Színház, 1918 (1-10. szám)
1918-10-13 / 2. szám
14 Színház 2. szám. Hová sietsz, óh mondó hová? Hisz az előadás úgysem tart már soká!... Töröm a fejem folyton-folyvást hogyan lehetne megoldani azt a problémát, hogy a n. é. közönség ne siessen el az előadásról 5 perccel befejezése előtt? Megpróbálom. De nem hiszem, hogy szabadalmat érnék el vele! Különös suggestio hatása alatt megérzi a kedves publikum, hogy nemsokára vége ennek a bizonyos, óriási sikerű, mondjuk — operettnek. Kapja magát s nehogy lekéssen a hazamenetel- röl — kiszalad. Nem értem! Miért jönnek az előadásra, ha nincs idejük bevárni a teljes befejezést? No de mégis kellene találni egy megoldást erre. Zug már a fejem a probléma megoldásán. Tudnivaló, hogy viszont a kedves közönség az előadás megkezdésekor is későn siet elfoglalni helyét. Hát nem lehetne nekik ezt a későn- jövést beszámítani az előadás végére — büntetésből. Nem, ez sem lehet. Ennyire már a rendőrség sem képes. Próbáljunk a világ után menni. Miután amúgy is fordított világot élünk, hát az előadásokat fordítva kellene kezdeni. No de azért ne mosolyogj ó kedves szinházbajáró és hazasiető közönség! Ezt a problémát nem is lehetne figyelmen kívül hagyni! Erről érdemes beszélni és elmélkedni. Tehát jó! A színház előzékeny vezetősége ezt is készséggel megtenné a kedves szeretetreméltó közönség érdekében. Megkezdenék például azt a bizonyos operettet hátulról játszani! Akkor az történne, hogy mindjárt elsietnél az előadásról. Hogyha nem vennéd észre, hogy hátulról kezdődik, hát türelmesen várnád be az elejét. De azt hiszem, hogy ez esetben viszont az előadás befejezésekor ami nem más, mint a kezdete — későn érkeznél — haza. Ami bizony egyéni késedelmed volna. De miért fejtegessem ezt már any nyira, hisz majd bele zavarodom ebbe a kérdésbe. De azért ez utóbbit meg- kellene próbálni, hátha gyakorlatilag beválna. Ami pedig azt a bizonyos operettet illeti, hát talán az mégis hasznára volna ha fordítva játszanék, ha nem is a közönségnek, — hanem az Írónak. —r. — r. Bünbánat. Amikor még szerettelek — tied volt [az ölelésem, csókom, Nem tudtam - nélküled élni, rád gondoltam szüntelenül, folyton, Neked hordtam a virágot akármerre [barangoltam, jártam, Csak melletted voltam boldog, hozzád [vitt a szerelmem, a vágyam ! De tavasszal amikor a kopasz fák má /virágozni kezdtek S réten-mezőn himes lepkék csapo- /dáran szálltak, szeretkeztek. Engem is űzött a vérem s mint a lep- /kék én is tovaszálltam, S amikor te értem sírtál mosolyogva [mások után jártam. Nem törődtem, hogy az arcod, amely [mindig rózsapirban égett, Lassan sáppadt, elhalványult s szemeidből a bubánat fénylett, Meguntalak, kerültelek s eldobtalak [mint egy régi rongyot, Hogy a lelked összezúztam nem oko- [zotí semmi bántó gondot . . .
