Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-13 / 7. szám

Szinérváralja, 1912. Február 13 — 7. szám Kilencedik évfolyam. SZINERV TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Elő "fizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szím ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 4 ) fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet si dijak a „Szinérváralja" szerkesztő ségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A degeneráczióról. Egyre többször és hangosabban hall­juk a panaszt, hogy a czivilizáczió nagyfokú delegenerácziót szül, tehát közvetve az emberi nem végpusztulását sietteti. Ez a parasztos panasz épp oly régi mint maga a czivilizáczió, hasonló aggodalmakat és följajdulásokat olvashatunk a bibliá­ban is, amely azonban inkább csak a szellemi, nevezetesen az erkölcsi dege- nerácziót szokta ostorozni; találunk benne példát is eleget, hogy amikor az erkölcsi degeneráczió gyökeréig megmérgezte az emberi nemet, a magasabb hatalom ra­dikális eszközökkel pusztított el embert és degenerácziót. Isten haragja s az em­beri nem romlottsága szü te a vizözönt, majd a tüzes esőt is, mely Szodomát és Gomorát megemésztette. Azt mondhatnák, hogy a szellemi haladas magasabb fokának mindig kisérő tünete a panaszos felzúdulás a degene­ráczió ellen. Legjobb példa erre a modern franczia társadalom, amelv szellemi élet és a czivilizáczió dolgában még mindig a legfejlettebb európai nemzet: — s en­nek irodalma is visszatükrözi a degene­ráczió rombolása ellen táplált szorongó aggodalmakat. Mi ennek az oka? Valóban igaz volna, hogy a czivilizáczió szüli á dege­nerácziót és hogy az emberi nem rom­lása felé siet a haladás utján ? Közönségesen azt szokták mondani, hogy a nép „degenerált“; — de könnyű átlátni, hogy nagyon is tág értelemben használják ezt a szót. Voltaképpen n«m is szabadna ezt a szót használni: vagy legalább nem olyan értelemben, mint a hogyan használni szokták. Mivel a nagyobb népesedést, a nagy ipari és kereskedelmi központokat a czi- vilizáció teremti meg, — őt lehetne okozni azért, hogy az egyes embernek kisebb tere marad a kifejlődésre. De viszont a létfentartás helyes ösztöne úgy az álla­mot, mint a társadamat arra sarkalja, hogy előmozdítsa a népesedést. Közgaz­dasági és politikai szempontból Malthus tulnépesedési elmélete ma már meghala­dott álláspont és ellenkezőleg, elfogadott igazság, hogy minél számosabb a nemzet, annál nagyobb lehet a reménye, hogy bol­dogul. Ha tehát a nagyobb népesedést sok más fontosok is követeli, akkor nem lehet a czivilizácziót vádolni azok miatt a bajok miatt, a melyek a túlnépesedéssel járnak. Csak egy esetben lehetne: ha ezek a bajok nagyobbak lennének, mint a né­pességszaporodásából származó hasznok. De ilyen bajokról aligha lehet szó, mert a szép zöme minden valószínűség szerint régente sem állott jobban fejlett egyénekből, mint ma. Meri á régibb kor átlag emberét nem szabid azokhoz a hösökhöz és nagy férfiakhoz mérni akik­nek páncéljáról súlyos fegyvereiről legen dák keringenek. A mai átlag-embert sem az atlétákhoz mérjük, akiknek például, a súlyemelés vagy a birkózás az élethiva­tásuk. A régi sirokbban talált csontok nem nagyobbak „mint a modern emberéi, sőt igen gyakran még a maiaknál is ki­sebb méretűek. Igaz, hogy a régebbieknek roppant izomerejük veit: de ezt ók is csak hosszú gyakorlattal szerezték meg, éppen úgy, mint a mai koremberei, az meg már éppen kétséges, hogy tagjaik, törzsük részará­nyosán volt e alkotva ; sőt inkább hihető, hogy régente több külső jelét lehetett látni a degenerácziónak mint ma, mert akkoriban a folytonos gyakorlat, erőfe- s ités egyes tagokat és testrészeket arány­talanul kifejleszthetett a test többi részei­nek rovására, amelyeknek szükségképpen el kellett satnyulniok. Egyébbként együtt jár az élettel, hogy minden élő Tény csak „árnyéka“ ugyanazon lény ideájának: a természet törvénye ez, tehát nem lehet természet- ellenes. Nem csupán a nagy városok lakos­sága közt sok a nem szép,vézna és vér­szegény ember: a kisebb ember: a kisebb városok és falvak népét is épp oly korcs­nak mondhatnók. A katonai sorozások statisztikájából tudjuk, hogy még viszony­lag jól fejlett népből is a legényeknek csak kis hányada üti meg a mértéket Akik eb­ben is degenerácziót látnak, azt mondják, hogy az elkorcsosodást részben az év ! századokon át dúló háborúk okoz­hatták, részben pedig a nagy terhek, me­lyek legsúlyosabban mindig a közrendü nép vállait nyomták. Ez azonban csak fel­tevés; s ha igaz, akkor visszamenőleg is igaz: ..vagyis a rossz táplálékozas és a megerőltető testi munka a múltban is épp úgy — sót még nagyobb mértékben —■ okozhatott degenerációt, mint ma. Ámde tudott dolog, hogy a czivili­záczió haladásával a gazdaság és jóllét fl „SZlMÉRÜÁRfíLJfl“ CÓRCflüfl. Férfi. Irta: Fehér Jenő. Csetneky Lili lefekvés előtt a következő sorokat irta a naplójába: Junius 6. Ma nem volt itt, pedig egész nap szivdobogva vártam. Valahányszor nyílni hallottam a kert ajtót, mindannyiszor összerez­zentem. Nem jött. Szüntelenül reágondoltam, és tudom, hogy az ő nevével az ajkaman fogok aludni. Ugyanezen az időben Kővári Olga a kö­vetkezőket irta a naplójába: Junius 6. Ma, hogy Tóváry nem volt itt, éreztem először, hogy hiányzik. Magam sem tudom, mit érzek, de borzadva gondolok arra, hogy unokahugom lett a vetélytársam. Szinte féltékeny vagyok rá, Hová fog vezetni ? Most pedig, miután belekukkantottunk két fiatal leány naplójába és ezzel elkövettük a képzelhető legnagyobb indiszkréciót, nézzünk be egy pillanatra a Tóváry Miklós ügyvéd garcon lakásába is. Tóvári az íróasztalnál ül és levelet ir. A levél kezdő sorai ezek : Kedves Barátom! Holnap délelőtt verek­szem és bár jó vivónak tartanak, az embernek minden eshetőséggel számolnia kell. Ha netalán valami baj érne, kérlek mondd meg Lilinek, hogy mélyen szerettem, hófehér leikéért, villogó szem­párjáért, sugár termetéért, dacos büszkeségéért... E pillanatban az inas látogatót jelenteti és Tóváry sietve takarta le a megkezdett levelet. Másnap reggel Lili és Olga e kerti lugasban ültek. Lili a hímzésen dolgozott, Olga valami könyvet lapozgatott. Verőfényes nap volt. A virágágyakon még a hajnali harmat csöppjei reszkettek. Madarak himbálóztak a gályákon. A két fiatal leány sokáig némán üldögélt egy­más mellett. A csöndet Lili törte meg. — Miért vagy olyan hallgatag ma ? kérdé. — Nem tudom —• felelte röviden Olga. Megint hallgattak. A nyári lakból egy fiatalember lépett ki és egyenesen a lugas felé tartott. — Itt vagytok, leányok ? — Itt. Te vagy Gábor? — Szolgálatodra. — Az éjjel nagyon későn jöttél haza — mondá szemrehányó hangon Lili a bátyjának. — Hallottam a kocsizörejt, úgy hajnal felé lehetett. — Bocsás meg — szólt ironikus udva­riassággal Gábor — hogy édes álmodban za­vartalak. A kaszinóban voltam az este... és mondhatom ... De nem, mégsem mondom . .. Ez nem nektek való .. . — De csak mondd el — szólt Olga. — No mondd el, könyörgött Lili. — Ám legyen. Tiz óra lehetett, mikor Tóváryval a kaszinóba mentem. — Tóváryval? kérdezte egyszerre mind a két leány. — Vele. A kártyaterem asztalai mellett javában folyt a játék. Az egyik asztalnál né­gyen ültek, köztük egy fiatal hadnagy, akit következetesen került a szerencse. Folyton ve­szített. A homlokán nehéz veríték cseppek gyön­gyöztek, az arca fakó volt. Már vagy húszezer torintja úszott. — K' ez az ember? — kérdezte Tóváry. — Alig ismerték. Csak annyit tudtak róla hogy hadnagy és hogy a vesztesége felért egész vagyonával. Valaki arról is tudott, hogy csinos felesége és két apró gyermeke van­Tóvárit a hallottak módnélkül felháborí­tották­Odalépett az asztalhoz. — Bocsánat — mondotta — azt hiszem, hadnagyul- mára eleget veszített. Engedje át nekem a helyét! — De kicsoda Ön, és minő jogon avat­kozik bele a játékunkba — fortyant fel a had-

Next

/
Thumbnails
Contents