Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-05-04 / 18. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak*. Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő: FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Színérváraljára küldendők. —: Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Május 1. (V. L.) Maia volt istenasszonya a virágnak, a gyöngédségnek, a poezisnek, a pogány kultúra korában. A kereszténység is lefoglalta magának a természet ébredése és virágos köntösbe való öltözése gyönyörű tavaszi idejét, a májust, a mi természetes is, hiszen a keresztény religió, mely a föltámadást hirdeti, beszédesebben, szimboli- kusabban alig tudna mással bizonyitani, mint a májussal, melyben csodás erejét látjuk megújulni évente a természet újra ébredésében, feltámadásában. A modern kultúra embere pedig a ki négy fal közzé ékelve penészvirággá sorvad, — valami sóvár, lelkét emelő, szivét dagasztó érzéssel virrad fel május elsejére, a természet ébredésének örömünnepére. Az utcákon elhangzó ébresztő muzsika egy uj életnek reveilációja. Jelszóvá válik, hogy ki a szabadba és soha divatosabban nem mondják Reosseou nagy elvét: vissza a természethez, — mint május elsején. Ábrándjainknak, poezisünknek, legszebb hagyományainknak gyilkos megölője az a társadalmi, forradalmi jelszó, mely a virágos május elsejét át akarja formálni a vörös májussá. Nem és százszor nem. A társadalmi revolució szimbolikus vörös zászlója nem illik május elsejéhez. És vezessen bármilyen nagy tömegeket a szocial demokrácia az utcatesteken és hangozzék az uj társadalmi törekvéseknek stereotip követelése bármily nagy erővel és kitartással: hirdetjük, hogy ez a propaganda olyan napot foglalt le, a mikor a szivek egészen más érzésekkel vannak telve. Mert május elsejéhez az illik, hogy a legény virágot tegyen kalapjához, a leány virágot tűzzön keblére, a gyermek fonjon a mezőn koszorút, minden rendű ember menjen ki a szabad természetbe megcsodálni a májusi eget és a májusi földet, azúrkékben és a friss Kroloíil smaragdzöldjében, ezt a két csodált . ^ygníyörüséget, melyben van illat és tnadárdal, van dal, költészet és áhitat. Nincs ember, a kiben csak a modern életküzdelem a hangulatokat végkép ki nem irtotta a szívből, (és mennyire szánjuk az ilyen rideg embert,) aki május elsején is szürke hétköznapot érezne. Nincsen ember, bármennyire sulyosodjanak rá az élet gondjai, hogy május elsején valami csodás, lelki hangulattal ne emelné föl lelkét a gondviseléshez, a miért a tavasz balzsamos levegőjét, madár dalát, zöldjét, virágját élvezni engedi. Micsoda kegyetlenség, hogy a társadalmi evolúció éppen ezt, a nagy vallás nélkül is egyetemesen ünnepé avatott napot foglalta 1p a maga propagandájának. Távol legyen tőlünk, mintha a társadalmi egyenlőség és emberi jogok általános megszerzése érdekében megindított társadalmi harcot igaztalannak, céltalannak vagy nem korszellem követelésének tartanok. Csakhogy itt is Madách-csal tartunk: Nem a kakas szavára virrad; de a kakas kiált, hogy virrad! Ám minden tiszteletünk és rokonérzésünk mellett is, melyet az emberi jogokért küzdők iránt érezünk éppen a lelkűnkben vibráló hangulat hiv fel arra, hogy május elsejét igazi rendeltetésének kérjük tőlük is vissza. Legyen továbbra is a tavasz ébredésének, az emberi reménységnek ünnepe a május 1-e, legyen virág, dal, zene poezis e napon. De legyen a május továbbra is a reménykedésnek,a feltámadásnak igazi ünnepe. Legyen ez a reménye az egyesnek is, a nemzetnek is. így kell felfognunk május elsejét ezekben a napokban is, a midőn a szép májusi eget viharfelhők készülnek elborítani és mintha nemzetünkre nehezebb napok készülnének virradni. Lehet ez a borul at rövid életű, hamar oszló és lehet az is, hogy utána a májusi kék ég egy ősi jussaiban előbbre jutó nemzetre ragyog, de lehet az is, hogy a viharfelhők megülik a májusi eget és nemzetünkre az összetartás komoly szüksége, bajok, talán keservek várnak. Mindegy! Megszokta ezt a nemzet, hogy balsors látogassa, hogy ügyei nehézségeken, akadályokon átküzdve mehessenek csak előre. Csak a történelem fáklyájával világítsunk a nemzet jövőjében: legyünk méltók őseinkhez s kövessük őket; nem lesz éjszaka, megvirrad még valaha! Nagyon rossz magyar szó, de igen jellemző: Ugyanis az avatag kalendárium »bájhó«-nak nevezi a május hónapját. Ha nem is magyaros a szó, de igaz. Ó jövel május elsejének nagy hangulata, hints be rózsáiddal a reménykedő, a küzdő, a gondokkal terhes élő nemzedéket. Az erdő hivó lombja, hangos madár dala, a csalitok és mezők tarka mezei virágja, — mindmind csőditsék ki a szoba négy fala közt tespedő modern embereket, hadd szálljon lelkűk föl a szabad égben Isten kárpitja A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Türelem a halálig! Hogy az emberélete küzdelmét elviselhesse, nevezetesen az útjába gördülő akadályokat mindenkor legyőzni képes legyen, oly tulajdonságokra van szüksége, melyek a szervezet oszlopának támogatására hivatvák, mert csakis úgy élhet természetes kívánsága szerint, ha azokat bírja és a körülményekhez képest alkalmazni tudja. Másképpen hasztalan minden fáradozás, mert egy bizonyos határon túl az élet csak kínlódás volna. Ilyen tulajdonságok egyike a türelem. Ez nem elsőrendű helyét foglalja el annak, mit a szív és lélek erényeinek nevezünk, de méltó az említésre, mivel ez a jó sajátságok láncolatában működve sokszor oly hatást gyakorol az élet munkájától kifárasztott testünkre, akárcsak a szervezet táplálására fordított ételmennyiség. De mily nehéz végig szenvedni a türelem kinját, mikor rossz időket élünk, mikor szomorú életünk napról-napra terhesebbé válik; megelégedéseink folyton ritkulnak és egy jobb jövőbe helyezett bizalmunk, úgy a boldogulásra célzó állhatatos munkánk is némely rosszhiszemű elemek részéről elismerés és érték nélkül maradnak! Az érzéketlen elemek, melyeknek gonosz tulajdonságait, sokszor ingyenélő személyek képezik, az ember buzgó munkájából csupán csak hosszú és könyörtelen szenvedést kovácsolnak. El van ismerve ez! Ha a társadalom egyes rétegein végig nézünk, óriási különbségeket tapasztalunk ember és ember között. A születés, vagyon, rang stb. oly tényezők, melyek egyeseknek függési hatalmát kölcsönöznek, másoknak pedig alaltvalősá- got és talán itt tűnik ki legjobban, tisztelt olvasó — az indiferentizmus. Mert megszokott dolog, hogy az erősebb elem lenyűgözi a gyöngébbet. Ily ellentétekből fejlődik aztán az örökös harc. Az erősebb egyén nem rokonszenvez alattvalójával, emez pedig nem hajolhat meg előtte őszinte kegyelettel az elnyomás után, Felbomlik tehát köztük a harmonikus viszony, melyet maga a természet rendje is megköveteli a földi halandó lelki üdvösségéért. A szegény emberre ezer gyötrelem vár az életben bármilyen jó és szorgalmas legyen az. Egyetlen vigasztalását és megzavart lelki nyugalmát még csak a tűrés-szenvedés képes némileg édesíteni. Igen a halálba való tűrés. Más szóval úgy is mondhatnók, hogy a jó tulajdonságoknak eme kis részecskéje, még nehéz viszonyok pillanatában is bizonyos derültséget nyújt az életnek. Boldog az olyan ember, ki e nemes tulajdonsággal van felruházva, mert az örömmel felejt és megbocsájt minden ellenséges indulatot, anélkül, hogy szembe szállna valakivel, bármily dacos lenne a sors, mely őt félrevezetné. Az ő reménysége a gonosz följebbvaló vétkes bűneinek megbánása és jobb útra térés. Oh édes türelem mint ringatod álomba az ! érzésben nemes ember gondolatát édes és szép szavakkal; mint működői közre, hogy a határnélküli zaklatástól elnyomott ember továbbra is reményteljesen folytassa komoly munkáját anélkül, hogy egyetlen kesergő szót is eresztene ajakéról fájdalma enyhítésére! Sok türelmes ember van a világon és az élet kegyetlen játéka épp ezeket szenvedteti legérzékenyebben. Egyszer olaszországi utamban igen kedvező alkalmam kínálkozott megismerkedni egy ilyen emberrel. Emléke ma is él a feljegyzéseim közt, pedig ő már régen alussza örök álmát a »Bel- vedere«-i temetőben. Ez az ember jóságával és ritka türelmével számtalan tévútra bolyongós szivet megtérített, többek közt a saját főnökét is az iránta viselt gyűlölettől, de halált szenvedett. Ez az ember Tonetti Brúnó volt. Olasz származású, C3ak elemi iskolai képzettséggel, de szorgalma által magas erényekhez jutott egyén, ki korán nagy hírnévre tett szert a festészet terén, de arra büszke nem volt, aminthogy nem is vágyott reá. Mint festőművész a díszes ligetekkel körülövezett >Miramara« kertjei közelében levő »Leo- marda Taeres« cégnél volt szegődtetve Olaszországban. Valahányszor ott sétáltam estenkint az örökzöld fenyvesek közt és gyönyörködtem a hűsítő források látásában és valahányszor élveztem a »Miramara« jó levegőjét, szemeim önkénytelenül ez emberre irányultak s a kert sarkában
