Színház, 1918 (1-10. szám)
1918-11-23 / 7. szám
Színház 7. Az ezerszinü fény. t Kabalisztikus, bombasztikus, II. de nem drasztikus regény. Irta: véletlenül Dénes. — Szálljon ki! Táncosy csak nézett rá, mereven és titokban keresztet vetett magára. Őszes hajú, ráncos hajú nö volt aki előtte ‘állt és kicsiny vakondok szemeiből gonoszság villogott elő. Az ajka nem volt teljesen összecsukva és látni lehetett a hiányos fekete fogait, meg a vértelen összeszáradt iny- husát — Nem értette jól a parancsot ? — kérdezte a nö. Bocsánat, — hebegett Táncosy — de...-- Semmi de — vágott közbe a szörnyű nő — induljon azonnal ! Most a lefátyolozott karcsú nő mintha megsajnálta Volna Táncosyt. csendre intette az öreg asszonyt. — Na, na, madame Cortise, nem kell any- annyira pattogni. Nem látja, hogy ez a fiatal ember úgy meg van ijedve, hogy azt sem tudja fiu-e vagy lány. — Aztán Táncosyhoz fordult. — Most én fogok önnek rendelkezni. Jöjjön velünk. Mikor Táncosy meghallotta a lágy női hangot, egyszeribe vidámabb lett. *r- Bájos ösmeretlen úrnőm — mondta — legalább a fátyolt vonja félre az arcáról, hogy a széniébe nézhessek A hölgy egy pillanatig tétovázott, aztán egy végtelenül finom gesztussal levette az arcát takaró fátyolt — Hát jó, szólt a fiúnak — nézzen a szemembe. Táncosy ajkáról az elragadtatás hangja tört elő. Egy gyönyörű szép babafejet látott maga előtt és megszédült két ragyogó éjjfekete szem mélytüzű fényétől. — Hölgyem, ön talán a mesebeli álom-lelkű asszony, aki az ábrándok ezerszinü fényét költi fel a bámulója lelkében. A nő mosolyogva nézte Táncosyt aztán nevetni kezdett halk selymes asszonyi nevetéssel és előtűntek a szájacskájából a vakító fehérségű fogai. — Nem. Én nem vagyok mesebeli álom. Asszony vagyok mint más, csak talán egy kicsit szebb — Óh, sokkal, nagyon sokkal szebb mindenkinél ! mondta őszintén Táncosy. Az öreg asszony, aki eddig a beszélgetést hallgatta, most.ismét megszólalt: — Mademoiselle azt hiszem elég volt a beszélgetésből. Nekünk kötelességeink vannak. — Igaz — felelt a hölgy — induljunk hát. Most mindhárman megindultak az utcán és Táncosy megkérdezte. Úrnőm legalább azt mondja meg, hogy hol vagyunk. Én ezt a városrészt nem ösmerem. Az ifjú hölgy arcára mintha rámárványozó- dott volna a hidegség, érthetetlen gőggel válaszolt : — Uram ! ne kérdezősködjön ! Szó nélkül mentek egymás mellett, majd az öreg asszony kinyitott egy kaput és intett Tán- cosynak, hogy lépjen be A küszöbön belül egy négyzet alakú deszka volf a földön és mikor mindhárman ráléptek egyszerre egy tompa zörej volt hallható, majd a deszka siilyedni kezdett. Táncosy önkéntelenül belekapaszkodott az ösmeretlen Szépség karjába, aztán egyszerre- sötét lett minden körülötte és csak azt érezte, hogy esik lefelé egy ösmeretlen mélységbe . . . / * A társaság egy ideig csendesen beszélgetve ült a cukrászdában, de ■ telt-az idő és hogy Táncosy még mindig nem jött, észrevehetőleg nyugtalankodni kezdtek. — Éh ! Nem értem "ezt a fiút — idegeskedett a kis Vető Manci. — Szeretném ha már itt lenne. Szenthabakuk Pici, — az a kis édes — csi- titani akarta : — Ugyan iVánci értsd már meg, hogy nem mindig az van amit az ember szeret. Én például szeretem a feketét és még sem lehet jót kapni sehol. A társaság gyöngéden mosolyogni kezdett és hogy másra tereljék a beszélgetést Alázatos Hilda Hitetlen Silvia felé intett. * — Mi meg Toldyt szeretjük mind a ketten, de sajnos csak egy példányban van meg Arany Jánosnak ez a remeke. — Én nem is szeretem annyira hogy át ne engedhetném teljesen neked azt a könyvet. — Udvariaskodott Silvia. — Ti ilyenkor ilyen semmiségről beszélgettek, — méltatlankodott n kis Manci — ahelyett, hogy a Sándor érdekelne benneteket. Erre aztán mindnyájan elkomolyod^k és Jónáth a karnagy kimondta végzést.
