Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-12 / 2. szám
Sz inér vár alj a, 1911. 1 I Nyolcadik évfol TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. wregD.jBggjaB Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. ínség és jótékonyság. Az a panasz, hogy a nyomor és szükség ezt a földet lakosainak túlnyomó többsége részére a kín színhelyévé teszik, épp oly régi, mint maga az emberiség. Sok nagy és bölcs férfiúnak az a tény, hogy az legnagyobb része évezredek óta nyomorban és szükségben sinylődik, annak tanúságául szolgált, hogy nem létezik felsőbb lény, amely az emberek földi sorsát intézné. Keményebb lelkületű emberek a nagy szükséget Isten legfenségesebb adománya, az emberek legértékesebb birtokának tekintik, magasztalják, mert csak ennek, e nagy mesternek köszönhetjük, hogy a rabszolgaságból megszabadultunk és hogy az emberi ész csodákkal határos dolgokat tudott kitalálni és művelni. Látjuk tehát, hogy van az Ínségnek nemesitő tulajdonsága is, ugyanaz, amely egyszersmind határt is szab a jótékonyságnak. Az a tulajdonsága, hogy csodálatos módon élesíti az észt s akiben valami találékonyság leledzik, szükség esetén agyvelejének legrejtettebb zugából előkeresi a mentő gondolatot, amely — ha jó — nemcsak neki, de gyakran az egész emberiségnek is javára szolgál. Az életfentartási ösztön arra késztet, hogy a társadalom cselekvő tagjaivá váljunk. Az emberek legnagyobb részénél a szükség az, amely cselekvésre kényszerit. Ha jól, ha rosszul, mindenki élni akar és e cél elérésére saját módja szeriüt megFelelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt, árakon közlünk. = teszi szükségszerüleg a magáét, ha egyáltalában tehet valamit. Ha tehetetlen, rá van utalva embertársainak jótékonyságára. Nemcsak a filantrópoknak, hanem az államférfiaknak is nagy figyelmet kell for- ditaniok a jótékonyság fejlesztésére, mert nem szabad engedni, hogy a társadalom tehetetlen tagjai megfelelő segitség hijján elpusztuljanak. A modern jótékonyság általában helyes irányt követ. Számos az oly intézmény, melyet a közjó érdekében életbe léptettek. A kórházak, a mentőegyesülelek, az árvaházak, a hajléktalanok, az elaggottak és szegények menhelyei, a népkonyhák, a melegitő szobák, a kiszabadult rabokat segítő egyesületek, mind ilyen intézmények, melyek nemcsak jótékonyságból, de a közjó érdekében létesittettek. A közintézmények egyike sem adja meg ugyan a mindennapi kenyeret, mert az állami segítségek és a magánkönyörüíet is csak egyes — a hagy nyomorhoz ará- nyitva ritka — esetekben segítik elő az ínségesek megélhetését. De ez nem is lehetséges. A társadal mi bajok az egész világon növekedőben vannak és különféle államok meg-megszaporodó gondjait képezik. Egyedül jótékonysággal mind e bajokat orvosol- hatóknak nem tarthatjuk, hacsak nem hisz- szük, hogy a kommunizmus halvaszületett eszméje valaha megvalósulhasson. A nyomor terjedése mind tökéletesebbé teszi azonban az emberekben a humanizmus érzetét. Ma a társadalmi intémények alapját kell hogy a humanizmus képezze. Erre az általánosan devalvált viszonyok * I kényszerítenek, amelyek hangosan segítséget követelnek. A humanizmus ez ága nem tartozik szorosan a jótékonyság körébe. Mert itt jogok, az emberi jogok megvédéséről van szó, rnig a szorosan vett jótékonyság ott segít, hol nem követelhetnek, legfeljebb kérnek. Az a szándék, hogy embertársainkon segítsünk, mindenkor és minden nemzetnél meg volt, mihelyt az az összeség fentar- tására szükségesnek mutatkozott. A viszonyok által követelt jótékonyság felette sokoldalú s egészen világosan és félremagyarázhatlanul korrespondál a riem- zeti sajátosságokkal, meg a helyi és klimatikus viszonyokkal és lényegileg alkalmazkodik az állami és társadalmi berendezésekhez. Nincs tehát okunk csodálkozni, hogy hazánkban a modern jótékonyság a szegények gyámolitását nem akként gyakorolja, hogy odavet nekik nehány fillért, vagy akár nehány koronát is, hanem hogy küzködő életünket lehetőség szerint megkönnyítse. Valódi jótékonyságra törekedjünk tehát, ne a pillanatnyi segélyezés legyen a főcélunk, hanem a kereseti és megélhetési viszonyok javításával tegyük lehetővé a könyöradományoknak legkisebb mértékre való leszállítását. Fontos tudnivalók adóügyben. 1. Adózó közönség figyelmébe. Akinek birtokára adósság van bekebelezve, ezt a községházánál kapható vallomási ivén még január hó folyamán jelentse be. Február 1-én már késő. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A vércse. — Irta: P. Abraháni Ernő. — Olyan idő volt, amilyet én szeretek. Fejem felett kergetőztek a fellegek. Borult, deiült az ég, ahogy tépték, szaggatták egymást. Hűvös tiszai szél rázta a vén akácfák terebélyes koronáját is. A lábuknál halomra gyűlt a száraz, gyűrűsre perzselődött levél, összeaszott lapos hüvely. A szél elült egy-egy pillanatra, majd újra feltámadt s seperte a gazt egyik helyről a másikra, forgatva, tánczoltatva, hogy csak úgy csörgött. Vágyam támadt sétára kerekedni, fuvatni magamat; pirosra csipetni az arczom. Olyankor szabadabbnak érzem magam. Aczé- losabbn, k az erőmet. A szivem vakmerőnek. Alig győzöm szívni a friss, szénaillattól részeg levegőt. S mintha tüzet szívnék be, nekiszilajodik a vérem, hogy a kezem is ökölbe szorul. Az alsó tanyába tartottam, a cselédség apró ablaku, nádas lakóinak a világába. A cselédek a szénáskertben birkóztak a széllel. Kemény ellenség az. Belekapaszkodik a kazlak üstökébe s csomóstul hordja a szénát szerte a tarlóra, az ugarra. Hogy akárhogy sietnek is, jó pár napi takarmány megy pocsékba, mire újból megigazítják, lekötik a kazlakat. Az asszonynép a felásott krumplit szedte zsákba, hogy az eső a földön ne verje. A tanyán a gyermekhad volt az ur. Féktelen, jókedvű zsivajjal hanczuroztak a szabadjászol mellett a csaiamádés szekéren. Lehetett ott valami egy luczat apróság. A legnagyobb se igen volt tizenkét éves. Kánya Jóska látott meg először. Nagy örömmel rikoltotta el magát. — Az urfi! Jön az urfi! Kiabált mind. I — Az urfi! Az urfi! Ki lesz ott elébb? Alfó, ugráltak le a szekérről, egymás hegyin- hátán, nyakra-főre s versenyt nyargaltak, hogy a szél húgyosra kerilette a sok apró fehér ruhát, piros szoknyát. A Bacsóék öt esztendős Pislája valami madarat húzott maga után egy madzagon. Alig győzte szedegetni pötön, gömbölyű lábát. — Mi a, Pista ? — Vércse! vércse! — kiabálta mind. — Mihály bátyám fogta a tarlón ! — mondta az egyik emberke nagy hangon. — Mutasd, te! A gyerek magához húzta a madarat a lábára kötött zsinegnél fogva, megfogta, nem is gondolva rá, hogy megvérezheti a karmával, vagy a csőrével s elém tartotta. Fiókvércse volt. Kerek szemében riadtan ült a gyötrelem, a kin. — Tud repülni? — Tud egy kicsit! — kiabálták. Fellöktem a levegőbe. A kis jószág irány nélkül csapdosott a szárnyával s bár a szél is emelte, csak addig tudott a levegőben maradni, ameddig a lendítés vitte. Éppen hogy meg nem ütötte magát. A földön aztán elkezdett szaladni a szárnyával is segítve, elbújt a jászol alá. A gyerroeksereg hangos visongatással utána. Az egyik megfogta a madzag végét s húzta a madarat. Az pedig ivbe kerekítette a farkát, leült a földre, a két szárnyával nekitámasztotta magát, a szabad lábával a jászollábba kapaszkodott s élesen visított. A gyerek annál erősebben húzta a kis vergődő jószágot. Hogy azt hittem, mindjárt kiszakad a lába. Á szél élére berzengetle a tollát. S csudálatos az. Olyan volt a kedvem, hogy egy bikával kikezdtem volna s mégis ennek a kis agyongyötröít jószágnak a kinlódását alig tudtam nézni. — Nem engeded el azt a madarat te! Mii kínozod? — kiáltottam. De már akkorra győzött a gyerek s egy-
