Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-22 / 25. szám
t.JL Szinérváralja, 1911. Junius 20. — 25. szám. Nyolcadik évfolyam. NERTARALJi •< TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Színé rv áralj ára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A tanító a társadalomban. ii. A tanítóságra — társadalmi színvonalának, tekintélyének folytonos emelkedése szempontjából — nagy és fontos kötelességek várakoznak. A legelső volna ezek között az erős, törhetetlen kitartás, az ösz- szetartás. Meg vagyok róla győződve, hogy ma az összetartás hiánya, egyéb okok mellett 50%-kal lejjebb billenti a mérleg serpenyőjét a mi hátrányunkra. Kebelünkben is ujabb-ujabb áramlatok, eszmék, felfogások kerülnek felszínre, amelyek sohasem találkoznak az összesség bizalmával, vagy ha igen, úgy nincs elég erő, akarat a megvalósításban. Egy ily hatalmas testület ha összetart, igen könnyen lerombolhatja az akadályokat, megsemmisítheti boldogulásának ellenzőit, teremthet olyan nymbuszt maga körül, mely őt a társadalom legelső emberévé teheti. S mindezeket külső erőszak nélkül. Olyan régi nóta ez, hogy szinte unalmas már. Olyan nagy a tespedés — kevés kivétellel — hogy az én saját jólétének alapjait lerakó, boldogságát megvalósító szavak mennydörgései sem képesek a lethargikus álmot elűzni. Vannak közöttünk bátor, az egyetemes tanítóság érdekeiért síkra szálló harcosok, illetve vezérek, de sajnos, hogy szavuk kiáltó szó a pusztában. Ebben hibás a tanítóság jórésze. De olyan édes aztán a kivívott győzelem dicsőségében sütkérezni, élvezni a kivívott jogokat. Ebben hibás a tanítóság jórésze, hogy közönyös saját sorsa iránt. Ez a tény megmérhetetlen sokat levon értékéből a társadalom szemében, úgy, hogy nem is csoda, ha illetékes körök látva, tapasztalva a helyzetet, nem méltányolják eléggé óhajtásainkat, törekvéseinkéAnnál pedig valami rosszabb dolgot elképzelni sem lehet, mint hogy szánk örökös panaszszal legyen tele a mellőztetés miatt Tekintélyt, megfelelő méltánylást mindenki cseleked' eivel szerezhet magának és áfásának, a tanítóság egyetemének. Tudom én jól, hogy gyenge szavaim az előitéleteket megdönteni nincsenek hivatva, hogy uj eszméket nem visznek a küzdelembe, de célom pusztán a tények constatálása. Ami keveset még elmondandó vagyok, azok sem újak. Ismeretesek mindnyájunk előtt, de hogy társadalmi életünk történetének, kellő méltánylásunknak alapfeltételei: kétséget nem szenvedhetnek. Pontokba foglalom 1-ső: a mi fizetésünk olyképpen való rendezése, hogy munkánk megfizetve legyen, mert éhes hadse- reggel csatát nyerni: bajos. Megvalósulás esetén az újabb időben annyira lábra kapott nem egészen helyes irányú szociális mozgalmak megszűnése biztos dolog volna. 2-ik: Nyugdíjtörvényünk revíziójának megvalósítása. 3-ik; A tanfelügyeletnek tanitó- emberekkel való ellátása. 4-ik: A tanítóságnak a parlamentbe jutása. 5-ik: A tanítóságnak a katonai szolgálatban a többiektől eltérő módon való megkülönböztetése úgy a külsőt, mint a szellemit illetőleg. 6-ik: Az országos napilapokban érdekeinknek állandó rovatban való istápolása, mely még ma sincs meg. Ami ezek után következik, az már a tanítóság egyes tagjainak elhatározásán, lelki világán fordulhat meg. Nevezetesen; Mindenkinek, társadalmi színvonala emelése érdekében oly körben kell mozognia, mely kör műveltségének megfelel. A szereplésektől elzárkózni nem kell, mert ilyenekben lehet a helyi társadalom szeretetét, becsülését megnyerni, fenntartani. A társadalom úgy is egyedekből áll. Az első siker már maga után vonja a másikat és tovább. Amit talán mondanom sem felesleges dolog, a köznéppel való szeretetteljes bánásmód, jó tanács erősiti a bizalmat, de lerombolja a tekintélyt a bizonyos határon túl menő bizalmasság, stb. melyre pedig — kiváltképpen faluhelyeken, ma még elég példa van. Lásson a nép bennük bizalmas, jó barátot, de vele való bánásmódunk olyan legyen, hogy a tanító szellemi fölénye kidomborodjék, elismertessék. Szóval: az önuralom legyen a legelső erény! Hogy hivatásunk lelkiismeretes betöltése az első lépcső- a tekintély kivívásához: kétséget sem szenved. Hogy a Trefort által ajánlott egyes mellékfoglalkozások kerülendők: ma már ajánlgatni felesleges dolog, kárbaveszett, célnélküli fáradság. Társadalmi életünk elismerésének, a társadalom becsülésének kierőszakolása nem vezet a célhoz. Mindennek fósummája azon A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Amen. — Irta: Kincs István. — Ámen magyarul annyit tesz, hogy punktum, porzót rá. Az amen után még a miatyánkból se lehet kivakarni már egy szót is. És ha a magyar ember mondja rá valamire az ament, abból meg épen kevesebbet engedhet, mint Pilátus a zsidóknak; pedig azok csak a kereszt föliratát akarták megváltoztatni. Ezt igy kívánja a böcsület. És Ercsi Gábor böcsület dolgában nem alkudhatott. Ha minden ember kapott egy talentumot az Úristentől, akkor az, amelyik Ercsinek jutott, bizonyosan öregebb lehetett a többinél. Mert olyan szóbeli tehetség, amilyennel ő dicsekedett, nem minden gyalogfenyő-bokorban nő. Az apjától örökölte azt a tudományt. Ezzel pediglen sokat mondtunk. Hiszen az öreg Ercsi épen arról volt hires megyeszerte, hogy kortes korában egy megyei restauráción három viczispánt agyonbeszélt. A fia már kikopott a régi vármegyéből. Hanem azért nem takarta kendőbe a maga talentumát. Beszélt, hogy húsz ember is alig győzte hallgatni. Beszélt ökörről, csikóról, szénáról, búzáról, de legeslegtöbbet a maga feleségéről. Úgy el tudta dicsérni a szépségét, magasztalni a jóságát, hogy aki hallgatta, hitet mert volna rá tenni, miszerint úgy élnek Ercsiék otthon, akár két szerelmes anyagalamb. De sok asszony megirigyelte attól az Ercsinétől ezt a derék urát. Mert hogy fehér holló manapság az az ember, ki a maga feleséget dicséri, az olyan mint a kétszerkettő. S aztán melyik asszony ne szerette volna, hogy őt az ura dicsérje f Ercsiné nem szerette. Különös biz az, de szóról-szóra úgy van. Ez az asszony olyan furcsán érezte magát, mikor hírül hozták neki, hogy az ura már megint az ég millióm csillagai között keresgél, hogy őt velők összehasonlitsa. Aztán hogy is ne! Azt a ruhát kell folyton mosni, amelyiken sok a folt, tartja a közmondás. Az ő ura pedig annyit mosta már őt, hogy ha netán szerecsennek született volna, hát most már sokkal fehérebb lenne az égencsuszó bárányfelhőnél. És sokszor mim ha abban a dicséretben gúny, keserű gúny lakozolt volna! Megtörtént, de hát hol is ne történnék meg, hogy Ercsiéknél a békekontrektust egyik vagy másik megszegte. Az ég is elborul közbe-közbe. A szellő se suttog mindörökké, néha tulharsogja a vihar dörgő szava. No hát Ercsiék se turbé- koltak mindig szerelemszőtte ábrándokról. Néha hadat izentek egymásnak, ha nem is lőcscsel, vasvillával, mégis veszedelmes fegyverrel, az obstrukczióval. Mind a ketten csípőre tett kezekkel állottak síkra egymással szemben. S azután olyan szónoklatokat tartottak egymásnak, melyekből sok honatya tanulhatna. Tartott pediglen ez mindaddig, mig az egyik be nem adta a derekát. Az húzta a rövidebbiket. S ez történetesen mindig az asszony volt. Hiába pingálják a régi képeken az asszonyokat hosszú nyelvvel. Ha férfi tanul bele a nyelvelés mesterségébe, akkor hiszen gyehenna fehérnép kell hozzá, hogy lelorkolja. Ercsin legalább a felesége kifogni soha nem tudott. Hanem azért még nem ment neki a falnak az az asszony. Ha az ura jobban értette, miképpen kell a pörölésben dűlőre jutni, hát jobban értette. Kinek mi köze hozzá. Hanem hogy ilyen perpatvar után elmenjen a háztól s künn nyomban rá őt íűnek-fának eldicsérje, ez már aztán mégis csak méreg. Manó higyje, hogy nem gúnyolni akarja vele. Ez az Ercsi igazán kiállhatatlan ember. Szegény asszony nem tudta, mit tegyen ? Bántotta a dolog rettentően. Haragudott, szidta az urát, de úgy, hogy az ördög és pokol még olyan szelíden hangzott, mint az imádság. A többit kellett volna hallani. S az egész mégis mit sem használt. Minél jobban szidta, minél jobban mérgesítette az urát, az annál jobban dicsérte. Nap-nap után hozták neki hírül, hogy Ercsi itt meg itt olyan jóságos, olyan csókolni való teremtésnek föstötte, hogy azt a sok dicséretet a mennyei lakosok is megirigyelhették. Ercsiné most mást gondolt. Sírásra fogta a dolgot.
