Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám
VOL. V. ÉVFOLYAM — NO. 12. SZÁM A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1966 DECEMBER HÖ 18 ÉVVEL KORÁBBAN IRTA, DE AZ 56-OS SZABADSÁGHARCRÓL IS SZÓL. ILLYÉS GYULA: MAGY ÁROK “Isten csodája, hogy még áll hazánk.” Petőfi nem hitt vallási csodában; a csoda neki egyszerűen ésszel föl nem foghatót, illogikust jelent, valami olyast, ami kívül esik a józan, az érdeket, a következményeket latolgató gondolkodáson. A magyarság magatartása valóban ilyen. Létét vakmerő harcainak köszönheti. E harcok kezdettől fogva mindig védekező harcok, az idő teltével mind kétségbeesettebben védekező szabadságharcok. Valamennyi reménytelen. A meglepő az, hogy kitörésük pillanatában a legreménytelenebbek: az ellenség mindannyiszor legalább húszszor erősebb, a józan ész visszatántorodnék ilyen vállalkozástól. A higgadtságáról, tárgyilagos szemléletéről híres nemzet látja, hogy nekiugrása csak kudarccal végződhet s mégis újra és újra nekiugrik a Góliátnak. Balsejtelme mindannyiszor valóra válik, ae ebből a leckéből sem okul. Történelműn!: nesn logikára oktat. Arra oktat, s ez benne a vigasztaló és magasztos, hogy nemzetek életében olyan fogalmaknak is van értelme, mint bátorság, merészség, ideákhoz való ragaszkodás. Ezer esztendőket még a népek is csak csodák révén élhetnek; a főniksz mintájára. “Rákóczi átlépi a magyar határt” — szép volt gyermekszememnek a hófehér lobogókkal, fénylő paripákkal, veres díszmagyarokkal rikító olajnyomat, középen, méltóságos urak élén a széparcú fejedelemmel; de mennyivel szebb s megindítóbb volt az a másik kép, melyet a Historie des Révolutions de Hongrie olvasása közben később maga a fejedelem rajzolt elém. Ezen a képen berúgott zsoldosok tántorognak, rablóvá züllött parasztok hadonásznak fütykösökkel, rongyok lobognak, egy szemtelen és házsártos, bocskoros nemes hányja-veti magát, szinte az út is locskos. Oh, az a bevonulás! Az a sereg! Közvetlenül a határ előtt egy nyomorult kis galíciai falu, Szkólya lakosai — talán adóbehajtástól rettegve — fel tudják tartóztatni. A szabadság már-már valami csúnya faluvégi bicskázásban vérzik el. Szerencsére “a feleselés közben egy zsidó rámismert (írja maga Rákóczi), a ricsaj és lökdösés örömre és udvariasságra fordult”. A felszabadításra váró nemzet ott a határnál 200-250 szökevény veszekvő szolga, akiket a felszabadító is ugyanezen az oldalon egymásután háromszor csőcseléknek nevez, “mely rablás között sajátítgatta a háború elemeit”. Vezéreik Esze Tamás mellett egy “bűnei miatt üldözött tolvaj” — aki annak köszönheti tekintélyét, hogy bandájában ő a legkülönb ivó. Rákóczi legszívesebben visszafordulna; őt nemcsak az a lengyel selyem-ágy várta, melyről Ady énekelt, de abban selyempuha szerelem is. Miért nem fordult vissza? Harmincöt év múltán könyve fejezeteinek bevezetőjében szinte soronként föltekint és fölsóhajt “óh örök igazság!” hozzád. E pillanatban, e kócos csőcselék közepén is, e testtartásban kell elképzelnünk őt, a tapasztalatlan, huszonhat éves, törékeny, franciásan finom herceget; az égre tekint. Aztán két kézzel belenyúl a szutyokba, szervez, parancsnokokat nevez ki (egy tolvajt és egy iszákost), jelt ad az indulásra. Néhány nap múlva 3000 embere van. örök tartalmat hordoznak századokon, évezredeken át az örök nyelv szavai: Harmatozzatok Egek — onnan felülről! S a szív ezt az örök tartalmat őrzi, az egymásután pergő évek karácsonyi évadja ezt az örök tartalmat mindig életre kelti. Nem te mesterkedted — Ember —, csak szomjaztál, vágytál, valamit kértél a Magasságoktól, a Magasságokból, — mert csillanó örömpercek és sajgó fájdalmak közt érezted itt lenn a tikkadást. Rájöttél, hogy bármilyen hős tudsz lenni, alkotó, fúró-faragó, művész és tudós, — tehetséged korlátolt, erőd fogyatékos, s akár szűkösen, akár bőséggel ragadod meg a földi javakat: hiányt érzel nemcsak lelkedben, hanem kedélyedben is valami iránt, ami csak Felülről jöhet. És az Egek — harmatoznak. Majd’ kétezer éve már, hogy leszállt az Égi Ajándék: a Tündöklő — szegényes pólyába takarva, jászolba fektetve. Gondolata, évezredeken áthullámzó élménye ma is nyom és felszabadít, elfogódottá tesz benned valamit és kiárasztja a lelkedet. Bölcs és hatalmas királyok vittek a Lábaihoz ajándékot, — szegény pásztorok amijük volt: arannyal, tömjénnel, mirhával egyértéküt. Üres formasággá, csillogó haszontalansággá, üzleti nyerészkedéssé váltak azóta az ajándékok? Misztériumra már nem fogékony lelkek elszáradt, reklámtól sajtolt kiáradásává? Mit számít?! Karácsony van, — s az Égi Mag, ezernyi formára kopva-gyatrulva, a külszín alatt is ott szorong a lényegben, mely túl van formákon és az időn, valószerűségen és azon, amit az értelem észszerűnek ítél, vagy éppen ellenkezően: helytelennek, észszerütlennek, — talán elégtelennek tart! Misztikumot fejtegetni: meddő vállalkozás. Csak a kifejezések szaporodnak, csak elméletek születnek, s a megfejtés helyett az értelem korlátái közt egyre zavarosabbá válik a titok. A miért? és a hogyan?, az ezért-azért és az így-úgy, — nem a szív kérdései és válaszai. De ADNI, — juttatni, ajándékozni, — szeretni, fáradni, áldozni, segíteni: a szív dolga. Tenni valamicskét, amikor sokra és mindenre nem futja, kicsit és keveset juttatni a kicsiből és kevésből, szegény pásztorként zarándokolni ARCCAL MAGYAR VÉREINK FELÉ, — ez karácsonyi misztérium, melyben a szelet kenyér, a félmaréknyi só, egy-egy pólyácska és takaró nem is csak szimbólum, hanem arany érték: a Szeretet áradása a Szeretet Ünnepén. Nem jószág, melynek árát kalmárok mérik börzén: szívjóság az — kiterjedés nélkül, arany — súly nélkül, az enyhülés mirhája, tömjén, melynek füstje szétterjed s magasba száll, — ősi magyar falvak új magyar népét köti össze egymással, a számüzöttekkel, a — Karácsonyi Éggel. Valamit — várnak otthon magyarok. Valamit, amit nem mértékkel mérnek, s amit a szavak értelmetlenné váló zűrzavarában már nevezni sem lehet . . . Valamit várnak, s valamit — kaptak. Ezt sem lehet rőffel mérni és grafikonnal ábrázolni. A szívüket küldték haza ajándékként ezen a karácsonyon azok, akik adakoztak Mozgalmunk “Arccal Magyar Véreink Felé” akciójára. Magyar Karácsonyt csináltak — mércézés nélkülit. Érintse boldog örömérzés a szívüket! Köszönjük. A tagadással szemben egek harmatoztak onnan felülről. S ezzel nem titkot fejtegettünk. Ezzel megfeleltünk az örök karácsony legszentebb sugallatának. (Folytatás a második oldalon) RORATE COELI...
