Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-16 / 11. szám
Szinérváralja, 1911. Március 14. — 11. szám. Nyolcadik évfolyam. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = kai törte szét! Szikra ütött ki a szivek ben, lángra lobbant a szunnyadozó honfiúi érzületnek tüze, mert a nép meg- izmosult, tetterőt nyert, hogy utat törjöri munkája örök dicsőségének. Igen, a legfenségesebb, a legértékesebb, a legnagyszerűbb volt, amit nekünk adtál március 15-ike, az isteni szabadságot, az emberek, a gondolatok, az irás szabadságát. És független, szabad nemzet lett a magyar; lánglelkü fiai, élükön Petőfi Sándorral kivivták a mennyei ajándékot. A béklyók, rabláncok letördelteltek, a lelkek felszabadultak a nehéz bilincsek alól, a szivek fennen doboghattak, a szemek ragyoghattak és a gondolat szabadon röpülhetett és csaponghatott. Megvolt a sajtószabadság! Eszmék, gondolatok nem maradtak elrejtve, elfojtva, meghalva a szivek legmélyén; felszínre kerülhettek és a toll szárnyán szabadon száguldhatbk. A nagy évfordulókor az egész nemzet ünnepel; ünnepli a fenséges nap csodás vívmányait; ünnepli a halhatatlan szellemeket, kik egy nap alatt kivivták azt, amit évtizedeken át nem sikerült kivívni. Megszerezték a sajtószabadságot, nemzetünk legféltettebb kincsét. Ünnepeljünk e napon! Ünnepeljük március idusát, az ujjáébredt munka magasztosságát. Ebből merítsünk erőt, bizalmat a jelenben és a jövőre. Mert szükségünk van erőre, öntudatra a jelen szomorú pillanatai között. Ne csak ünnepeljünk, hanem fohászkodjunk a magyarok Istenéhez, hogy a sivár jelen mihamarább megváltozzék s újólag az a fény- ■rozön ragyogja be hazánk égboltozatát, mely e múltban oly tisztán és melegen beragyogta. Petőfi halhatatlan szelleme vezessen, vezéreljen bennünket és éljen, lobogjon egész lényünkben március idusának ragyogó vívmánya, az isteni szabadság! Veszedelem gazdasági életünkben. Alig létezik Európában ország, melyei lakossága oly hőn, oly áldozatra készen szeretne, mint hazánkat. A hazafiság, kivált pedig a feláldozó, első erénye a magyarnak. Sokkal hathatósabbnak tartanók azonban azt a hazafiságot, mely abból állana, hogy a hazáért egyetlen egy órát se töltene az ember haszontalan vitatkozásokkal, hanem e helyett annál buzgóbban iparkodnék az ország hatalmat öregbíteni s pedig azzal, hogy a gazdász sfjá gazdaságán igyekeznék feljebb vergődni: a~ke reskedő a föld terményeinek megfelelő értékesítését keresné és eszközölné ki, az iparos pedig szakmájában mind jobban tökéletesbülvén, gazdag jövedelmi forrást teremtene az országnak. Magyarországra nézve az a legjótékonyabb hazafiság, mely szerint ki-ki magán utón, erkölcsileg megengedett módon, amennyire teheti, gazdasága gyarapításán és a műveltségi kör szélesítésén fáradozik. »Magyarország lesz.« De nemzeti és politikai önállóságnak teljes mértékben csak akkor fog örvenhetni, ha nemzetgazdasága a virágzás magas fokára jut. Állami és nemzeti létezése ettől függ és pedig nem csekély mértékben. Március idusa. Dicső, szép nap, eljöttél ismét közibünk, elhoztad magaddal azt a csodás fényt, azt a vakitó ragyogást, melylyel bevilágitsz egy országot és időtlen időkig kell hogy tündökölj, ragyogj egünkön. Tudjátok-e mi március 15-ike? A rabigába szoritott, földhözragadt, istenadta magyar népnek kiszabadulása a rabláncok közül. Sejtitek-e március 15-ének örökké bevilágító fényét, dicsőségét?! Érzitek-e, hogy annak tündöklő fáklyája mindétig bátorítani fogja a lankadozókat és elnyomottakat? És hiszitek-e, hogy március 15-ének magasztos eszméje örökké forrongásban fogja tartani az emberi elméket. Március 15! Léted világit, mint a nap, de szemünk belé nem tekinthet! Te örök eszményi igazság vagy, mely az ^nyomottakat felemeli és az ellene vétkező hitetleneket darabokra töri, porrá morzsolja! Te vigaszt nyújtasz a sebzettek szivébe, erőt adsz a lankadozók, a roskadozók vérébe, életre fakasztod a bimbókat és elnémitod mindazokat, kik az ember örök jogát, a természet örök törvényét és igazságát: a szabadságot tiponii akarják. Legyen szabadság! Ez volt március 15-ének mindent bearanyozó csillaga! És szabad lön a magyar! Lehullottak a rabláncok, mert azokat a nép vasmaroktevő megbüntetéséről volt szó, mert azt hitte, hogy csak kegyetlen ítéletekkel lehet megjavítani az embereket. Nem hallgatott a bölcseire, kik mindig arra intették, hogy szelídséggel, szeretettel és tanitgatással kell kipusztitania a vadságot azokból az emberekből, akiket leginkább a tudatlanság és a műveltség hiánya visz bele a bűnbe. Ha pallérozva volna a lelkűk, akkor uralkodni tudnának magukon és irtóznának a rossz cselekedektőí, amelyek állattá aljasitják a nemes cselekedetekre hivatott embert. Abbász sáh csak kegyetlenséggel akarta elriasztani az alattvalóit a gonoszságoktól. Történt egyszer, hogy egy gazda sirva futott elébe és elpanaszolta neki, hogy elveszett egy juha. — Kire gyanakodol f — kérdezte tőle a sáh. — Egy karaván tanyázott éjjel a juhaim közelében s azt hiszem, hogy valamelyik tevehajtó követte el a lopást. A sáh azonnal összefogdostatta a karaván tevehajtóit és maga elébe vitette őket. Hárman voltak s mindegyik égre-földre es- küdözött, hogy nem ő követte el a lopást. A gazda azonban szintén megesküdött, hogy ő látta éjjel a tolvajt s megismerte benne a ruhájáról a tevehajtót. Ezek között kell tehát lennie a tolvajnak. A sáh nem sokáig okoskodott: kimondotta az Ítéletet. —• Minthogy egyikőtök sem akarja magára vállalni a lopást, a sors döntse el, hogy ki bűnhődjék meg érte. Hárman vagytok, egynek kö- zűletek meg kell halnia. Intett azután az egyik Írástudónak, hogy írja fel egy papirdarabkára ezt a szót: »Halál«, kettőre pedig ezt a másikat: »Élet«. Ledobta azután a földre az összegöngyölt papírdarabokat és rákiáltott a három tevehajtóra: — Válasszatok! A tevehajtók reszkető kézzel választottak egyet-egyet a papirdarabkákból. Azután mindegyik megnézte a magáét, hogy mi van ráirva. Akbár az egyik tevehajtó hirtelen reszketni kezdett és sáppadt arccal, remegő ajakkal súgta oda a mellette álló társának : — Én fogok meghalni. Halál van ráirva a papirosomra. Jaj, mi lesz szegény öreg édes anyámmal, akinek én vagyok az egyetlen gyá- molitója? Ki fog kenyeret keresni számára, ha én meghalok ? A társa, akinek Szelim volt a neve, nyomban visszasugta neki; — Add ide gyorsan a papirosodat, nesze itt van az enyém. Én egyedül vagyok a világon, nincs senkim sem, érettem nem lesz olyan nagy kár, ha meghalok. Neked élned kell! Hirtelen elcserélték a papirosaikat. A sáh azonban észrevette a kezük gyors mozdulatát és rájuk kiáltott: — Mit cselekedtetek! Elcseréltétek a papirosaitokat ! Láttam, észrevettem 1 Odalépett azután hozzájuk és megnézte a két papirosdarabkát. — Élet , . . halál... — suttogta. — Melyiktöké volt az, amelyikre halál volt ráirva? — Az enyém — felelte Akbár, A „8ZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A szabadság ünnepén. Zászlók lobognak, szónokok beszélnek, A honfiérzés im hogy fölhevül ! De a szabadság örök Istenének Csak szóban áldoz rendületlenül . . . Merő szokássá lett a szent imádság, Népét a költő ettül óvta bár, S melynek rég lessük büszke szárnyalását, Szabadságunk csak tört szárnyú madár... Mig himnuszt zengünk hőseink korának, Arcunkba vág a szégyen ostora ; S mig örök vágyunk megújulva árad, Lelkűnkbe zúg egy zordon szó: soha! . . . — Szállhatsz a múltba, szent emlékezetre, Rajongva léted szent eszményiért: De rút valóság kacag a szemedbe, Hogy ünnepelned, népem, nincs miért . . . Majd egyszer! . . • majd ha ösvényedre gátul Zord tilalomfa többé nem kerül, Ha szived, mely most titkolt búra fájdul, Tud majd akarni rendületlenül, Ha majd a vágy, mely örökül maradt rád, Erőt is ad, hogy bátrabb tettre kelj, S valóság lesz az álmodott szabadság, Én nemzetem, majd akkor ünnepelj! . . . —...—. Sajó Sándor. A tevehaj tők. — Irta: Londesz Elek. — Abbász sáh idejében kegyetlen szigorúsággal büntettek meg mindenfele rossz cselekedetet. A sáh nem ismert kegyelmet, amikor valami gonosz-
