Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-08 / 45. szám

Szinérváralja, 1910. November 8. — 45. szám. Hetedik évfolyam. ÍÍRÍLJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő­ségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A tanítók sztrájkkal fonyegetnek. Ez a mondat jellemzi megbomlott társadalmi rendünket. Helyzetükkel elé- gülétlen munkások ultima rátiója volt eddig a bérharc, mely most a nemzet napszámosainak szolgál fegyverül annak kivivására, hogy szükölködésekkel és nélkülözésekkel terhelt életük tengeté- sére a szükséges anyagi forrásokhoz jut­hassanak. A tanítók tüntető közgyűlést fognak tartani, elmennek a kultuszminiszterhez és a pénzügyminiszterhez, elmondják sé­relmeiket és beadnak egy memorandumot. Ez a memorandum egyetlen egy kíván­ságot fog tartalmazni az Apponyi-féle 1907. évi XVI. és XVII. törvénycikkek hatályon kivül helyezése. E törvénycik­kek ugyanis abba a fizetési kategóriába osztják a tanitókat, ahol a négy közép­iskolával rendelkező kezelő tisztek van­nak. Sőt, mig a tanítóknak 1000 korona az alapfizetésük és a maximális 1200 korona, addig a kezelőtisztek 1400 ko­ronát is elérhetnek. Egyetlen kívánsá­guk, hogy állami tisztviselőknek ismer­jék el őket s ennek megfelelő fizetésben és bánásmódban részesítsék őket. A tün­tetés és felvonulás november 18-án lesz és a tanitdk remélik, hogy öt-hatezer tanító jön össze az ország minden részé­ből erre a tüntető alkalomra. A kérelmezés, kunyorálás végtelen sorozatának egyik fejezete ez a tüntetés. Jámbor kívánságok kifejezője, mire a hatalom kezelői egy „nesze semmi, fogd meg jól“ ígérettel szoktak felelni. Mennyi jóakaró Ígéret, mennyi feltétlen elisme­rése a tanítók kérelmeinek jogosultsá­gáról bírnak ezek a szegény emberek, kik semmi egyebet ezenkívül maguké­nak nem nevezhetnek, Egyedüli hibájuk e jóravaló férfiaknak, hogy nem tagad­hatták meg a bizalmat a nagy, a hatal­mas, országot kormányzó uraktól, de bíztak a maguk igazában is. Nagy hiba, mert teljes félreértése a társadalom mai fenhéjázó szokásának, amelynek legna­gyobb viátusa „a mindent szóval, sem­mit tettel“ való elvnek szemérmetlen dicsőítése. Az ékes jelszavak varázsával elnémítani az éhségtől gyötört gyomort ez a szuggesztió, amelylyel a vezető fér­fiak elaltatni kívánják a nyomor hangos jajszavát. A nagyobbik államférfiu az, aki szebben tudja zengeni: „Ha drága a hús, egyetek — ne is krumplit, mert ez már ma régóta helyreállította a go­nosz nyelvűek költötte rossz hírnevét, mintha nem volna étel — hanem — füvet!“ Hát, biz a tanítók határtalan jó­hiszeműségükkel nagyot hibáztak és most ezt a hibájukat jóvá akarják tenni. Ki­mondták, hogyha kívánságukat a kor­mány hamarosan nem teljesiti, el van­nak tökélve a tanítás abbahagyására. Ennél nagyobb erkölcsi arculcsapá- sát a mai félszeg anyagi rendszerünk­nek nem képzelhetünk. Annyira lekicsi­nyeljük a kultúra leghathatósabb terjesz­tőinek áldást hozó, üdvös tevékenységét, hogy kényszerítjük őket egy nekik nem való eszköz, a sztrájk igénybevételére. Tanúbizonysága ez annak, mily kevéssé tudjuk érlékelni azt a nemes hivatást, melyet a néptanítók betöltenek. Bezzeg mások a viszonyok külföldön. Például csak a németeket említjük. Mikor a porosz francia háború után megkérdez­tek egy nagy német diplomatát, minek köszönhették a németek győzelmüket, azt felelte: Néptanítóinknak! És csak­ugyan, a német kultúra fellendülése első sorban a német néptanítóknak köszön­hető. De Németország hálás is ezért nép­tanítóinak. Tartozik ezzel nemcsak a tanítóknak, hanem önmagának is, mert magát becsüli meg, amikor megbecsüli a tanítóit. Szó sincs, a néptanító Német­országban sem milliomos, ott is vigyáz­nia kell, hogy a takarón túl ne nyújtóz­kodjék, de legalább annyira ment anyagi gondoktól, hogy teljesen fenkölt hivatá­sának szentelhesse magát. Nálunk azonban - horribile dictu — bérharcba kell állania a nép oktatójának, hogy üres gyomrának kongása ne za­varja előadását. Az emberbaráti jelsza­vakkal dobálózó társadalom eltiltotta a gyermekek testi fenyítését, ellenben a nyomor suhogó vesszőjével üti a tanítót, aki hazaszeretetre, Istenfélelemre és a nemes érzelmek istápolására inti a zsenge ifjúságot, mig testét az éhség gyötri. A drágaság zsarnoki uralma alatt a néptanítók helyzete immár tarthatatlan lett és a szónoki lendület legcifrább frá­zisa, az ámítás legdíszesebb igerete sem segít többé rajtuk. Kenyérért kiabálnak A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGAJA. Az én első kirándulásom. — Irta: Kárpáti Endre. — Mikor egy-egy öreg bácsi, aki a múlt század közepén építgette magának az arany­hegyeket, a fiatalabb nemzedékkel beszélgetésbe keveredik, összehasonlítja a régmúlt időket a jelennel és közben-közben fölsóhajt, hogy »nem igy volt ez régen!« — bizony-bizony a leg­többen mosolyogva fogadják szavait, sőt vannak, akik szentül meg vannak győződve, hogy az öreg hárijánoskodik. Pedig ha a már régebben elköltözöttek közül egyik-másik föltámadna, csudálkozva nézne körül: más országot, idegen népséget találna hazájában. Igaz, hogy sok minden dolog elmúlt, amely­nek visszatérésétől Isten mentsen meg bennün­ket; de eltűntek azok a szokások is, amelyek akkor mintegy törvényerővel bírtak és végtelen nagy hasznára voltak az embereknek. Ilyen volt a többi között a vándorlás: édes hazánk, esetleg a szomszéd országok be­járása. Nemcsak az iparosok vették nyakukba a világot. Mindenki iparkodott, hogy fiatal korá­ban világot lásson. Persze a világlátásnak akkor nagy szeme volt. Egész vagyont emésztett föl egy-két heti utazás. A diáksereg vakációját rendesen utón töl­tötte. Összeálltak többnyire ketten-ketten. Mert ha többen voltak, nehezen jutottak jó tanyára; egyedül utazni meg unalmas, de veszélyes is. Sokan voltak, akik még pénzt is szereztek. Zeneismeretükkel, élelmességükkel könnyen ju­tottak pénzhez is. Itt-ott koncertet, műkedvelő előadást rendeztek és a tiszteletdijból födözíék a jövő tanévi szükségletüket. Fiatal koromban tizenkét vakációt utaztam keresztül. Összejártam édes hazánk legnagyobb részét. Persze gyalogszerrel. Hűséges utitársam- mal jóelőre megállapítottuk útitervünket, ame­lyet azonban a nagy szívesség, melyben min­denütt részesültünk, alaposan fölforgatott Győr­ből indultunk útra. Első nap, jó későn Ujszőnybe érkeztünk. Ott egy vincellérnél meghűltünk. Szívesen látott vendégek voltunk. A gazda még meg is traktáit bennünket friss gyümölcscsel. Másnap tovább indultunk. A Duna mellett. Nem részletezem utunkat. Vidáman mendegél- tünk. Este Esztergomban voltunk. Persze gyalog nem értünk volna oly messze. De akadt kétszer is kocsi," amely fölvett bennünket s igy a fele utat legalább kocsin jártuk meg. Esztergomban egy napot töltöttünk. Akkor még nem volt készen a Bazilika; de megnéztük. Megnéztünk mindent apróra, folyton az Eszter­gomról tanultakat idéztük emlékezetünkbe. Harmadnap tovább indultunk. Kocsi dol­gában megint nem volt hiány. Háromszor akad­tunk fogatra, amelyen tovább utazhattunk. Az utolsó már jó este felé Budaörsnél fogott el bennünket. Egy budai sváb gazda hajtott utánunk és barátságosan megszólított bennünket: — Wo kengesten hin? — Nach Ofen — válaszoltuk. — Na, setzens auf; — Te — szóltam utitársamhoz. — most kimutathatjuk fogunk fehérét. Ezzel a némettel most németül kell beszélnünk. Mert hát hiába töltögette tanárunk a német szót fejünkbe, bizony nem sok ragadt reánk; legföllebb annyi, amennyit a Grammatikából beszajkoztunk. Most gyukik ki tehát a szeg a zsákból; most tudjuk meg, tudunk-e arabusul A jólelkü sváb beszédbe ereszkedett ve­lünk. De hát nem igen értettük meg egymást, Más a sváb nyelve, más áll a Grammatikában Ki is nevetett bennünket a sváb. Csudálkozott hogy mjkép lehet németül oly gyalázatosa beszélni, mint mi. — Freili, in der Schul lernt ma nix! - mondta nem egyszer. Hanem összemelegedtünk. Hirtelen az kérdi tőlem. — Von wo san ten See?

Next

/
Thumbnails
Contents