Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-09-01 / 9. szám
MÁSODIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1967 SZEPTEMBER Hó Ismét bővült a magyar vértanúk serege Augusztus másodikén KRÖSZL VILMOSON, NÉMETH LAJOSON és SÁNDOR ALAJOSON végrehajtották a zsidó-kommunista “bíróság” halálos ítéletét. A magyarság ítélete viszont valahogy így szól: nem is közönséges, hanem a legbecstelenebb gyilkosság ez. Az áldozatok megdicsőültek. De mivé lesznek azok, akikben ötezer év óta izzik-tüzesedik a bosszú? Ez égeti el őket és nem gázkamrák! Ecsettel is lehet káromkodni... Az utóbbi időben egyre jobban terjed a nyilvános vallásgúnyolás. Persze, ezalatt csak a keresztény vallásokat értem, mert görögkeleti, mohamedán, zsidó vagy buddhista vallásgúnyolással még nem találkoztam. Főleg a római katolikus vallás szabad préda. Ennek egyik legenyhébb, de nem kevésbé ízléstelen fokozata a katolikus papok gúnyolása. Láttam időszerűtlen és indokolatlan karrikaturát, (képet szöveg nélkül), amelyen a két-glóriás szerzetesnek mereven szalutál az előtte elhaladó egy-glóriás. Ilyen és hasonló éretlen tréfák gyakoriak a napisajtóban. Meg is mosolyogtatják a hasonló érzelmüeket, amivel már elérték céljukat és megkeresték szégyenbérüket. Tulajdonképpen Bocaccio is írt szerzetes szerelmi kalandokat és frivol kolostortörténeteket, de azok, éppen úgy, mint gazdag illusztrációik, inkább szórakoztató, érzékcsiklandozó tréfák, mint vallásgúnyolás. És mert bizonyos igazságszolgáltatás is van bennük, inkább javítanak, mint rontanak. Megdöbbentő azonban az az esztelen gyűlölet, amellyel E. Marder neves francia (?) megfestette a krisztusi passió 16 jelenetét. Valamelyik képes folyóiratban láttam ezt a szennysorozatot és akkor jutott eszembe az a nem tudom kitől származó, de igen jó mondás, hogy: “ecsettel is lehet káromkodni.” Ez a szennyképsorozat valóban káromkodás, sőt istenkáromlás, jézusgyalázás, ám sokkal kultiváltabb, raffináltabb, mint amit Pilátus korában el lehetett volna képzelni. Éppen a katolikus vallás teremtette meg Nyugat egyetlen egyházművészetét. A csodaszép katedrálisokat és dómokat, Róma, Párizs, Köln és más európai nagyvárosok büszkeségeit, valamint Leonardo da Vinci, Michelangelo, Rafael és a többi géniuszok világhíres freskóit, oltárképeit a római katolikus építőszellem alkotta. De eltekintve ezektől a remekművektől, minden tiszteletreméltó vallás a más vallások tiszteletét parancsolja, ami egyben a műveltség és jólneveltség követelménye is. Ezért érthetetlen azt gyalázni, akit többszáz millió hívő Isten Fiának tisztel, aki soha senkinek sem ártott, soha rosszat nem tett, aki nem gyűlöletet és bosszút, hanem szeretetet és megbocsájtást tanított. Miért éppen őt választotta céltáblájául a gyűlölködve támadó? Talán azért, mert belőle meg éppen csak a szeretet hiányzik ahhoz, hogy méltó teremtménye lehessen Istennek. Pszichopatológikus tünetként is lehet magyarázni: A gonosz gyűlöli a jót, a rút a szépet, a korcs az épet. És így eltorzult ízlésével és porban kúszó lelkiségével próbálta megoldani azt a magasztos témát, amelyhez nem tudott felemelkedni. A festészetnek csak iparosa ő, akit művésznek nevezni nem lehet, mert hiányzik belőle a szépség, jóság és igazság tisztelete. De, hogy az olvasó maga is elítélhesse velem a “nagy müvet”, íme, ismertetem két legjellegzetesebb ábrázolmányát: A nagycsütörtöki lábmosásnál Jézus nem az apostol lábát, hanem a (honnan-honnan nem odakerülő) mellette álló, kibontott öltözetű nő ölét nézi. A másikon a kínzóoszlophoz kötözött meztelen Jézust megalázó módon rúgja az egyik jellegzetes kinézésű pribék. A “nagy” piktor azonban nyugodjon bele, hogy a jézusgyalázók sárban rothadó pálmaágát mégsem ő viszi el, hanem — talán — rokokó honfitársa, Jean Honore Fragonard, aki egyik remekelményén a keresztre feszített Jézust, ocsmány módon önfertőzőnek ábrázolta és amelynek obszcén salakiságától undorodva nem találok eléggé elítélő szavakat s ezért Hamlet szavaival mondom, hogy: “óh, jaj nekem, hogy amit láttam . . . láttam az iszonyt ...” BÓNIS LÁSZLÓ Megkerülhet az (Folytatás az első oldalról) felelően a hallgató egyszercsak észreveszi, hogy kiesnek az életéből a kicsinyes problémák, melyek korábban óráról-órára, napról-napra őrölték. Idegrendszere megnyugszik. Könnyedén nyúl akár tantárgya, akár személyes élete kérdéseinek a mélyére, s azt találja, hogy ott azok nem kínzóak, hanem szépek. Ez az élmény üdítő, és tovább fokozza a szellemi érdeklődést. Láncszerűvé, folyamatossá válik a tanulmány meg az eredmény. Az ember kezdi érezni, hogy nő benne az életenergia, és egyszercsak telítve lesz vele. Sokkal többet bír teljesíteni, mint korábban. A tanuló egy-egy studium anyagát sokkal kevesebb erőfeszítéssel és sokkal több eredménnyel tudja elsajátítani. Fizikai teljesítőképessége is feltűnően megnövekszik. Legérdekesebb, hogy amint ezeket észreveszi magán, már nem is csodálkozik rajtuk. Világos jele ez annak, hogy öntudata kiszélesűlt, és nem magyarázatot keres különös jelenségekre, hanem éli az újjászületését. Már most hogyan, miúton megy végbe mindez? A VÁLASZ ELSŐ MONDATA elkedvetleníti az érdeklődőt: ez az, amiről nem volna szabad beszélni. A tanárok nyomatékosan figyelmeztetnek rá, és emlékeztetnek a kurzus technikájára. így magyarázzák: aki még nem uralja tökéletesen a tárgyát, az nem talál kellő kifejezést egy-egy körébe vágó külön gondolatra. A hiányos vagy helytelen kifejezések pedig éppen a lényeg gondolati átölelését teszik lehetetlenné. Többet ártanak, mint használnak. Ezenkívül a hivatott tanár kurzusa lépcsőzetes fölépítésű. Minden lépcsőn meg kell érnie, a lélekbe föl kell szívódnia az aznapi gondolatoknak, hogy egészséges egésszé szövődhessenek. Éppen ezért a tárgyat nem is lehet könyvbe önteni. A tankönyv a tárgynak a gerincét törné el, mert könyvből az utolsó fejezetet is el lehet előre olvasni, pedig ahhoz nem is csak az előző fejezetek ismerete szükséges, hanem a lépcsőzetes anyag gyakorlati átélése is. Éppen ebből a módszerből terem az eredmény. Csak segéd-tudományok tankönyveit használják. így már érthető és annyira el is fogadható az informátorok huzalkodása, hogy ezt a tájékoztatást is abba kellene hagyni. Miben lehetne mégis valamennyire összefoglalni ezt az újszerű és kecsegtető szellemi törekvést? Az ember badarságnak tart egy ilyen állítást: “tudomány, melynek nincs tárgya”. Az is. De itt tulajdonképpen nem is tudományról van szó, hanem módszerről, melynek segítségével az ember önma-A MAGYAR KENYÉR MÚLTJÁBÓL Edward Brown angol orvos, aki a XVII. század végén járt Magyarországon, útleírásában ezt írja: “Nincs sehol jobb kenyér Európában, mint ebben az országban.” A külföldi véleményeket a magyar kenyér dicséretéről kötetbe lehetne összegyűjteni. Most egy fiatal magyar kutatónő, Kisbán Eszter, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajztudományi Kutató Csoportjának munkatársa a külföldiek véleményeit is beleszőtte abba a munkájába, amely a magyar kenyér történetét és néprajzi jellegzetességeit dolgozza fel. Munkájában többi között leírja, hogy a hazai kenyér, amelyet napjainkban sütnek, évszázadok során jutott el mai ízéig, minőségéig. A honfoglaló magyarság, bár a kenyér szót már használta, a mai kenyeret nem ismerte. Akkoriban a kenyér lepényszerü, laska-féle készítmény volt. Napjaink erjesztett, magas kenyerének elődje csak a XIV-XV. századok között alakult ki, párhuzamosan a gabonatermelés, az őrlés különböző technikáinak elterjedésével. A mai értelemben vett kenyér a néptáplálkozásban és a katonák élelmezésében a XVI. században került túlsúlyba a lepény-kenyérrel szemben. A XVII. és XVIII. században a kenyér legfőképpen árpából készült, de már a rozskenyeret is sok helyen fogyasztották. A búzából készült kenyér csak a XIX. század végén terjedt el. Ekkortájt szinte az ország minden néprajzi tájegységén kialakult a kenyér jellegzetes formája és minősége, s ehhez a parasztság sok helyen még napjainkban is ragaszkodik. A táji hagyományokat követve, a kenyér jellegzetes elveszett emberi gának és világának jobban a mélyére tud nyúlni, mint a szellemi képességei közül túlkultúrált matematikus és logikus értelmével. Ehhez egy újszerű és módszeres gondolat-vezérléssel nyílik út. A tudományos meg a köznapi észjárás általában a deduktív és az induktív következtetési rendszereket veszi igénybe, amikor egy-egy igazságot kutat. Ismerünk reduktív következtetési formát is, melynek alkalmazásával mintegy “ráébred” az ember igazságokra. Ennek a módszere azonban még nem nyert komplett kidolgozást és tudományos elismerést, bár igen sok igazság fénylik a gondolat világában, mely ráébredésből eredt. Ügy látszik, mintha ez az újszerű gondolatvezérlés a reduktív igazságkeresés módszere szerint folyna. Csak vele az ember elsősorban önmagára “ébred rá”. Saját lelkének és lelke rejtekének mélyebb rétegeibe tör bele. Ott villannak meg előtte igazságok, és ezeket az igazságokat nem töri meg az ellentétek relatív nyomása. Nem összeütközésekből és az ütközők erősebbikének győzelméből jöttek létre, hanem onnan erednek, ahol az abszolút létezést még nem borítja be a relativitás fénytörése. S ahol a dolgok létezése, érzékelése meg ismerete szinte ugyanazt jelenti. AZ ELMÉLYÜLÉS MÓDSZERES KIVÁLTÁSA kiszélesíti az öntudat síkját. Több világosság hatol a tudatba, mint amennyi a gondolkodás mai kultuszában olyan szegényessé teszi az életünket és ismereteinket. Érdemes újból hangsúlyozni, hogy Európában már 51 és Amerikában is 4 egyetemen tanítják ezt a metodikát. Hallgatóit egy-egy kurzuson is ezrével, meg tízezresével kell számolni. A Szittyakürt felelős öntudattal, a magyarnyelvű sajtóban elsőként küldi szét tájékoztatását ezekkel a sorokkal. A tárgy annál is közelebb áll lapunkhoz, mert kínzó szociológiai problémát világít meg. Láthatólag ez fogja eldönteni a kérdést, hogy emelkedett társadalmak nevelnek-e ki emelkedett egyéneket, vagy egyedül az egyénben rejtőzködik-e az a szellemi lehetőség, melynek kivirágzása emelkedett társadalmakat hozhat létre. Úgy tűnik, mintha-a jólsejtett és sokat emlegetett szellemi korfordulónak a magja indult volna ezeken az egyetemeken csírázásnak. A kérdés csak az, hogy a sötétség uralkodó hatalma mennyire nyomja még el a világosság ébredését. (—s —n) változatai alakultak ki a vidéki városokban is, ezeket a sütőasszonyok a piacokon sokáig árusították. Kisbán Eszter kutatása során bejárta az egész országot, s pontosan megrajzolta, hogy hol milyen nyersanyagból, milyen módon sütik a kenyeret. Gyűjtése közben a kenyér készítésének régi, primitív emlékeivel is találkozott, olyanokkal is, amelyekről már a Biblia is szól. A kenyér kultuszával kapcsolatban is érdekes emlékekre bukkant. A szegényeket, ha a családot szerencsétlenség vagy gyász érte, kenyérrel ajándékozták meg. A tanulmány arról is megemlékezik, hogy a napjainkban használatos élesztőt a parasztság a múlt századokban különböző kovászfélékkel, borhabbal, törköllyel és más erjesztőkkel helyettesítette. MEGHALT HASSAK LAJOS Keresve sem lehet találni rá találó kifejezést, mert a müvészlélek és a forradalmár-lélek fonódott össze benne, és ott össze is csapott egymással. Ki is csapódott belőle — elég torzonborz módon. Irt, festett, költő is volt, — s alkotásait hol meg kellett szeretni, hol meg meg kellett borzadni azokon. Jóság és rosszaság formálta, de kiformálni egyik sem tudta. Érezte maga is, s úgy tudta, hogy éppen ez a formátlanság: ő. Olykor nagyrabecsülte ezt a bozontos önmagát. Nagy a hagyatéka. Babérkoszorúk is sorakoznak benne, csak egy szobor hiányzik belőle: a tisztult ideál, amit utánozni lehetne. Amit utánozni kellene.
