Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám
1966 DECEMBER HÓ SZITTYAKÜRT HETEDIK OLDAL A MAGYAROK VÉRE Albert Camus Nobel-díjas francia író cikke (Átvettük a Pennsylvániai 1956-os Forradalmi Tanács, valamint a Kereszt és Kard Mozgalom “Memory of the 1956 Revolution”, angolnyelvű kiadványából.) Egy Marosán nevű pesti miniszter, kinek neve a nyelvek szeszélyéből franciául “vértócsát” jelent, s így a név maga kész szovjet program — kijelentette, hogy nem lesz többé ellenforradalom Magyarországon. Az elvtárs ezegyszer igazat mondott: a szovjet ellenforradalom legázolta a Magyar Forradalmat. Hogyan is indulna újabb rohamra, amikor birtokolja már a hatalmat? Magyarországon mégegyszer csak újabb Forradalom lehet! Nem tartozom azok közé, akik kívánnák, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, — a nyugati világ szeme-láttára, amely viharzón tapsolná, hullatná keresztény könnyeit, aztán hazamenne felvenni házipapucsát, mint a vasárnapi football-szurkoló a kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, túl sok a vér az arénán, — mi nem gavalléroskodhatunk, csak ha magunk vérét ajánlanánk . . . A magyar vér végtelen értéke Európának és a szabadságnak. Most láttuk ezt meg igazán, óvni és őrizni kell a magyarok vérét minden cseppjéig! De azok közé se tartozom, akik úgy hiszik, hogy alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, hogy bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, — nem több jogon, mint ahogy az inkvizició kereszténynek mondta magát. A szabadság kibomlásának mai évfordulóján minden erőmből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjék és a mi mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi bojkottot az elnyomókkal szemben! És ha ez a közvélemény túl laza, gyáva és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, és ha a mi hangjaink is túl gyengék, — kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon a pillanatig, amíg a szovjet ellenforradalmi állam ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt összeomlik mindenütt keleten. Mert itt valóban egy népellenes reakciós államról van szó. Hogyan is neveznénk másként ezt a rendszert, mely apát fia feljelentésére kényszeríti, a fiút arra, hogy börtönbe kergesse apját, — a feleséget, hogy férje ellen tanúskodjék ... a rendszert, amely a besúgást állampolgári erénnyé emelte? Idegen tankok, titkos-rendőrség, húszéves lányok felakasztása, a munkástanácsok megfojtása, az akasztófa s újra az akasztófa, az írók elhurcolása és bebörtönzése, a rágalom és hazugság sajtója, internálótáborok, a gondolat elnémítása: a cenzúra, letartóztatott bírák s a bűnöző aki törvényt hoz, és újra és újra az akasztófa, — ez a szocializmus? Ezek a szabadság és igazság ünnepei? Nem, mi ismertük és ismerjük a diktatúrák fanatizmusának e folytonos és véres szertartásait! A magyar szocializmus ma börtönben, vagy száműzetésben van. A pesti középületekben állig felfegyverkezve kószálnak a rémuralom középszerű figurái. Ezek a kis zsarnokok, remegnek a szabadság szavának említésére és megvadulnak a szótól: igazság! Bizonyos, hogy a mai nap szabadsága és a győzhetetlen igazság napja: ünnepe minden magyarnak, de ez a félelem nehéz napja a — kádároknak. E tirannusok, nyugati bűntársak segítségével, — kiket senki és semmi nem kényszerített a túlbuzgó közreműködésre, — ezek a tirannusok sűrű füstbe burkolták igazi tetteiket. Ha valami mégis átvillan e ködrengetegen, ezek vagy nyugati tolmácsaik gyorsan megmagyarázták nekünk, hogy minden rendbejön vagy tíz nemzedék élete alatt, addig csak masírozzunk vidáman a jövő felé. Megmagyarázták, hogy az országutakon hajtott népek a hibásak, miért okoznak forgalmi akadályt a haladás nagyszerű útján, hogy a kivégzettek simán beleegyeztek felakasztásukba, hogy az intellektuelek boldogok, ha a szájukat betömik, s a nép maga pedig egyenesen elragadtatva dolgozik, túlórázik nyomorult éhbérért, mert hiszen ez vonalban van, ez történelmi szükségszerűség. Ilyeneket mondtak. Egy napon azonban szót kért maga a nép. Beszélni kezdett Berlinben, cseh-földön, Pozenben s felemelte fejét: Budapesten. Itt Pesten ugyanakkor az intellektuellek is leszaggatták szájukról a kötést: a munkásság és értelmiség egyetlen tömör hangon zendült fel, — kiáltani kezdte, hogy az ember ügye úem előre ment eddig, hanem hátrált, hogy leigázták őket semmiért, elhurcolták őket semmiért, ölték őket semmiért, s hogy e mai naptól pedig tényleg a jövő útján járhassanak, követelni kezdték: mindenkinek adassék meg a szabadság és szolgáltassék igazság! így, a szabad Budapesten a felkelés első kiáltása köddé, porrá vált a sok tudálékos híg elmélet, a kilométernyi hamis érvelés, a szemfényvesztő doktrína. És a világ elé lobbant az Igazság, a sokszor meggyalázott, meztelen igazság. Fölényeskedő munkás-vezetők, nem is tudva talán, hogy ezzel az egész munkásosztályt becsülik le, nagyban magyarázták nekünk, hogy a nép könnyen lemond szabadságáról, ha kenyeret juttatnak neki. De akkor hirtelen és váratlanul egyszer-csak maga a nép felel nekik s elmondja, hogy kenyere sincs . . . de ha volna is, akkor hiányzik valami más, a pótolhatatlan. Nem tudós egyetemi tanár, de egy egyszerű pesti vasmunkás írta le ezeket a sorokat: “Azt akarom, hogy felnőtt, gondolkozó emberként kezeljenek. Azt akarom, hogy kimondhassam, amit gondolok s hogy tudomásul is vegyék!” Ami az értelmiségieket illeti, akiknek prédikálták és hörögték, hogy nincs más igazság csak ami “vonalban van”, a párté, — íme, az eskü, melyet valaki közülük tett épp a pártigazság érvényével megölt Rajk sírjánál: “Soha többé se fenyegetésre, se kínzásra, sem az eszme rosszul értelmezett szeretetéről nem fogja elhagyni ajkunkat más szó, csak az Igazság.” Mindez után most már értünk mindent. A lemészárolt nép a miénk, a mi népünk, ahogy a spanyol nép ügye a miénk volt 20 évvel ezelőtt. Finomkodó magyarázgatások, fogalmazási trükkök, ravasz meggondolások, amelyekkel igyekeznek elkendőzni az igazságot, nem tévesztenek meg többé bennünket. Érdektelen, hogy mi a különbség Rákosi és Kádár közt. Egy a forrás. Rákosi hosszútávú vérengző, a másiknak még nem volt elég ideje. A magyar szabadság szempontjából mindegy, hogy ki dirigál: a kopasz gyilkos, vagy az üldözött üldöző. Sajnálom, hogy ismét Cassandrának kell lennem és ki kell ábrándítanom a mindig újraéledő optimistákat: diktatúrában nincsen fejlődési lehetőség. A terror nem fejlődik csak a mélypont felé, a vérpad nem liberális, az akasztófa nem türelmes. Nem ismertünk soha, sehol a világon pártot, vagy diktátort az abszolút hatalom birtokában, ki ne élt volna végsőkig ezzel a hatalommal. A diktatúra természetében rejlik, legyen jobboldali vagy baloldali, hogy egy pártra épül s a pártnak semmi oka, hogy megsemmisítse önmagát. Épp ezért az egyetlen fejlődésképes társadalmi forma, mely megérdemli minden figyelmünket és cselekvő szimpátiánkat az, amely intézményesen több pártra épül. Egyedül ez a szisztéma képes az igazságtalanság és bűnök feltárására, tehát a társadalmi élet állandó tisztítására. Bizonyos az, hogy se személynek, se pártnak nincs joga az abszolút hatalomra. Senkinek se lehet tartós előjoga egy mindig mozgó, hullámzó történelmi folyamatban. A leigáztatást és terrort pedig semmiféle jogon igazolni nem lehet. Budapest ezen a ponton is utat mutatott nekünk. A legázolt, leláncolt Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik más nép a világon az utolsó húsz esztendőben. De, hogy ezt a történelmi leckét megértse a Nyugat, a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, ahhoz sok magyarnak a vére kellett, hogy elfollyék, — s ez a vérfolyam most már szikkad és száradni kezd az emlékezésben. Próbáljunk meg legalább annyira hívek maradni Magyarországhoz, mint amennyire a spanyol néphez voltunk. A magáramaradt Európában nincs más jogunk és módunk az életre, a megmaradásra, mint soha el nem árulni azt, amiért a magyar harcosok meghaltak. És soha sehol nem igazolni a gyilkosokat. A szabadság és igazság meg nem szűnő követelése, a munkásság és értelmiség egysége, s ha kevés is, de nélkülözhetetlenül szükséges a politikai demokrácia követelése, mert ez előfeltétele a gazdasági demokráciának, — íme, ezeket az elveket védte Budapest. És ezzel a tettével a felkelő nagy város emlékeztette Nyugateurópát elfeledett igazságára és nagyságára. Nyugatnak számtalan fogyatékossága, bűne és hibája van, — ez a valóság. Mégis ne feledjük, egyedül a mi rendszerünk: a szabad géniusz-adta tökéletesedési és fölemelkedési lehetőség. Ne feledjük, hogy amíg a diktatúra barátot barátjának elárulására kényszerít, addig nálunk a társadalom minden tévelygése ellenére mindig kitermeli azt az emberi lelket, amely fenntartja az élet becsülését, azt a szellemet, amely az ellenségnek is kezet tud nyújtani, hogy megmentse a haláltól. A magyar írók magatartása bizonyítja, mi a különbség a sztálini kultúra és a nyugati, szabad légkör között: inkább választják a hallgatást, mint hazudni parancsszóra. Nehéz nekünk méltónak lenni ennyi emberi szépségre és áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, — megsokszorozni erőnket, szolidárisnak lenni egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, szemben az ellentmondás és a halál erőivel, melyek elhomályosítják a történelmet. Bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, amelyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és a szabad munka terméke. A magyar munkások és szellemi emberek, akik mellett ma ott állunk annyi tehetetlen bánattal, tudják mindezt, s ők azok, akik mihdennek mélyebb értelmét velünk megértették. Épp ezért, ha elesettségük, szerencsétlenségük a miénk, — miénk a reményük is. Minden nyomorúságuk, számüzöttségük, láncaik ellenére királyi örökséget hagytak ránk. Valamit, amit ki kell érdemelnünk: a halhatatlan szabadság gondolatát, amelyért ők nemcsak felkeltek, de amit egyetlen nap alatt felmutattak és visszaadtak Európának. ★ ★ ÍRÁSOS EMLÉKET TALÁLTAK A DÉLI HARANGSZÓRÓL, melynek eredete eddig csak szájhagyományokra támaszkodott. A kőszegi magisztrátus egyik jegyzőkönyve említi meg, hogy a városban Szolimán “elrettentése” emlékére 1532 óta van szokásban a harangok megszólaltatása. ★ SZÁZAN TANULNAK JAPÁNUL BUDAPESTEN és most a Tankönyvkiadó magyar-japán tankönyvet jelentet meg.
