Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-12 / 28. szám
Szinérváralja, 1910. Julius 12. — 28. szám. Hetedik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Népszámlálás. (F. É.) Ismét megszámlálják majd országunk lakosságát. A népmozgalmakról vezetett statisztika megkívánja, hogy az időnként felujittassék, hogy megtudjuk, hogy bizonyos időn belül mennyit változott, mennyit szaporodott az ország lakossága. Nálunk tiz évenként szokták megszámlálni az ország népességét s igy ismét megfogjuk tudni azt, hogy Magyar- országnak mennyi jelenben a lakossága. A népszámlálás ebbeli fontosságán kivül azonban még sok olyan adat birtokába juttat, melyek segélyével rájövünk olyan ténybeli dolgokra, melyek következményeiben s eredményében esetleg a magyar faj szupremációjára károsak s épen ezért alkalmasak az ezek ellen való védekezés módjainak megállapitására. így elsősorban megfogjuk tudni, hogy tulajdonképen hány millió magyar ajkú, magyar anyanyelvű, magyar születésű ember lakja a négy folyó és hármas hegy hazáját. Megtudjuk majd mennyi a nemzetiségiek száma s hogy tulajdonképen a kultúra, az Írni olvasás minő fokban van elterjedve, a magyarok, minő fokban a nemzetiségek között. Mert nemcsak a lakosság számarányától függ $f^íh$ly ország uralmának kérdése. Nemcsak’ akkor mondhatjuk, hogy a magyar faj hivatott ez ország kormányzására, amely országot ezer esztendő előtt Árpád vezér karddal hódított meg nemzetének s amelyet ezer esztendő veszedelme, viharja közt véres küzdelmekkel tartottak fenn az utódok számára. Nem csak a számbeli többség az, mely a magyar faj szupremációját ez országban biztosítja, nem csak a történeti múlt s a hagyományok alapján levő jog biztosítja az államhatalmat a magyar fajnak, hanem igenis, ami manapság a legfontosabb a kulturális előrehaladása, melyben épen ugv vezet, sőt nagyobb arányban, mint aminő arányban számbeli fensőbbsége a népszámlálási adatokból majd ki fog derülni. A népszámlálás még egyéb fájó sebeket is ki tud majd mutatni. Nemcsak azt, hogy az ország lakossága kong- lenerál, tehát nem A.épez egységes nemzetet, hanem kifogja mutatni azt a fájó és égető sebünket is, melyet a kivándorlás okoz a magyar nemzetnek. Rengeteg nagy a száma a magyar kivándorlóknak. Szinte olyan félelmetes arányszáma van, hogy ha a növekedés ilyen nagy lesz, mint aminőt a legutóbbi tiz év alatt konstatálhattunk, akkor nem sok idő múlva több mag)rar lesz Amerikában és a szomszédos Romániában, mint ma* gában az anyaországban. S ezért jó a népszámlálás intézménye. De szerintünk a tiz esztendős terminus nagyon is hosszú, mert csakis a nép- számlálások adják meg azt az impulsiv lökést a hatóságoknak s azon tényezőknek, akik a bajokon segíteni tudnak és akarnak, amikor a népszámlálás adataiból merítenek meggyőződést az ország bajaiból s azokról az anomáliákról, melyek megszüntetése elsőrendű érdeke s követelménye ez ország jövendő boldogulásának. A népszámlálás megczáfolja majd azon nemzetiségi törekvések jogosultságát is, melyekkel a külföldi lapok hasábjait tömik tele a lelketlen és hazafiatlan nemzetiségi izgatok. Re fog bizonyosodni, hogy egyetlen nemzetiség még csak megközelítőleg sem éri el azt a rettenetes nagy arányszámot, mely az ország lakosságának magyar ajkú népességét képezi. Re fog bizonyosodni, hogy a magyar faj oly számbeli erősségben képviseli a hatalmat, hogy azon gyöngíteni, azt megingatni nevetséges fáradozás lenne, eredményt elérni más utón, mint a magyar faj vezetésével ebben az országban nem lehet. Hiszen azok az argumentumok, hogy a magyarok ezer esztendőn keresztül A „SZINÉR VAR ALJA“ TÁRCÁJA. ~ Csend volt... Csend volt. Távolból néha-néha Az éj moraja szállt felénk, A liliomok halkan susogtak Egy bánatos, bús költeményt. A liliomok mind fejlehajtvaj Könnyes szemmel néztek le ránk... — Azóta nem tudok feledni Egy kis, fehérruhás leányt. Karaíláth Jenő. Hazafelé. A pályaudvar éttermében üldögélek. Könyököm az asztalra támasztom és nyugodtan figyelem, ami körülöttem történik. Mozgalmas itt most az élet. A vonatokat teletömik hazatérő diákokkal, mindenki fut, tülekedik, első akar lenni, hogy le ne maradjon valahogy az ideges kavarodásban. Mert mi borzasztó lenne, ha meg nem érkeznék a kitűzött időre! . .. Elgondolom, mennyire hű mása ez a jelenet a mai ember életének. Egytől-egyig küzdünk, kapaszkodunk, törtetünk előre; nem nézünk sem jobbra, sem balra. A rideg, fagyos realizmus irtóháborut kezdett a kigunyolt, megvetett idealizmus ellen. Gyökerestől kiakarja tépni az emberek szivéből a poézis legutolsó csiráját is és bágyasztó, sötét tónusokkal festi át a boldog, nyugalmas lét napsugaras derűjét . . . Szinte fázni kezdtem ezektől a fekete gondolatoktól, amikor három, csomagokkal felfegyverkezett utas vonult be a vendéglőbe és letelepedtek az én asztalomhoz. Udvariasan engedelmet kértek tőlem, de én méltatlankodtam magamban, hogy kizavartak a csendes szemlélődésből. Ám később, látva mosolygós képüket, magam is érdeklődni kezdtem irántuk. Egy őszbe csavarodó apa volt, amolyan jómódú kékbeli ember, a két fiával. Amint beszédjükből kivehettem, az egyik fiú a hetedik gimnáziumot végezte, a másik pedig papnövendék volt. Kitünően végezték az évet, ma kapták ki a nagy szünidőt s a legközelebbi vonattal hazafelé repülnek . .. Az apa jó bort rendelt és fiait faggatta, hogy mit ennének. Ezt-e, vagy azt? Amit csak kívánnak, mindent meghozat. Végre is megállapodtak rántott csirkében. — Ne, Pista, válogass! .. . Vagy én adjak? Tudom, hogy nem szeretsz magad venni a tálból. Nesze, itt van egy combja, meg szárnya, te ezt szereted... No, Laci, neked egy nyerője, ez a kedvenc falatod . . . Csak egyetek, igyatok, mert még messze vagyunk hazulról. A két fiatal jóízűen ropogtatta az illatos pecsenyét, de az apa nem igen evett belőle. Talán nem is volt éhes; inkább csak az ösztövór, csontos darabkákat szopogatta, közben folyton gyermekeit nézte, dédelgette. Elmerülten pihentette szemeit a kisebb fiú napbarnitotta, erőtől duzzadó arcán serkedő bajuszán. Aztán tekintete hirtelen a másikra vetődött, annak a hófehér, gyengéd vonásait szemlélgette. Atyai, szerető szive kimondhatatlan örömet érezhetett, mert minden untalan végigsimogatta kezeiket, arcukat. Nem is birt sokszor felelni a sok kérdésre, amivel a fiuk előhozakodtak. — Hát édes anyánk nem beteg ? Az öreg kissé elkomolyodott, de aztán újra felcsillant a szeme. — Még nem egész egészséges; de csak azt várja, hogy ti hazajöjjetek; mindjárt meggyógyul, ügy óhajtozik utánatok; szinte látom már, hogy künn ül a ház előtti kis pádon, szemei fölé teszi a kezét és úgy kémlel bele a messzeségbe. — Hát a ház tája nem változott meg? — Dehogy nem! Kimeszelte anyátok, a földes szobákat kitapasztotta szépen, nekiek pedig valóságos, igazi szobapiktorok festették ki egyik szobánkat. A fiuk tágranyiit szemmel csodálták a meglepetéseket, mik rájuk várnak. Tervezgetni kezdtek, hogy mily jó lesz a vidéket bébarangolniok ; egész napokon át az erdőt, mezőt járják. Felkeresik gyermekkori játszóhelyüket, az ismerős fákat, bokrokat. Az apa folyton kinálgatja őket
