Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-22 / 47. szám
(2) 47. szám. SZÍ NÉR VAR AL JA 1910. November 22. minket, az átvevőket zaklatnak. A helyett, hogy a hatóságok örülnének, hogy a kivándoroltak megemlékeznek otthon maradt hozzátartozóikról és pénzüket hazaküldik, amely pénzből jelenleg már sok község tartja fenn magát és indul virágzásnak, a rendőrszellem mindenféle akadályt gördít e szokás ellen. Hát csakugyan annyi már a pénz hazánkban, hogy nincsenek már ráutalva azokra az összegekre — évenkint körülbelül 300 millió korona — miket a a kivándoroltak hazaküldenek, vagy azt akarják az ilyen ésszerűtlen eljárással elérni, hogy mi is kivándoroljunk?« Kezdünk lassacskán a rendőrállam felé közeledni. Garázda tisztek nyugodtan inzul- tálhatnak mindenkit, aki utjokba téved, még tisztességes nőket is, a rendőrök nem mozdulnak, de a »vak kódis»-t be kell kisérni, aminthogy azt a szegény flótást, aki Ínségének enyhítésére némi segélyt kap, nem szabad szem elől téveszteni és meg kell büntetni, ha mással nem, hát azzal, hogy zaklassák. Ha már pénzt kap a szerencsétlen, legalább meg kell akadályozni, hogy könnyen kaphassa. Szenvedjen meg előbb érte, lósson-fusson, azalatt nem végezheti rendes munkáját s az elveszett munkabér is birságszámba megy. Ezzel is megnehezítik, hazánk dicsőségére, a kivándorlást. Csak az örök világosság ... ? Bátran állíthatjuk, hogy ma már alig létezik számottevő község Magyarországon, amely a kulturális visszafejlődés következetessége ^tekintetében Szinérváraljával versenyezhetne. És ha e téren még sok veszteni valónk volna, bizony kétségbe kellene esnünk a helyzet fölött, de miután már olyan közel állunk ahhoz, hogy semmink se legyen, szinte még örülnünk kell abban a tudatban, hogy elérkezett az idő, amikor már »muszáj« kezdeni valamit. December végével lejár a község világítására vonatkozó szerződés és — nem akarunk rósz auspiciumokat mondani — de már szinte látjuk az egyiptomi sötétséget, helyesebben szólva érezzük, hogy nem látunk semmit. Hát hiszen eddig sem dicsekedhettünk valami mennybéli illuminációval, de mégis legalább mi helybeliek megtudhattuk, hogy kinek tett egyet, mikor azt mondta, hogy nem jöhet Bursleyba az ünnepekre anyámhoz. Édesen füllentett és anyám most elbújtatta a házba valahová, vagy pedig minden pillanatban lesi érkezését. Erre vallhat a könnyes szem, az idegesség, az ajtóhoz való futkározás. Kiosontam a ebédlőből, hogy anyám ne lássa, hogy titokban már megtudtam az asztal dolgát. Épen mikor átléptem a küszöböt, harmadszor csengett az előszobában és anyám harmadszor rohant ki ajtót nyitni. — Nagy Isten, Ágnes! — fagyott meg bennem a gondolat. És a várakozástól remegve hall- gatództam. Nixton ur hangjára ismertem. Nixton ur régi barátja családunknak. Negy- venkilenc-ötven éves lehetett s dúsgazdag hírében állott. S hogy e híresztelés nem volt alaptalan annyi bizonyos. Egész sor háza volt a faluban. A Trafalgar-uton lakott egyedül és, habár nem volt beszédes természetű, mégis mindig jó kedvű, tréfás úriembernek ismertük, aki szüntelenül tartogatott valami jóizü történetkét emlékezete legsarkában. Anyámmal egészen bizalmas viszonyban állott és sokszor segítette tanácsával, mikor atyám elhunyt oly hirtelenül. — Hahó, fiatalember! — kiáltott rám, amint kitoppantam az előszobába. — Hát maga itt az öreg Bursleyben ? Én oly barátságosan üdvözöltem, amint csak tőlem kitellett. — Nixton ur vacsorára jött, Fülöp. — mondta anyám. Szerettem Nixton urat. de e tudósításnak a háza tájékán járunk és ebből kiszámíthattuk, hogy most már hazáig csak legfeljebb 3—4 kátyúban lehet az embernek a nyakát szegnie. Az meg már bizonyára csak maliciózus ráfogás, amit I . . . . barátunk beszél, mintha a múlt héten a piaci káposztahegyek közé tévedt idegen azt kérte volna tőle, mondaná meg,hogy »merre van Szinér- váralja?« Miért nem jött nappal? A mi igényeink már annyira össze vannak zsugorodva, hogy tán nem is éreznők jól magunkat, ha jobban volna, de ez aztán már annyira kevés, hogy nem lehet belőle engedni egy jottányit sem. Mi lesz akkor, ha még a mai világítás sem lesz meg? Nem merjük képzelni sem, hogy a község már annyira se törődjék saját ügyeivel, hogy az előrehaladás, vagy legalább a status quo fenntartása helyett rák módjára visszafelé igyekezzék. Annyi mód és eszköz áll rendelkezésünkre ennek a fontos és sürgős kérdésnek megoldása körül, hogy csak éppen válogatni kellene közöttük. Azon sem panaszkodhatunk, hogy az anyagi eszközök hiányzanak, mert elhatározta a képviselőtestület, hogy a házilag kezelendő borital- és husfogvaszfási adók jövedelméből a község világítása nyerjen fedezetet. A jövedelem biztosítására pedig teljes garancia az a körülmény, hogy a község ambiciózus főjegyzője, rengeteg hivatali teendői dacára, a közjó érdekében vállalkozik a nyilvántartás és beszedés ellenőrzésére. Hat különböző ajánlat fekszik a jegyzői hivatalban, melyek mindegyike alkalmasnak látszik e régen vajúdó ügy nyélbeütésére. Csak tárgyalni kellene. Csak meg kellene kezdeni az első lépéseket és a többi menne magától. Igen, de ehez a legelső lépés az volna, hogy a képviselőtestület komolyan foglalkozzék a kérdéssel. A legelső lépés, még pedig eredményre vezető lépés az lenne, hogy amikor az elöljáróság ezt a dolgot tűzi napirendre, egyetlen községi képviselő se maradjon el a gyűlésről és mindenki igyekezzék saját tapasztalataival, legjobb tudomása szerint, megvitatni, megtárgyalni és végeredményében sikeresen megoldani a kérdést. Ehelyett azonban az történik, hogy a községi elöljáróság folyó hó 18-ára most már har- madizben hívta össze a képviselőtestületet, azonban kinek-kinek bizonyára másoldalu bokros elfoglaltsága mindenkit akadályozott a gyűlésen való megjelenésben, úgy, hogy például a csütörtök délutáni gyűlésen a képviselőtestület 46 tagja közül egyetlenegy ur jelent meg. Hát bizony ez nem igen van igy jól, Tekintetes Város! Mert eltekintve attól, hogy jöhet idő, amikor nyögve kell majd viselni ennek a határtalan nemtörődömségnek a következményeit, de ez az hallattára mégsem éreztem valami kitörő örömöt. Nekem feladatom volt anyámmal szemben, és most ez a Nixton ur beleíirkál az én vacsorámba, már most nem gyónhatok. Nem újságolhatom el anyámnak azt a titkot, amiről minden magam- fatja ember boldog, ha valakinek beszélhet. De hát mit csináljak ? Leültünk az uzsoná- hoz. Végig kóstoltuk a sonkát, kolbászt, tojást, kenyeret és a sok többit. De egyikünk se evett valami nagyon sokat, dacára az én kis anyám erőszakos diktálásának. Sejtelmeim kezdtek támadni, hogy talán anyám anyagi körülményeibe állott be valami katasztrófa és ezt fogja ez estén tudtomra adni Nixton ur kíméletesen. Engem ugyan ezzel épen nem ijesztett volna meg nagyon. Volt már annyi keresetem, hogy feleség mellett anyámat is köny- nyen el bírtam tartani. De nem hozakodott elő Nixton ur. Gondolatban összeszedegettem lassan- kint a szavakat, amelyekkel Nixton ur távozása után erre a nehéz témára fogom anyamat rászorítani. Mikor az utolsó tálat is kivitték, felkeltem és mondom, elmegyek egy percre, mert a postára kell adnom egy levelet. — Holnapig nem bírsz várni ?kérdé anyám, — Nem, édes. — feleltem. (Hogy hagyhatnám Ágneskét két napig tudósítás nélkül ? Meg kell Írnom neki sürgősen, hogy szerencsésen hazaérkeztem és mennyire imádom.) — Asszony van a dologban, nemde ? — tréfált Nixton ur. — Leány — feleltem szilárdan, állapot már csak. azért is tarthatatlan, mert ahelyett, hogy a képviselőtestület megvalósítaná az elöljáróság kezdeményező közérdekű törekvéseit, a mai viszonyok mellett valóságos kerékkötője minden olyan indítványnak vagy eszmének, mely a község fejlődését és haladását célozná. Az igen. tisztelt városatyáknak számolni kellene azzal, hogy a reájuk bízott szép és tisztes feladat gyakorlása nemcsak jog, hanem morális kötelesség is, mert a község lakossága a község érdekében minden szépet és nemeset egyenesen csak tőlük vár. Nem helyeselhetjük a képviselőtestület azon álláspontját, hogy nem kell megengedni az ajánlattevő cégeknek a próbavilágitást, mert hiszen enélkül meg nem győződhetünk az ajánlott lámpák használhatóságáról, avagy alkalmatlan voltáról. Hiszen ez sem vételi kötelezettséggel, sem költséggel nem jár. Addig nem is lehet komolyan tárgyalni a dolog felől, amig közvetlen megtekintés utján a lámpák célszerűségét, vagy célszerűtlen voltát nem ismerjük. Itt van Szatmár és Nagybánya városok villanyvilágítás bevezetésére vonatkozó ajánlata. Szívesen tárgyal mindkettő a községgel, csak eziránti felhívást várnak. Számtalan magánvállalat van az országban, melyek mindegyike készséggel szolgál terv- és költségvetéssel, csak azt tudja meg, hogy a község évenkint milyen összeget áldozhat a létesítendő villanyvilágításra. Nagyon csekély fáradtsággal, úgyszólván anyagi áldozat nélkül, csupán egy egységes és reális számvetés utján olyan adatokkal állhatna elő a község, melyek alapján a világítás kérdése a legszebben és leghelyesebben megoldható volna. Nagyon sok példáját ismerjük annak is, hogy egy-egy nagyközség magánfogyasztói részvény- társasággá alakullak és az egyesek által a primitiv petroleumvilágifásra fordított összegekből részvénytőkét alapítva, oly egészséges és virágzó üzletet létesítettek, mely a magánfogyasztók által elhasznált összegből teremtett tőkével a közvilágítást is képessé lett szolgáltatni és emellett részvényeseinek még nagyon szép nyereményosztalékot is fizet. Ha Szinérváralja községben összeírjuk azon háztulajdonosokat, kik a villanyvilágításra a mostani világítás költségeinél csak kevés öszszeggel volnának hajlandók többet fordítani és az igy kihozott summához hozzászámítjuk azt a haszon- hozadékot, melyet a fogyasztási adó kezeléséből elérni remélünk, oly évi összeg fog rendelkezésünkre állani, melyet ha amortizációul felajánlunk, készséggel vállalkozik bármely magyarországi gyár a villanyvilágítás bevezetésére. »Princípium est dimidium facli.« A kezdeményezés joga és feladata kétségkívül a képviselőtestületé. Eltávoztam. Megírtam egy levelezőlapot, be is dobtam és mikor hazatértem, Nixton ur még mindig nálunk volt. Egyedül találtam a szalonban. — Hol van anyám? — tudakoltam. — Ép most ment ki a konyhába. Gyere, ülj ide. Gyújts rá. Cigarettára gyújtottam és ránéztem várakozóig. — Hát igy van, fiam. Nem sokat teketóriázok. Mit szólnál, ha a mostohád lennék? Valami mintha a lelkembe ütött volna. — Micsoda ?... Talán csak nem... anyám... és . . . Intett, hogy de . . . — Az, fiam . . . Tegnap elfogadott engem. Te nem is sejtetted, ugy-e ?... Nehéz dolog ilyesmit megírni . . . Nem Írhatta meg anyád, hogy igy meg úgy. Neveltem. — Addsza a kezedet, apám ! így! Örvendek ! Ekkor bejött anyám. Mint egy szégyenlős kislány, lesütött szemmel. — Sárika, a gyerek az enyém!... Ide nézz! .. Én átöleltem Nixton urat. Ezen az estén nem szóltam az eljegyzésemről. Először néztem anyámra úgy, mint akinek jövője van . .. Először láttam, hogy vonzó, csinos. Először ébredtem fel, hogy Őneki nemcsak az a jog jut az életből, hogy ebben a kis házban ődöngjön egyedüliségben. Elhallgattam boldog csacsogását éjfél utánig. Nem zavarom meg. Én majd holnap reggel mesélek csak.
