Szittyakürt, 1962 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1962-11-01 / 2. szám
1962 november hó SZITTYAKÜ RT 3. oldal n KUBAI ÉBRESZTŐ AZ U.S.A. TERVSZERŰ SZOVJETIZALASA Moszkva a washingtoni koegzisztenciális hangulatot kihasználva a rakétatechnikusok ezreinek átvezénylésével s rakétakilövő állomások berendezésével immár hadászatilag is birtokba vette Kubát. Washingtonnak tehát minden oka megvan, hogy bűnbánóan verje keblét s mea culpázzék ostobasága miatt, hogy Castro Fidél furcsa „forradalmát” győzelemhez segítette. Mert azóta senki sem tépázta meg jobban az USA presztízsét, senki sem tette nevetségesebbé az USA-t, de senki sem ingatta meg alaposabban az USA biztonsági pozícióját, mint Kuba szakálas diktátora a moszkvai vonalra való átállásával. Moszkva behatolhatott az eddig respektált amerikai érdekszférába s az USA küszöbén berendezkedhet világhódító terveinek megfelelően az amerikai kontinens lerohanására. Ez a fejlődés annyira riasztólag hatott nemcsak az amerikai közvéleményre, de a koegzisztencia bársonypárnáján szendergő, „ONE WORLD” washingtoni építőire is, hogy Kennedy hanyat-homlok 150 ezer tartalékosnak soronkívüli behívásához kikérte a szenátus hozzájárulását. Ha az események nem volnának annyira tragikusan aggasztóak, csak kárörömmel olvashatnánk Pierre Salinger sajtófőnök beijedt dadogását, ahogyan ez elhatározás szükségességét megindokolja. Ami ma az USA-ban és végeredményben nemzetközi síkon történik, csak logikus következménye annak a ténynek, hogy Washington a hidegháború sötét tapasztalatai ellenére sem tudta magát kiszabadítani Roosevelt jalti örökségének szuggesztív felfogásából, hogy a világbéke csak a Szovjetunió iránt kimutatott engedékenységgel tartható fenn. Kennedy e tévhit szellemében kereste teljesen szükségtelenül a találkozást Kruscsevvel Bécsben, mellyel alkalmat adott a vörös diktátornak, hogy külpolitikáját kimozdítsa abból a zsákutcából, ahová a berlini kérdés erőszakolásával került. Kruscsev hálából atomfenyegetéseivel egy újabb világháború szélére sodorta a világot s ezzel tárgyalóasztalhoz kényszerítette a tapasztalatlan Kennedyt. A hivatalos megbeszélések Washington és Moszkva között a berlini kérdés körül forognak ugyan, valójában azonban a Programm sokkal átfogóbb. A mindig jól értesült “New York Times” egyik vezércikkében kijelenti, hogy “a második világháború után a béke alapvető megteremtéséhez s a lefegyverkezéshez egy európai békeszerződés sokkal szélesebb körvonalaira van szükség, mert ez felel meg leginkább a realitások követelményeinek”. E “realitások” alatt Washington a nem létező szovjetorosz túlsúlyt érti és ennek a túlsúlynak tesz koncessziókat azokkal az időközben közismertté vált javaslatokkal, amelyekkel Moszkvával a megegyezést keresi. Rövid összefoglalásban ezek a javaslatok azt tartalmazzák, hogy Nyugat-Berlin felett — tehát nem egész Berlin felett — az ellenőrzést a jövőben egy nemzetközi szerv gyakorolja, melynek 13 egyenjogú tagja között Lengyelország és Cseh-Szlovákia is helyetfoglalna, és hogy a NATO és a szovjet blokk között kötendő meg nem támadási szerződés véglegesítse Németország kettéhasítását s Nyugat-Berlin izolálását. Gyakorlatilag mindez természetesen az Odera—Neisz-i vonal végleges határként való elismerését is jelenti. Két évvel ezelőtt Kruscsev még álmában sem mert volna gondolni arra, hogy kívánságai ilyen gyorsan teljesüljenek. Nem csoda, hogy egyik legutóbbi beszédjében gúnyosan megjegyezte, hogy az amerikaiak nem fognak Berlinért harcolni, és ennek biztos tudatában támaszt újabb és újabb zsaroló követeléseket. A „VÉGZET BIBLIÁJA" // Washington az európai védelmi frontot feladó javaslataival olyan előfeltételeket teremtett, amelyeknél jobbakat Moszkva szándékainak keresztülerőszakolására nem is kívánhat. Ha megegyezésre kerül a sor az USA-val a washingtoni javaslatok alapján, akkor ebből Moszkvának mindenek előtt az az előnye lesz, hogy sikerkilátásai az egész világon hatalmasan megnövekszenek. Egy meg nem támadási szerződés a NATO és a keleti blokk között a vasfüggönymögötti népeknél mély csalódást fog kiváltani s a bábkormányok tekintélyét szemmel láthatóan emelni. Nyugat-Berlin izolálása az amerikai presztízst fogja megrendíteni Nyugatnémetországban, és az ú.n. “rapalló-politika” propagandájának fog lendületet adni. A koegzisztencia szükségességének hangoztatása lehetőséget fog nyújtani a közvélemény irányítására oly nagy befolyást gyakorló kulissza mögötti erőknek, hogy szétmállasztó politikájukat nyíltan űzhessék. A Morgenthau-boyok, akik az elmúlt évtizedben kommunista megszállottságukat titkolni voltak kénytelenek, nyílt színre léphetnek s zavartalanul népszerűsíthetik azt az “amerikanizmust”, amely a tulajdonképpeni bolsevista propagandánál is eredményesebben bénítja meg az antikommunista ellenállás erőit. Feltehetjük azt a közelfekvő kérdést, hogy Washington nem látja-e végzetes politikájának következményeit? Feleletet erre akkor kapunk, ha a mértékadó amerikai kormánykörök jelenlegi szellemi beállítottságát vizsgáljuk. Washingtonban ma olyan férfiak döntenek, akiknek meggyőződésük, hogy “a kommunizmus csak átmeneti betegség”, illetve akik nagyon is átlátszó okokból ezt a felfogást a világközvéleménybe próbálják szuggerálni. Kennedy főtanácsadója, Walt W. Rostow “A gazdasági növekedés stádiumai” című könyvében a marxista fejlődési elmélettel szemben egy “demokratikus” alternatívát állít fel, amely szerinte, mint a marxizmus-leninizmus ideológiájának ellenelmélete, a “szabad világ” programmjává válik. Rostow ebben a könyvben azt a nézetet vallja, hogy “a nacionalizmus s minden, ami ezzel összefüggésben az emberek érzelmeiben s a nyugati politikában lecsapódik, a tradicionális társadalmakból visszamaradt ballaszt”. Ezek a tradicionális társadalmak már túléltek a haladás időszakában. Az iparilag fejlett nyugati országok átléptek a fogyasztási korszakba. Mindenki szerezhet magának autót, televíziót, rádiót, hűtőszekrényt stb., miért hevüljön fel akkor politikai kérdések miatt? Rostow szerint veszélyes nemzetközi feszültségek csak azokban az országokban keletkezhetnek, amelyek még a fogyasztási korszak kapuja előtt állanak. Ezek a kommunista államok s az ú.n. fejletlen országok. Ha a békét kívánjuk biztosítani, akkor sürgősen gondoskodnunk kell arról, hogy a vas- és a bambuszfüggöny mögötti államokban is minél előbb bekövetkezzék a fogyasztási korszak. Ha ezt elértük, akkor onnan már nem fenyeget veszély, mert ki hozna akkor még áldozatokat a kommunizmus terjesztése érdekében, ha odahaza a technikai kényelem összes áldásai rendelkezésre állnak? Utána már csak az a feladat marad vissza, hogy Nyugat és Kelet összefogva együttesen vezesse át az ázsiai és afrikai népeket is a fogyasztási korszakba. Mr. Rostow elméleti elképzelései nem egyebek, mint a kommunista propaganda vezértézisének a nyugati szájízhez való áíigazítása, szellemileg a marxizmusleninizmus nyugati ikertestvére. Érthető azért, hogy egy párizsi lap Mr. Rostow könyvét a “VÉGZET BIBLlÁ”-jának nevezte, amely igéző állogikájával ügyesen előkészíti a szabad emberiség jövőbeli üdvözülését: az örökös rabszolgaságot. A washingtoni politika teljesen a rostowi elméleti elképzelések alapján próbálja a világpolitikai problémákat megoldani s ennek folyamán Moszkvának olyan koncessziókat ajánl fel, amelyek elmélete szerint csak átmeneti jellegűek és ezért veszélytelenek. Washington azért azt hiszi, hogy a legfontosabb kérdésekben komolyabb következmények nélkül tehet Moszkvának engedményeket. E politikai felfogás szerint katonai éberségre s fegyverkezésre csak azért van még szükség, mert a kommunistákat vissza kell tartani attól, hogy a fogyasztási paradicsomot esetleg saját ízlésük szerint erőszakos eszközökkel valósítsák meg. Az európai szövetségeseket azonban nem szabad modern fegyverekkel ellátni, nehogy Rostow úr s elvtársai konceptusát megzavarják. Mert ebben a konceptusban a népek nemzeti akaratának s kívánságainak nincs helye. A gyanakvó világot azért üres szavakkal és simogató gesztusokkal kell megnyugtatni. Egy ilyen katasztrófa-politikát természetesen csak egy megfelelően preparált közvélemény asszisztálása mellett lehet űzni. Az amerikai közvéleménynek e szellemben való megdolgozása ezért nagy stílusban folyik. Az amerikai lapok, rádiók s televíziók megszakítás nélkül kalapálják a gyanútlan polgár agyába, hogy a világ érdekei szempontjából elkerülhetetlen, sőt kívánatos: az USA minél többet tanuljon a Szovjetuniótól s minél többet vegyen át annak metódusaiból. Minél előbb alkalmazkodik az USA a Szovjetunióhoz, annál jobb. Megfordítva viszont feltételezhető, hogy az USA “fair” politikája egyre erősebb mértékben fog befolyást gyakorolni a Szovjetunióra és a szovjetpolgár is arra fog törekedni, hogy megszerezze magának mindazokat az előnyöket és áldásokat, amelyeket az “American way of life” nyújt. Azért biztonsággal remélhető, hogy a kölcsönös alkalmazkodás további folyamán ez a két világhatalom békés egységgé olvad össze. Ezt a dőre nézetet az amerikai értelmiség óriási többsége sajnos osztja. Ebbéli meggyőződésüket, mint a tények realisztikus elismerését dicsérik s büszkék arra, hogy ezzel a véleménnyel egyetért az amerikai lapok nagy tömege. A csodálatos azonban az, hogy ez a komformista réteg ugyanakkor antikommunista érzelmű is és érzelmeit meggyőződéssel is hangoztatja. De meggyőződéses antikommunisták a -lapok, rádiók televíziók s az összes politikusok is, és erről nap-nap mellett biztosítják a hiszékeny amerikai közvéleményt. A valóságban azonban a tulajdonképpeni vezető s döntő erők az annyi zajjal deklamált antikommunizmus leple alatt minden igyekezettel azon vannak, hogy az USA összeolvadását a szovjet világrendszerrel keresztülvigyék. Mert ma az a helyzet az USA-ban, hogy minden állami vagy magánjellegű kommunistaellenes organizációnak vezető posztjaiban serényen dolgozó kommunisták ülnek. Kommunisták infiltrálták az USA két nagy politikai pártját is, s ez annyira köztudomású tény, hogy már nem is tagadják. De ez még nem a legrosszabb! A legtöbb s a legügyesebb kommunisták a hivatalos antikommunista iskolaszervezetekbe vannak beépítve s ott annyira elterpeszkedtek, hogy a valóban becsületes antikommunistáknak, a szovjet rendszer igazi ellenfeleinek már nem jut hely . Az amerikai polgárra szakadatlanul zúdul az antikommunista propaganda áradata a rádió s televízió útján, de ennek a propagandának nagymesterei kiválóan értenek ahhoz, hogy órákon keresztül üres halandzsával töltsék meg a hallgató fejét s úgy állítsák be a kommunizmust, mintha az valami ártatlan dolog lenne. Ennek következménye, hogy az amerikai átlagpolgár évről évre egyre jobban hozzászokik a szovjet módszerekhez. S ezt a minden kommunista-j ellenes ellenállást annyira ügyesen szét-1 mállasztó hadjáratot ugyanazok a tipi- j kus arcélű “ellenállók” vezetik, akik hasonló destruktív működésükkel a nácizmus karjaiba kergették a német népet, akik a népfrontos szélhámoskodásukkal előkészítették Franciaország nemzeti katasztrófáját s akik két ízben is a bolsevizmus jármába fogták Magyarországot. n One world?" Hová vezessen mindez? Az egyik oldalon egy teljesen hatástalan propagandisztikus látszatelhárítás folyik az USA- ban, a másik oldalon adókkal agyonterhelik az amerikai polgárt, ami végkihatásban egy marx-szerű kisajátításhoz vezet, az ifjúságot a legfogékonyabb kommunista irodalommal árasztják el, hogy szellemileg felvértezzék a “kommunistaellenes védekezésre”, de ugyanakkor az amerikai történetet s annak értékeit, mint “elavult előítéleteket” ócsárolják. Ennek a mesterkedésnek értelme csak az USA tervszerű szovjetizálásának előkészítése lehet. S ennek megfékezésére az ébredező nacionalista erők szervezetlenségük miatt egyenlőre gyengék. Az amerikai fejlemények érthető módon aggodalommal töltik el a nyugati politikai köröket. Párizs és Bonn által kezdeményezett egyesülési mozgalom mögött is ez az aggodalom feszeng. Amerikai becslés szerint- a Szovjetunió 1970- ben 254 millió lakosság mellett a világ bruttojövedelme 15%-a felett fog rendelkezni. A csatlósállamokkal együtt a szovjet blokknak ekkor 360 millió lakosa és 21% bruttójövedelme lesz. U- gyanabban az időpontban az USA Ka(EGYETLEN REMÉNYSÉGÜNK jarra, hogy az európai keresztény kultúrát és erkölcsöt hordozó és j ápoló fehér emberiség tudatára ébredjen annak a borzalmas fenyegetésnek, ami reá vár: a világhatalomra törő sötét erők mérhetetlen és türelmetlen mohósága. Ez a mohóság nyilvánul meg a félvad népek u.n. felszabadításában és évezredes kultúrát teremtő népek, ugyancsak ,,felszabadítás”-nak kikiáltott leigázásában is. A világ érdekterületekre való felosztása serényen folyik. Spellman bíboros emlékirataiban — amit R. 1. Gannon egyetemi tanár állított össze — a 222. oldalon, Roosevelt volt elnökkel folytatott egyik beszélgetését írja le: „A ,Négy Nagy’ tervbevett egy megállapodást. A Világ — aszerint — négy érdek- (befolyás-) területre lesz osztva. Kina kapja Távolkeletet; az USA a Csendes Óceán térségét; Anglia és Oroszország Európát és Afrikát”, stb. Az elnök aggodalmát (?) fejezte ki esetleges nyers és mohó megszállási orosz módszereket illetően Európa bekebelezése során. Ez, igazán megható! A nagy terv — különböző erők hatására — egy kicsit módosult, de a nagy Cél változatlan maradt. Akkor még nem volt UNO és nem volt európai iközös piac. Igaz, az UNO-val is, meg a Piaccal is van egy kis baj. Mr. Menzies, Ausztrália miniszterelnöke, néhányszor már körbe-konferenciázta a világot, hogy megmentse ezt a kis fehér szigetet a terv-utódok kérlelhetetlen szorításából. Minden hiába. Minden józan érv és ijedelem, minden tőle el nem vitatható bölcseség dacára, most azzal érkezett vissza a londoni értekezletről, mint főeredménnyel, s amit mindeddig katasztrófának tartott: belépni a közös piacba. Csodálatos. . . Aki hallotta és látta Mr. MacMillan bejelentését a televízión keresztül, miszerint Anglia számára elkerülhetetlen a közös piacba való részvétel, észrevehette, hogy olyasmit tesznek higgadt vérmérísékletű angol államférfiak, amit legjobb tehetségük szerint, szabad elhatározásuk teljes birtokában, semmiképen sem tennének meg. Nem egyedülálló „kényszeregyeség” ez az angol politika területén. Mr. Clement Attlee, az angol munkáspárt 1934 évi ülésén, szinte magából ikikelve állapította meg, hogy: „Valami felsőbb (?) világrend megköveteli, hogy hűségünket iránta szándékosan (könnyelműen!) hazánk iránti hűségünk fölé helyezzük.” Amit Mr. MacMillan nem mondott ki, azt kimondta Gosford grófja 1957 november 7-én a lordok házában. „Őfelsége ikormánya teljes megegyezésre jutott egy Világ Kormányt illetően. Elismerjük azt, hogy ez kell legyen a cél, és azt, hogy minden emberileg megtehető lépést meg kell tennünk e cél érdekében.” Ma már kétségtelen, hogy az UNO az alapítandó Világ Kormány várományosa. (Lásd: U.S. State Department 7277 sz. akta.) 1956-ban megalakult az UNO világrendőrsége is. Ez a látszólag anyagi gondokkal küzdő fegyveres hatalom a fehér emberiségre szabadított világávó rémét festi elénk. Katanga és Ghana példája Afrikában bizonyságot szolgáltat számunkra, hogy 1956-ban Magyarországon közbe csak akkor lépett volna, ha a szovjet egyedül nem bírta volna kiirtani drága hőseinket. A Roosevelt-Stalin-Churchill-Chang-kaj-sek által tervezett világrend némi változást szenvedett. A négy nagy érdekterület térképe most van kialakulóban. Nagyvonalakban a négy „karám” határait ki is lehetne jelölni. Látszólag minden birka sorsa eldőlt már, csak ez a 10 millió fehér ember itt, Ausztráliában nem sejti, mi lesz a sorsa. Common Market? — Indonézia? — Kina? — UNO? Vagy menekülés? De hová, Istenem?! A „Tipus-Dolgozó” együgyű, megfélemlítésre irányuló propagandával és fluoriddal butított, meggerinctelenített szörnyű alakja jelenik meg előttünk. A becsületesre szocializált lenini proletár réme kisért, aki sem a szabvány inget, sem a szabvány cipőt nem lopja el a másik rabszolgától, mert „ingyen” kapja mindazt, ami a tipus-dolgozó számára feltétlenül szükséges. Nincs pénz, nincs egyéni gond. A sorstalan, szocializált barom mindent kézhez kap. Mindent, ami — jár! És szabadságot is. Célszerű szabadságot. Ez a demokratikus, (ha akarom vemhes) -szabadság Missisipi államban bemutatkozott. Egy szál felbérelt fekete nyulacska befurakodik oda, ahol senki sem látja szívesen. De Joga van hozzá. Az egyetem, a diákság, az állam kormányzója, az egyes egyházak, hazafiak, élükön Walker tábornokkal: tiltakoznak a pimasz tolakodás ellen annál is inkább, mert jól tudják, mire megy a „játék”. És azt hiszik, hogy ehhez Joguk van. És itt jelentkezik az a jog és szabadság, ami csak jár. Meredithnek, a kísérleti nyulacskának jár. Az állam elitjének nem jár. Kétségbeejtő ez? Nem! Ez a rettentő türelmetlenség, égető szomjúság a teljes hatalom birtoklására, meggondolatlan lépéseket eredményez. Ez a mohóság már halálos. Az Isten még velünk van. S. Gy. nadával együtt 224 millió lakost s a világ bruttójövedelmének 31%-át fogja felmutatni. Nyugateurópa lakosságát 380 millióra s a világ bruttójövedelmében való részesedését 31%-ra becsülik. E számok összehasonlítása világosan mutatja, hogy Nyugateurópa eléggé erős ahhoz, hogy a két poláris világhatalomtól függetlenül keresse európai hivatásának megfelelően politikai érvényesülését s keresztülhúzza a “ONE WORLD” washingtoni s moszkvai architektusainak számítását. Az emberiség jövője szempontjából csak azt kívánhatjuk, hogy a kubai ébresztő riassza ki Washingtont világmegváltó álmodozásaiból s kényszerítse rá azt a realitások politikájának útjára. L. E. Minden forradalom két fajta emberből tevődik össze: az egyik — akik csinálják — a másik fajta, akik hasznot húznak belőle. (Napoleon) ☆ A legszebb trónon is csak a hátsó felükkel ülnek a királyok. (Montaigne) ☆ Némely iró azt hiszi, hogy írása olvasóit gondolkodásra buzdítja. Öt csak megizzasztotta. (Rivarol)
