e áldozatok forradal-VÁLASZTOTTUNK Európa keleti felének népei között SZABADSÁGHARCOS NEMZET lett a magyar. Vitathatatlanul az ELSŐ Szabadságharcos Nemzet. Időben is első és abban is, hogy harcát a legnagyobb nemzeti energiával vívta, nem is csak viszonylagosan. Csodálatot keltett vele az egész világon. Céljáért a legnagyobb véráldozatot hozta, és nemzeti küzdelmének tiszta, ép, egészséges volt a tartalma. Nemcsak példamutató, hanem követésre késztető. Honnan vettük hozzá az erőt, a gondolatot, a kifejezőképességet? Annyi gyarló, annyi sajnálnivaló, sokszor szégyenletes, nemegyszer átkos tulajdonságaink ellenére hogyan bírtunk ilyen magasra emelkedni? Mi rejtőzik magyar vérünk, nemzeti szellemünk kincsestárának pincéjében, ami csak világot rengető robbanással tud felszínre jutni és hatni? A vörös csillag rabsága váltotta ki? De hiszen alig száz évvel előbb Petőfi mondta, hogy rabok voltunk mostanáig, s a rabság azóta se szűnt meg tovább fojtogatni! Megszokhattuk. Remény csillant? De miből, amikor mások is rabok, még azok is, akik szabad nemzetnek nevezik magukat. Biztattak? De a biztatás könnyű szó csupán, a mi teltünk pedig súlyos volt, mérhetetlenül súlyos! Miből fakadt hát? Közszájon forgó tézisekből nem fejthetjük ki a választ. A politika változó, alakuló tényezőinek mérlegeléséből sem. Közszájon csak sablonok forognak, a politika meg a felszínen söpör végig, s ha orkán is néha, nem ér le az emberi lélek mélyére. Sem az egyéni, sem a nemzeti lélek mélyére. Felkelésünk és szabadságharcunk pedig egészen mélyről fakadó döntés volt. Nem is lehet kérdéses hát, hogy tudatos volt-e vagy tudatalatti. 1956 október 23-án nemcsak az értelem, hanem a magyar lélek műnk hősei? Bizonyhogy nem és ezerszer is nem! Csak felkelés mámorában úszó utcák vették át a frázismintákat — hirtelen és köznyelvű kiadásban. Ám ez is olyan igazság, hogy a küzdelem tizenkét éves pihenője után, meg a vasfüggönyön inneni tapasztalatok után ki kell mondani, de olyan döngetöen, hogy beleremegjen a magyar lélek. Föl kell ébrednünk egészen! Ki kell bújnunk a frázisok mindent elálmosító gyékénye alól! Szabadságot! Nemcsak szovjet rabságban élünk, hanem frázis-rabságban is. Egyikből éppúgy elég, mint a másikból. Élni akar a magyar, és éltető életet akar élni. Olyat, amire leikéből fakad a vágy, amihez kimunkálhatok a feltételek, s amiről lenyeshetők a frázisokba rejtett zsarnoki érdekek. Revolúció csupán evolúcióban folytatódva élet. Egymagában éppoly halál, mint a tespedt megadás. Forradalmi vívmányokat csillapuló fejlődéssel lehet csak egészségesen tartósítani. De frázisokkal teli úton nem halad, hanem döcög a nemzeti élet. És minduntalan válságokba döcög, időnként mély verembe zuhan.- DÖNTÖTTÜNK! legmélye nyílt rá a legelemibb nemzeti kérdés küszöbére. Oda, ahol már szöges ellentétben áll egymással jog és igazság, törvény és az élet, az alkotmány és maga a nemzet. A magyarság DÖNTÖTT azokban a napokban. Tudatosan ÉS tudat alatt, de világosan és egyértelműen döntött. Elvetett jogot, törvényt, alkotmányt, — az Igazságot, az Életet, a Nemzetet választotta! Ez a döntés vált SZABADSÁGHARCCÁ! • 1938 július 6-án egy Vádlott beszédéből ezeket a szavakat jegyezték be a büntetőtörvényszék tárgyalási jegyzőkönyvébe: "Ha valaha választanom kell jog és igazság, törvény és élet, alkotmány és nemzet között, akkor habozás nélkül az igazságot, az életet és a nemzetet fogom választani.” Szálasi Ferenc — a vádlott — 1944 október 15-én került a nagy kérdés elébe. Nem habozott, választott, — döntött. Tizenkét évvel utána egész nemzetének kellett választania és döntenie ugyanabban a nagy kérdésben, mert annak a döntésén, aki utat mutatott, ördögi erőszak gázolt keresztül. Nemzetünk sem habozott. Ugyanazt választotta és ugyanúgy döntött. Ez az 56-os szabadságharcunk veleje. • Mirevaló tagadni vagy elhallgatni az összefüggést a magyar lélek legmélyéről fakadt, és történelmi rangra magaslott két kísérletünk között? A KÉT OKTÓBER egyazon nemzeti problémának a feszülése és kirobbanása volt. Tartalmának súlyán semmit sem változtat a múló elbukás, sőt megerősíti azt. Mert fényjel a nemzeti ösztön számára, és a tudatos nemzeti küzdelem útmutatója.
