Színházi Hét, 1911
1911-12-09
1911. Sasliiliá^sEi Hót December 9. Áz olasz önkéntes légió egy nagybányai tagjának naplójából. Nov. 30. Ma sürgönyt kaptam hazulról, hogy Neményi odaérkezik. Mikor a szikra táviró itt a hajón leadta a szavakat, mintha száz lándzsát döftek volna szivembe . . . Haza, - haza, — szökés haza ! Dec. 1. Tripolisztól Kyrenecikáig úsztam. Kyrenecika nem lány, hanem sziget. Én födöztem föl. Én. Dr. Hügel János, önkéntes legionárista. Ködös, erdős sziget, a déli horizonton. A boldogság szigete. Aludtam rajta. Egy közeledő hajó tülkölése ébresztett fel. Éjjel volt. Csillagos éj. Mintha Neményit hallottam volna: „doktor Hügel! — tovább, tovább !“ Éejeinhez kaptam. Kyrenecikám, — sevosz! A reggelimet, bromot és szódabikarbónát afrikai homokkal és structojással, gyorsan elfogyasztva, beleugrottam a sós tengerbe. — Odausztam a hajóhoz. “Pósa bácsi“ volt. Mintha részeg lett volna, jobbra, balra düllöngözött. A sós viz csak úgy csapdosta szent fekete bordáit. Nyekkent bele. Az egyik kötélén felkapaszkodtam. Rémes volt. A matrózok mind ott aludtak sorjában. Költsem fel őket, ne költsem? Nem! S e percben, mintha valami pesti villamos reklám állott volna előttem, úgy ragyogott egy versszaka: Csirip, csirip kis verebek, Jertelc ide szépen Szép idő van kukoricát Fosztottam most éppen. Mit jelentsen ez? Esőt vagy szép időt? S elkezdtem töprengeni megrokkanva és unottan. Oh, mit jelentsen ez? Sírni kezdtem. Észembe jutott Tripolisz. Sírásomra felébredtek az olasz karabierek. Egyik nekem futott és homlokon csókolt. „Fiuk mondtam; én doktor Hügel János vagyok!“ S egyszerre siri csend lett. Mindnyájan leemelték matróz sapkájukat. Hogyne ! Hiszen mindnyájan tudták, mily vitéz ember vagyok. Én voltam az, aki kétszer akartam saját modellii repülőgépemen a törökök közzé gurulni. Kétszer, sikerült volna, — haj, Neményi, Neményi . . . „Fiuk! Tisztelt Bydermayer Karabiener bácsik! Igyunk búbánatunkban“. Érre lelkesen kitört a viva unita Italia! Tripoli Italiana! Italia Tripoliana! Gaudeamus igitur! Iuvenes! Dum! „Kedves jó Ungaro Kroatam, - hát Te itt tartózkodasz ?“ - ily megszólítással Kyreneucika, lágyan, de biztosan rámhajtotta kezét. S észre sem vettük, hogy Rómába érkeztünk. A hajó tülkölt és Rómában partra szálltunk. muszáj költeni. Szemem behunyom és pénzt Látok . . . Oh pénz, Te az emberiségre Átok . . . (vagy.)
