Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
1966 OKTÓBER HÓ SZITTYAKÜRT HETEDIK OLDAL A CSORNAI ÉS SOPRONI FORRADALMI KATONAI TANÁCS FELHÍVÁSA! Mi, a Csornai és Soproni Határőrség katonái kijelentjük, hogy rendületlenül a nép mellett állunk, és őrködünk forradalmi vívmányaira. A népre nem lőttünk és nem is fogunk lőni. HATÁROZAT: 1. A szovjet csapatok azonnali kivonását hazánk területéről; 2. A szovjet csapatok kivonása után új választási törvényt és szabad választások megtartását; 3. Törvényes keretek között vonják felelősségre azokat, akik megakadályozták a szabadságharc békés kibontakozását; 4. Nem akarjuk a tőkések és földbirtokosok uralmát. Megígérjük, hogy az ország szent határait és a népet esetleges felsőbb utasítás ellenére is minden idegen támadással szemben megvédjük. Szembefordulunk minden restaurációs kísérlettel, amely a forradalom vívmányait és eredményeit veszélyeztetné. Népünk igazságáért elesett szabadságharcosokat és hősöket példaképeinknek tekintjük. A Csornai és Soproni Határőrség, valamint alegységei feladatának tekinti a rend fenntartását, a lakosság személyi és vagyoni biztonságának a megvédését a nemzetőrséggel, a rendőrséggel és a soproni egyetemistákkal karöltve. Csorna, 1956. október 31. Csornai és Soproni Forradalmi Katonai Tanács NEMZETI KOMMUNIZMUS? A fölszaba-dúlás első terrorhulláma nemcsak a szót, de még a gondolatot is belefojtotta a magyarba. A fékevesztett bosszú vérengzése után, a második terrorhullám nyomására öklendezte ki magából a magyar lélek a “nemzeti kommunizmus” gondolatát. Inkább valami egérút volt ez, a “menekülni muszáj, de nincs hová” fuldoklásában. Eszmei alakja ködös, mint jelszó pedig: ellentmondó és zavaros képzeletekből próbált kibontakozni. Célpontba sem a nemzeti lélek vágya tolta, hanem a déli szomszéd mintája, ahol az emberi életre a normális atmoszféranyomáson felül csak egyféle pót-nyomás nehezedett: a belső életforma kommunizálása. És nem még ennek a tetejében az orosz csizma, a szovjet parancs is, mint Hazánkban. A kettős terror megfeneklése, s főleg a szovjetizáló radikalizmus ellen próbáltak egyesek nyíltan, sokan pedig titkos gondolatvilágukban a nemzeti kommunizmus felé menekülni. Kik voltak az egyesek és kik voltak a sokak, ebben a politikai kényszer-irányzatban? • A szóhoz és hatalomhoz jutott magyar egynéhányak egészen másképp tapasztalták meg a kommunista világot, mint ahogyan azt korábban elképzelték. Idealizált marxizmust és leninizmust szívtak magukba, ilyesmik jegyében folytatták politikai küzdelmeiket, — s belepottyantak a sztálinizmusba, amit a tetejében még Berea szelleme és módszerei realizáltak. A néhányaknak kis tábora tehát könnyen tört szét: az eszmei harcosok zászlóaljára és azokra, akiknek mindegy volt, hogy hogyan és honnan hullik, csak megtarthassák az ölükbe dobott kommunista hatalmi koncot. Az előbbiek lettek a nemzeti kommunisták, a rajklászlók. Nem maradtak kisebbségben a moszkovitákkal szemben, pedig azok szovjet-segédlettel mégis elbántak velük. Irányzatuk csendben hódított a parasztság körében. A földhöz juttatott parasztok körében, akik fölött már suhogott az orosz kolhoz viharszele. A munkásság körében, akik jobbsors helyett civilben is haptákba-vezénylést, aztán normát és dumát nyertek a sarló-kalapácsos zászlók alatt. Meg állandósított éhbért, ha engedelmeskednek, ha túlteljesítik a normát, és felmondják a kommunista leckét a pártideológus elvtársaknak. Szóval, gyarapodott az “eszmei” tábor, az idegen járom s a nyomorúság magasnyomása. És ez a tábor csak kényszerből volt egy kicsit kommunista, lélekben nagyon is ellene volt a kommunizmusnak. Odahúzott aztán a megdöbbent értelmiségnek az a része is, melynek viszonylag nem kellett túlsókat feladni korábbi elveiből, tehát képes volt azokat tovább hajtányolni vörösre váltott sínpárokon is. Magyarok voltak. Helyenkint egyenesen törzsökösök. Sőt szocialisták is: népi szocialisták, — de ezt nem hangoztatták. Nem akartak a szocialista szó kiemelésével azonos irányzatot mutatni a szégyenfoltokban bővelkedő szociáldemokratákkal. Mégkevésbbé akartak nemzetiszocialistáknak tűnni, — talán előítéletek, talán az ehhez a kifejezéshez fűződő németes máz miatt. Milyen politikai múltból léptek ők elő? “Nemzeti radikalizmus” jelszóval, az akkor még fajvédő márkát viselő, Bajcsy-Zsilinszky Endre kötött össze a harmincas évek elején egy politikai csokrot. Kis társaságot és sok gondolatot. Radikalizmusának megfelelően, mélyen hasított bele a magyar élet fekélyeibe. Megoldásai azonban éppannyira kamaszosak voltak, mint amilyen vehemens volt Zsilinszky férfitermészete. Mocsaras a paraszt földje? — hát le kell csapolni! Nincsenek korszerű termelőeszközei? — hát juttatni kell neki! Garmadával szórta a diagnózisokat, azok nyílegyenesen tapintottak rá a bajokra, — kritikája azonban rombolt, mert reális lehetőséget sohasem mutatott, de alapozatlan követelést annál többet ébresztett. (Belügyekben szerezte a gyakorlatot a felelőtlenséghez, ami mint külpolitikai felelőtlenség, 1944-ben halálos pontot is tett a neve után.) Az érdekes és jellegzetes mégis az volt Zsilinszky nemzeti radikalizmusa körül, hogy vonzó hatást gyakorolt egy kisszámú, de tehetséges magyar értelmiségre. Az előbb említettekre. Főleg haladó írók (ez a kifejezés már akkoriban kezdett meghonosodni), és falukutatók gyülekeztek köréje. Talán vezérüknek is tekintették volna, ha Zsilinszky vezéregyéniség lett volna. Ha nem olyan érdesen felelőtlen, s ha legalább valamennyire összeért volna benne az a magyar gondolatkör, melyet felborzolt, de átfogó elképzeléssé nem volt képes fésülni. Még kevésbbé országépítő tervvé dolgozni. Bajcsy-Zsilinszky Endre nem eszméinek, hanem még töviskoronába sem fonható eszme-tüskéinek és felelőtlenségének lett az áldozata. De mártíromságának nimbusza megmárkázta követőit, sőt meg is gyarapította azoknak táborát. Nem volt ez a tábor kommunista, — dehogy is volt. Mindössze “baloldali’ árnyék alatt virágzott magyar intellektuelek tábora volt. De mert magyar kommunisták, pláne értelmiségiek, egyáltalán nem voltak találhatók nálunk, a szovjetizáló rezsim így-úgy nyeregbe ültette őket. Hiszen német- és náci-ellenesek voltak! Tehetségük és törekvésük számára nem nyílván más út, ez az értelmiségi tábor is “nemzeti kommunista” lett, amikor a másik oldalon jobban döngették mellüket a moszkoviták. Ma még titok, hogy Rajk László akasztófája előtt mennyire jutottak. Hogy tudták-e egyáltalán valamiféle politikai szövetté szőni kusza terveik fonalát. S hogy a 48-as disszidáltakon kívül miért sikerült egypár neves “nemzeti kommunistának” otthon is élve maradni, sőt tenni is valamit. A nevesebb disszidensek azonban megírták emlékirataikat. Egyáltalán nem megvetendő munkák. Csak a politikai harc személyes vonatkozásai, és így a szubjektív ítéletek fölött kell szemet húnyni, s kiderül, hogy politikai irodalmunknak igen tanulságos tanulmányai ezek az emlékiratok. Magasabb szintről szemlélve kirí belőlük a tartalom és a kifejezés közötti ellentét: szerzőik kerülgetik a kását. Nemcsak azért,‘mert küzdelmük hőskorában — a rákosi-érában — nagyon is forró lett az, s nevén nevezve szólni nem lehetett róla, csak szidalmazni. Hanem azért is, mert a nemzeti végveszélyben mutatkozott meg igazán: a magyar jobboldal és a magyar baloldal majdnem egyként látott, s inkább csak kétfelől akarta elérni ugyanazt. Ezt azonban még a szabad emigrációban is csak karakán elfogulatlansággal lehetne bevallani azok részéről, akik jócskán megkéstek a felismeréssel. • Az emigráns “baloldalnak” van egy súlyos érve. Az, hogy a harmincas és negyvenes években magasra lobbant magyar akarás Középeurópa legyőzetése miatt külpolitikai síkon őket igazolta. Az ő ellenségük bukott el. De arra nem tekintenek, hogy nem az ő barátaik nyertek! ők egy nemlétező külpolitikai frontra tették a tétet, s helyébe a Szovjet ugrott besöpörni a nyereséget. A nemvárt nyertessel szemben — éppen magyarságuk, meg intellektualitásuk folytán —nyomban szembe is kerültek. A hazafias számkivetést éppen az teszi groteszkké, hogy egymás ellen is küzdenek benne azok, akiknek közös az ellenségük, s akik egy-két lépcsőfokkal feljebbről nézve, a magyar sorsalakítás útjain hasonló, sokszor azonos követelményeket látnak. De az emigráns jobboldalnak is van még súlyosabb érve! Igaz, hogy reálpolitikája elbukott, de nem az ő útjain csúszott bele nemzetünk a népi, társadalmi és politikai sírgödörbe, sem pedig a szovjet-blokk teljes gazdasági kisajtolásába. A jobboldal németgyőzelmes bizakodásával szemben ott áll a ránkszakadt pusztulás sötét ténye, tehát bizonyossága. Az nem elegendő érv, hogy a magyar baloldal nem ezt akarta. Azt talán ki lehetett számítani, hogy a világmérkőzésben Németország alulmarad, de annyit mindenképpen látni kellett, hogy az európai nemzetiszocialista irányzatnak csak másodsorosan képezik a