Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-27 / 52. szám
4 oldal. „KARÁCSONY“ leányról szól ez a pajkos dal és olyan hi- ven adja vissza egy bakfis leány érzéseit, hogy az Orfeum öreg habituéi az izgalomtól odáig lesznek. Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez a pajkos téma, de megírtam és jól írtam meg. Kérlek érdeklődjél majd pár nap múlva az Orfeumnál. Megígértem neki, hogy ügyében eljárok. Úgy két hét múlva bevetődtem a Budapesti Orfeumba. Lenke kisasszony, a mulató csillagának száma következett épen. Szinte odaszögeződtem székemhez, mikor a kisasszony bejelentette, hogy uj dalt fog énekelni, a „Felsőbb leány“ a cime és Pethes Andor szerzeménye. Bájosan, szépen énekelt a primadonna. Olyan hűen és kecsesen adta vissza a felsőbb leány pajkos érzéseit, hogy a dal eléneklése után frenetikus tapsvihar tört ki a színházban és még kétszer kellett azt megismételni. Alig vártam a másnapot. Boldogan meséltem el beteg barátomnak a nagy sikert és egyben azt a tanácsot is adtam neki, hogy haladéktalanul írjon a művésznőnek a kupié honoráriumért. Legalább száz koronát kérjen. Az én barátom szomorúan mosolygott: — Hadd a dolgot. A művésznőnek megírtam, hogy kórházban vagyok, ha sikere lesz a dalnak, gondoljon rám. Majd tudni fogja kötelességét. Meglásd, el fog jönni és hálás lesz. * A kórházi orvosnak igaza volt. Barátom nem tudott megbirkózni a betegséggel és karácsony első napján meghalt. Ott állottam ravatalánál mélységes bánattal és szomorúsággal szivemben. Rajtam kívül senki sem jött el szegény Andor barátom ravatalához. Már jó órája állottam ott gondolataimba mélyedve, mikor egy elegáns, suhogó selyemruhás nő jött a koporsóhoz. Lenke volt, a Budapesti Oxfeum csillaga. Egy csokor rózsa volt a kezében, azt csendesen a költő mellére tette. Egykét kőnyet letörölt szeméből, aztán távozott. * Karácsony másnapja volt és eltemették szegény barátomat. És ugyancsak másnap pajkosan énekelte a művésznő a felsőbb leány nagysikerű énekszámát. Odakint a rákosi temetőben pedig nagy pelyhekben hullott a hó egy frissen hantolt sirdobra... Karácsony a szerkesztőségben. (Történik egy pesti krajcáros lap szerkesztőségében, karácsony előtt néhány nappal. Az egész szerkesztőség együtt van. A fiuk nem dolgoznak, hanem „témákon nyargalnak“. Ez alatt azt kell érteni, hogy egyik az ujját rágja, a másik a haját borzolja, a harmadik nagy léptekkel futkos a szobában, a negyedik az asztalon dobol és igy tovább. B ő s’z Mátyás főszerkesztő'ur megjelenik.) A főszerkesztő : Jónapot'!J. . . Na,‘^mi újság, mi újság? . . . A segédszerkesztő: Semmi különös,'mester, dolgozgatunk. A főszerkesztő: (megvetően végignéz a munkatársakon) Ez dolog? Lopják a napot és a lapunk állandóan múlt heti hírekkel és a hatvanas évekből való kínos viccekkel jelenik meg. Ez nem mehet igy tovább ! A nyakunkon a karácsony, a közönségnek hatszáz oldalas lapot ígértünk és egy sor sincs még belőle. Majd beosztom én a munkát, Vércse ur itt van? A segédszerkesztő: Itt van. A másik szobában dolgozik. A főszerkesztő: Küldjék be. Verese: (bejön) Parancsol, mester? A főszerkesztő: Vércse ur, maga vezércikket fog írni a karácsonyi számba. Részletesen megírja a karácsony jelentőségét és méltatni fogja az ünnepet. Estig kész legyen a kézirat. Vércse: Hogy jövök én a karácsonyhoz? A főszerkesztő ur elfelejti, hogy én elit vallásu fiú vagyok. A főszerkesztő: Milyen vallásu? Vércse: lzra-elit vallásu. A főszerkesztő: Ne vicceljen ilyenkor. Különben jó, hogy viccelt. Látom, magában van humor. Egyúttal írni fog egy szép karácsonyi humorkát is. Vércse: De kérem, én minden osztályban megbuktam hittanból. Hogyan tudjak én írni a karácsonyról ? A főszerkesztő: Elég, fiam, elég. Ha estig nincs kézirat, kirúgom. Mehet! Vércse : (Távozik.) A főszerkesztő: Májmarkoló ur, most ön következik. Májmarkoló: Tess’ parancsolni. A főszerkesztő . Itt van négy korona. Vegye a kalapját, botját, üljön kocsiba, robogjon el színházaink oszlopos művésznőihez és kérjen tőlük karácsonyi intervjut. De ne zsarolja meg őket, mint a múlt évben. Májmarkoló: Kérem, kérem. Szolid alapon fogok dolgozni. (El.) A főszerkesztő: Most pedig Furkós Attila urnák adom ki a munkát. Furkós: Csupa fül vagyok. A főszerkesztő: Estig megír két szép elmefuttatást. Az egyiket a keresztényi sze- retetről, a másikat Lánczg Leóról. Ez utóbbinak vegye ki a veséjét, hadd legyen neki is karácsonyi ajándéka. Igaz is, szokott maga novellákat írni, mi? F'urkós: Szoktam. A főszerkesztő: Van valami készenlétben ? Furkós : Van. Egy nagyszerű gunyorkás történet. A cime: A falramászott fogkefe. A főszerkesztő: Jó van. Adja át és vegyen fel 1 korona 50 fillér tiszteletdijat. Furkós: (Átadja a kéziratot.) A főszerkesztő: Gyerünk tovább. Vesevelő Gáspár barátunk van soron. Ön mit mit tud írni, fiatalember? Vesevelő: A lapnál a vízállás rovatot vezetem, de értek a közgazdasághoz is és szeretnék megpróbálkozni a politikával. Tegnap fejeztem be egy közgazdasági tárgyú balladát, igen jó Ady Endre utánzat, összesen 39 strupli . .. A főszerkesztő: Tolán strófa? Vesevelő: Legyen strófa. Különben az érték- és gabonatőzsde halála van benne megénekelve. Itt van nálam. A főszerkesztő: Adja ide. Két korona tiszteletdijat • fog érte kapni. , Végül kiadom Lucsok urnák a munkát. Lucsok: Szolgálatára,fmester. A főszerkesztő: Hozza be hozzám az ollóját. Van bent nálam egy csomó régi kalendárium, azokból fog verseket és elbeszéléseket kivágni: Lucsok: Igenis, mester. Megyek és |vá- gok rendületlenül. A főszerkesztő: Tehát menjünk. És önök uraim dolgozzanak szorgalmasan, mert estére a nyomdásznak kézirat kell. Ha a munkával készen lesznek, fejenként két korona karácsonyi előleget felvehetnek. A munkatársak: (kórusban) Éljen a mi mesterünk. (Lázas izgalommal megkezdődik a munka.) jPinty-úrfi. 61 Amerikába 1 Irta: IVÁNKA ISTVÁN. Keletről nyugatra Száll a nap korongja, A magyart már ismét A napszálta vonja. Alig leszünk holnap, Kik még itt honolnak. — Kik a munkát bírják. Csalóka remények Napnyugatra hívják. Mintha már nem anyánk Von’ e szentföld nekünk, Dajkáló öléből Oly könnyen kilépünk. Az elhunytak sírja Lekötni nem bírja, Nem az élők lelke, Mennek, egyre mennek, Messze tengerekre. Talán kimerül a Szőlőföld emlője S éhrongyos fiai Szakadoznak tőle ? Ezelőtt igy ment, de !Kiment a szemetje] Ma a munkáskarok Vesznek el hazánkra Mint megszökött rajok. Mi van ott ? Mi lehet Óperenczián tál ? Tán a tündérsziget, Hogy mind arra csábul ? Az élet forrása ? Avagy annak mása: Kincsesei teli termek? S az őrző sárkányok Megölve hevernek ? Se csuda, se éhség] Csak a jobbmód szomja, Mi a munkás népet Tengertől vonja. Elrabolta tőle, Kiölte belőle Ez a «dicső« század A hitet, az eszményt, S most ez ellen lázad. Ha már a pénz minden Ezen a világon, Mi lenne becsesebb A mi után vágyjon ? Ahol a szegénynek Legtöbbet ígérnek, Oda megy hiába? Bár ha tengeren túl, El, Amerikába . . . El, Amerikába ! Vándoroljatok ki! Hisz ma olyan mindegy Itt, avagy ott lakni. S hogy sírunk hol ássuk lCsak a hasznát lássuk) Az régen lehetett, Hogy a röghöz kötött A hazaszeretet. Mi lesz a hazával? Hát ugyan ki bánja? Hadd omoljon össze, Mint az üres bánya? Mi lesz a magyarral ? A mi az avarral. Egy sorvadó nemzet! Fölszivja a többi — És azután nem lesz. Oh! Lesz-e e kornak, Jön-e megváltója, Aki fölemelné, És lemosna róla Minden piszkot, szennyet S megnyitván a mennyet, Megtanítsa rája, Hogy kell újra hinni Istenbe’, hazába’, HUMOR. Ügyes gazdasszony. Fiatalember van látogatóban a lányos háznál. A gondos mama nem győz dicsekedni, hogy hát milyen ügyes gazdasszony az ő leánya. Csaknem minden munkát az végez a háznál. Hogy egy kis nyomatékot is adjon a szavainak, mindjárt a leányhoz fordul: — Eredj csak Gizikém a konyhába, aztán mosd ki jól a salátát. — Jól van mama, csak adj hozzá egy darab szappant. Van oka rá. — Hát maga, Potykáné, lámpát éget addig, amig férjura a korcsmából haza jön? — Muszáj Paszulykáné! A múltkor is majd a nagy tükörbe vágtam a csizmazu- zót a sötétben. | _ [S orozásnál. Beállít — mert beállittatott — a sorozóbizottmány elé egy legény, aki egyébiránt testi hibái miatt nem volt katonának való. De mert legalább furvézert szerettek volna belőle csinálni s ennek okáért hozzámenve egy bizottmányi tag, igy szólította meg: — Mi vagy te öcsém? — Szolgalegény, kérem alássan. — Lovak mellett voltál? — Nem én kérem alássan. Ökör mellett voltam én mindig, — most is a mellett vagyok.
