Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-30 / 5. szám
Szinérváralja, 1912. Január 30 — 5. szám Kilencedik évfolyam Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona- Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes sz'm ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 4 i fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : F A B I A N istvAn. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet-si dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő ségéhez Színé '-aljára küldendők. = Hirdetésehet r ' árahon hözlünh. = Esküdtek. (&.) A Zsilinszky fiukat a budapesti esküdszék is felmentette. Kimondották, hogy embert ölni nem vétek. Sőt kimondották egyenesen azt az absurdumot is, hogy a Zsilinszky fiuk egyáltalában nem is öltek s igy tovább következtetve, Achim András nem is halt meg, tehát a vádlottak nem bűnösök s fel kell őket menteni. Az angol pragmatika egyetlen gyönyörű mondáson alapszik: ,,Az én házam, az én váram!“ Ezzel nyilván azt akarja kifejezésre juttatni, hogy az én lakásomba illetéktelenek be nem jöhetnek s hogy ott engem semmiféle emberi törvények ténykedéseimben nem korlátozhatnak. S ime az esküdtek minden elfogultság nélkül úgy ítélkeznek, hogy de bizony joga van az idegen fiának házamba betolakodni s ha véletlenül úri passiója úgy diktálja, hogy pár üdvlövéssel tiszteljen meg éhgyomorra früstökképen, akkor egész bátran, minden bünhödés nélkül, élhet eme szenvedelmének, a földi bíróság semmiféle retorziót ellenében nem alkalmaz. Nálunk tehát az én házam, egyben nem az én váram is, mert az én váram ban még a betörő ellenség ellen is jogosan és esetlegj sikeresen védekezhetem, hát még a látogatóképen bejövővei szemben mekkora jogom van ezen védelmi ezközt választanom ? 1 Dehát az esküdtek felmentették a Zsilinszky fiukat s voltak a közönség sorában olyanok is, akik a felmentő verdikt hallattára éljenzénsben törtek ki s akik a szerenA Mária kép. A társaság éppen pezsgőt rendelt, amidőn Győző a többiek ámulatára igy szóit: ezt a szerencsét, ezt a szerencsés állapotot és ezt az egész ünnepeltetést egy munkásasszonynak köszönhetem. — Meséld el mi közöd ahhoz a munkásasz- szonyhoz; menynyiben köszönhetsz neki mindent: a képességedet, a karriéredet meg a szerencsédet ? ! — kérdezték tőle. Győző nem váratott magára, hanem kihörpintvén pohara tartalmát, körülnézett és csendes kimért hangon kezdett beszélni : — Körülbelül három éve annak, hogy súlyos idegbajba estem. Bokor mesternél voltam akkor és rengetegek munkám volt. Ugyanis kollektív kiállítást rendezett a müveiből és igen sok képet kellett kijavítani, átfesteni kifényesíteni, rámába foglalni, felírásokat pingálni, meg tndom is én mi mindent kellett ott végezni. És ezt persze nekem mert kívülem még egy kis akadémikus volt aki legfeljebb a port törölte meg az ecseteket tisztította. bs ez az idegölő munka eltartott három hónapon át egész addig, inig egy napon levelei kap a mesterem a tanácsos úrtól, hogy a kiállítást el kell halasztani őszig, mert a tifusz-járvány miatt nem lehett azt megtartani; a termet, mely a múzeumban volt sem lehetett átengedni minékünk. A mesteremet ez a hir iszonyúan leverte, de én titokban örültem hogy most végre megkaphatom a cséflen hátrahagyottak könnyűit nem akarták észrevenni. Ezek nyilván igy gondolkoztak. Szegény Achim Andrást egy marasztaló verdikt sem tudna már az örök világosságból a földi setétségbe visszatéríteni, akkor legalább ne bántsuk azokat, akik véletlenül innen a parton maradtak. Hadd maradjon meg tovább a két jó fiú, akik talán iskolát csináltak abból, miként kell a gyanútlan polgárokat saját házukban úgy megtisztelni, hogy azt többé el ne feledjék. S mi nem kiabálunk, nem lármázunk az esküdtszéki intézmény ellen. Dehogy is merjük azt állítani, hogy mi még nem vagyunk e;ég érettek az esküdtszéki intézmény nemes s meg nem becsülhető szolgálataira. Hogy is mérnök azt állítani, hiszen akkor azonnal az ántiiiberálismus vádját vágnák fejünkhöz legalább is mindazok, akik az Achim perben a felmentő verdikt hallattára éljen riadalomban törtek ki. S ugyan kinek van bátorsága ezek ellen fellépni ? Képesek, hogy még minket úgy elmarasztalnak, hogy a szakbiróság kénytelen lenne verdiktjük alapján minket kötél á 1 i halálra ítélni. Mi tehát elég érettek vagyunk az es- küdszéki intézményre,csak talán esküdteink nem elég érettek annak magitélésére, hogy minő ténykedések ütköznek a büntetőjog kódexeibe s minők viszont azok, melyeket felmentéssel kell bonorálniok. Még egy pár ilyen esküdtszéki verdikt s ez intézmény, társadalmi életünk legnagyobb kárára, úgy elmegy oda, ahonnan jött, mintha soha életében még csak szinét sem látta volna országunknak s annak bűnös társadalmának. nyári szabadságot, és elmehetek majd a Tátrába vagy erdélybe nehány tájképet festeni. De hiába örültem ennek, mert egyszerre csak ideg-beteg lettem. Ma már úgyszólván minden iparos-legény „súlyos idegbeteg“, mihelyt szabadságot akar a gazdájától. De akkor még csak a minisztériumokban volt ez a jelzsó divatos, ha valakit nyugdíjba szándékoztak küldeni, egyszerűen ráfogták hogy „hosszú tevékenységét megszakította a súlyos idegbaj“. Én el sem akartam hinni magamnak, hogy ilyen szegény piktor létemre olyan betegségbe estem, ami csak a „felső tízezernek“ vala. De az orvosom nem tréfált s teljes pihenést rendelt nekem és elakart küldeni engem egy igen drága svájci üdülőhelyre, ahol még rajzolni se legyen szabad nekem nem meg festeni ! Én Svájc helyett a Tátrába mentem és úgy gondoltam, ha nem sikerül nekem egy nagyobb tájképet festeni; legalább elkészítem a ruiakomádi kápolna részére a Mária képet. Ezt csak szabad — gondoltam — a máriától csak nem leszek idegbeteg, sőt még tán meg is gyógyulhatok. Már vagy egy hete laktan Tátravöigybsn, és nem voltam képes valamit „alkotni“ Megpróbáltam a dolomithegyek meredek szikláját, a zuhanó patak aranyszínű folyását, évszázados töl-j gyek szerteágazó koronáját vagy egy legelésző tehenet megfesteni — de nem sikerült. Tíz percnél tovább nem sikerült nekem egy dologra egyhu- zomban tekinteni, nem birtai egy negyedóránál tovább a kezemben tartani az| ecsetet, mert az ujjaim könyörtelenül reszkettek. Ekkor elővettem ■ Sztoi. ,jw. „ .arhgpeh Ecseteli: Aldorfai Ince. 111. Nagyvásári impressiók. . .. Reggel van. A hajnal derrengése befejeződött. A felkelő januáriusi nap gyéren világitó és gyengén melegitő sugara, szűrödnek be szobám ablakainak táblájáni midőn kitekintek rajta, és nagy (már mint, a'nem mindennapos) forgalom vonja magára figyelmemet. Tűnődöm rajta: ugyan mi lehet az, mely kisvárosunk csöndes nyugalmát (helyesebben: tespedtségét) any- nyira fölforgatja? Hát azt feleli valaki: hisz’ ma van az országos — vásár! Úgy kezdtem e fejezetet leirni, mint valami fűzfapoéta, de igy volt ez és a történeti igazság kedvéért akár fűzfapoétának is beállók. Megpróbálom tehát a cikket ugyanilyen hangulatban folytatni. Hm, országos vásár, Milyen is szokot az máskor lenni? A szekerek zakatoltak A marhák bőgtek, a lovak nyeritettek, a kecskék mekegtek, az emberek kiabáltak (Mindez ma is igyvan szerk.) E hangok azért mégis harmonikus zeneként, jóleső ^muzsi- kaként csengtek — bongtak azoknak fülében kik a község fejlődését szivükön hordják és jól esik nekik, ha a pangó végelgyengü- lő kereskedelemben — ha egy kis időre is — egy kis élet, egy kis energia vegyül. A kik örvendenek azon, hogy a községbe idegen emberek vetődnek, a kikben benne van a vállalkozási szellem, a kik gombostűket gipszfigurákat épen olyan értékes cikkeknek a másik vásznat és arra akartam a Máriát ráfesteni. De nem akadt egy szép vagy legalább egy csinos model. Már trni ákartam Vikinek, hogy jöjjön hozzám, midőn másnapi sétámon egy mun- kásasszonynyal találkoztam. Ezt a találkozást sohasem fogom elfelejteni. Egy meredek hegyoldalon indultam felfelé, gondokba merültem, bosszankodva magamon ; amidőn egy kis leányka, lehetet úgy négy-öt éves elém- szafad és Btró haagon kérdi, nem láttam-e az édes anyját ? Rögtön arra az asszonyra gondoltam, akivel ott lent találkoztam és karomba véve a gyermeket, visszafelé indultam, a merre jöttem. Csakhamar utolértem az anyját és akkor láttam milyen szép asszony. Festői képzeletem eltüntette fejéről a tarka odszonkendőt, derekáról a barchett kabátot, testéről a redős parasztszoknyát, lábáról a poros, nehéz, ráncos csizmát és igy ezen paraszti mivoltából kibontakozva egy megtestesült madonnát láttam magam előtt. Meg- hatotságom nem tartott sokáig. Megkérdeztem tőle merre íahik, micsoda férje van és minden kérdés nélkül elkísértem őt a lakásáig, mely nem is volt olyan messze az enyémtől. — A férjem bányámuakás — mondotta — reggel elmegy és csak későn este tér ismét haza. Most is ebédet vittem neki, onnét jövök, a gyerekről azt hittem, hogy ott maradt az apjánál. Mindezt oly alázattal, szinte esedezve mondotta és)nem birt eleget hálálkodni, amiért fölkapva a gyermekét elhoztam neki. Misnap délelőt pedig festöállványommal és ecseteimmel hozzámentem és A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.
