Színház, 1918 (1-10. szám)
1918-10-13 / 2. szám
12 Színház 2. szám nagyon teccet ez az egészjáték meg is mondhatyák az egész szintársaság- nak. Nagyon egy jó alak vót az a Nelbig káplár csak egy csepet Mafla vót hogy elhatta csábítani magátul Kalárit avval a lific hadnagyai, de Klári se tuta mit csinál mer mán inkább a Káplár ur mint a hadnagy, De azért ugy„ bőgtem mikor meg hót Klári. El is mentem vónamég másnap is a színházba, hogy a temetést is meg lássam de hát mán nem lehetet Bég szép is az a Káplár, biztosan ti ott vót a temetésen ügyi ? Na majd máskor máj töbet irok oszt ha megin megyek a Színházba. Minyájoknak jó Egészséget kívánok és alászolgáját. lokányos Julca Corel. Apró színházi regények. Soha, de sohasem ... Irta: Bodnár Gáspár. II. A hódítás felé . .. — Nem kísérelte meg leküzdeni...? — Oh igen, igen jó nagyságos asz- szony. De küzdelmem hiábavaló volt. Magam akarom elhitetni, hogy hamis lelkemnek legelső sejtelme is. Hogy beképzeltem, hogy megcsaltam magamat, mikor lelkem szavát hallottam . .. Oh . . . nagyságos asszonyom, most már tisztában vagyok, tudom . . . hogy mást nem tehettem és nem tehetek ... Soha. . . sohasem ! A szép öreg asszony csak nézte, nézte a leányt. Egész tekintetét ráön- tötte. Nem tudott szavakat találni. Csak nézte . . . nézte nagy némasággal. Azzal a‘mély hallgatással, mely hullámzó sőt vivődő szivet, lelket takar. Pannika okos lelke már belenézett az öreg asszony leikébe. Már érezte, hogy annak a léleknek ajtaja kiszáltés oda be fog léphetni. Egész közel ült hozzája. —-■ Jó nagyságos asszonyom, beszélt eilenállhatlan gyermeki csengéssel. Ne féljen tőlem. Pályám szép, igaza van, hogy tövises, sikamlós. .. de nem legyőzhetetlen amint ide, ebbe a kedves házba betettem a lábamat valami olyan édes bizalom töltött el. Szinte meglátásom, inenicióm támadt. — Meglátása ? Édes gyermekem... meglátása ? suttogta az öreg asszony és megrezzent a szemeinek izma. — Igen, jóságos asszonyom. Az árva lelke megérzi az igaz, tiszta lelkeket. Vonzalom, delejesség van közöttük. Éreztem, hogy itt jó utón, a szivek, azlérzések utján jároak. Meg- éreztem, hogy én itt nem csak csöndes otthon, hanem .. . — Hanem ? — Anya helyett anyára találok . . . Kéz kézben van már a kis naiva csaknem ráborul a matróna keblére .. . — Ne taszítson el, rebegi s mindkettőjük szemében megcsillan a könny Hálás leszek, jó leány leszek — ne küldjön el — nagyságos jó asszonyom. Az öreg hófehérhaju asszony megremegett. Eddig vívódott. Elfojtotta, a mennyire csak bírta belső érzelmeit, melyek majd megrepesztették szivét — a fájdalmas emlékezet tragikus örvényeinek forgatagában — e gyermekleány megjelenésével. Hiszen ezek az emlékek szinte elmosódni kezdettek. Vagy legalább pihenőt engedtek . . . és fájdalmasan széppé kezdettek elintéződni. De most ? Mikor itt közvetlen közelben érzi ezt a gyermekleányt, a
