Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-04-13 / 15. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes s/.ám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő: FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Finale. Messze szép hazámból, »hallgatva a tenger mormolását« — irom lapomnak e sorokat. Csak az előbb derültem egy angol csapaton, a melynek pincéri előzékenységből kezébe került a Borsszem Jankó. Az egy csöppet se érteit lapnak belpolitikai képeit közönbösen lapozták az angolok. De egyszerre meglepte őket egy elmés helyzetkép. A fiakeres leszáll a bakról. Az utcai szemetes ládára maga elé teríti a Balkán-részletek térképét s csakhamar mellé sorakozik az utca jellegzetes népe: a sarki hordár, a kéményseprő, a pereces, a pucerájos s mivel rendnek muzáj lönni, — természetesen a rendőr is. S nem hiába, hogy a fiakeres emelkedett helyről, a bakról szedte magába »a Kis Kélpesből« a külső politikai háború esélyeit ; mutatja Mist, a hova a Karagyorgye- vicsok mennek minekutána az osztrákmagyar csapatok elfoglalták Beigrádot. Az angol csapat az elmés rajzoló képén a legharsányabban derült, a milyenre Albion szőke fia csak képes. A kimért angliusok kedély lobbanok, a rnelylyel »a Balkán Piemont« hűhóját fogadják világszerte. Eddig is olyanformán voltunk, hogy ha az íróknak persziflaszra alkalmas théma kellett: a Balkánra mentek. Megszokták, hogy minden komoly intézmény odaát valami kedves operette-zamatot kapjon s biztosra veszem, hogy az a hühós nemzeti föl- és leszerelés is asszony-regementesdi hálás thémája lesz az újabb operette-iro- dalomnak. Nem lennénk azonban nemes ellenfél (még ha nemtelenül is bántak el velünk), ha, mikor az ábrándok ragyogó világából leszáll egy nemzet az élet keserű valóságába, — Martialis szatirja jutna eszünkbe és tovább firtatnék az oldaláról thémánkat. Azt tartjuk, hogy a szomszéd, ha mámorából észretér, nem is nagy árt fizetett s külön gondviselés óvta meg a békés jövendőnek nagy ábrándjainak. Hogy melyiknek óvta meg, azt döntse el a. jövő. Nem söprők tovább a messze szomszédban, inkább fordítom figyelmemet az események nagy változata után magyar nemzetemre. Bizonyos nemzeti büszkeséggel teszem ezt. Már annak idején a búr háború iránt mutatkozó rendkívüli érdeklődés a szinmagyar részeken fölkeltette figyelmemet arra, hogy micsoda vitézi, harci tulajdonságok szunnyadoznak a nép fiában. Akkoriban a magyar nép számára szerkesztettem lapot. S igen sürü korrespon- denciám volt a nép fiaival. Kedves emlékemül őrzöm még ma is azt a levelet, melyben arra kérnek föl, szerezzek a föld- mivelésügyi minisztériumtól ezer puskát. Mert lám a búr parasztok is, hogy győzik. A naiv néphit azért fordult puskabeszerzési kérelmével éppen közvetítésemmel Darányihoz, mert megszokta, hogy tőle kapja az eperfát, a jó legelőt, tehenet, a vetőmagot, a szölővesszőt, — s igy abban a jámbor hitben volt, hogy meglesz a puska is. Ez az egy levél is vitézi tettekért való lappangó hevületnek beszédes bizonyítéka. Most még közelebb készült a puskaropogás. És nincs olyan politikai iskolázottság, mely egy szerb-magyar háborúnak akár érzelmi, akár gazdasági okokból való eredetét igazolhatná, avagy azt csak bizonyítani is megkísértené, hogy az a háború akár hódítás, akár a meglevőnek biztosítása céljából célszerű és észszerű magyar szempontból. És mégis mit tapasztalunk? Valami jóleső nemzeti öntudatot és elszántságot. A régi katonanemzet erényei mutatkoztak s ha itt-ott el is csöppent az édes anya könnye, de az anyai szemekből előragyogott az a büszke hit, hogy az ellenséggel, mely harcba kényszerűen, — elbánunk. Ez volt az elmúlt napoknak legörömkeltőbb tanulsága. Szinte sokan sajnálják is már, hogy a leszámolás elmaradt, mert a harci készülődés az erőnek és bátorságnak sok sikert ígérő energiájával gyönyörködtetett. Jó ennek tanulságaival bíbelődni, ha tartalék nélkül örülünk is a békének. A Kossuth-muzeum 25 éves jubileuma. Aki igaz szívvel és nyugodt lélekkel magyarnak meri magát nevezni, az megszivlelendi e cikk keretében közölt sorokat. Nem laptölteléket Írunk, hanem az őszinte szív sugallatával szólunk az igaz emberhez, de meg különösen szólunk a magyar emberhez. El e még a magyar emberben egy olyan picinyke hajszál-edény, egy láthatatlan finom ide- gecske, amely néha-néha a kegyelet érzését hozza rezgésbe? Ha igen, akkor ezen csekélyke kegyelet érzelmét, melyet a lét küzdelme, a durvaságig hajszolt realizmus még meghagyott bensőnkben, kire fordítsuk másra, mint történelmünk nagyjaira s ezek közül a legkiválóbbra Kossuth Lajos emlékére? De ne csüggedjünk! Korunk egoizmusa még nem ölte ki a magyar lélekből a hazafiasság s az ezzel kapcsolatban levő kegyeletnek szent érzelmeit. Van még idealizmus, lelkesedés és .ájdozatkészség a magyarban akkor, ha Kossuth Lajos szent emlékéről van szó. Csak ki kell használni az elrejtett és kiaknázhatatlan magyar hazafiasságot és áldozatkészségét. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGÁJA. Hazug betűk. Várnai Miklós, aki jeles toliu fiatal szociológus hírében állott, felháborodástól tüzelő czik- ket irt a lapjába azokról a »ripőkökről,« akik védtelen nőket szólitgatnak meg az utczán s a legszemtelenebb czinizmussal kíséretüket ajánlják fel nekik. Várnai e czikkben felszólította a nőket, hogy hasonló inzultus esetében vegyék bátran igénybe a rendőrség segítségét, mert máskép lehetetlen a társadalmat az aszfalíbe- tyárok salakjától megtisztítani. A czikk élénk visszhangra talált a nők körében, Várnait másnap egész garmada levélben üdvözölték erélyes és bátor állásfoglalásáért. Az egyik levelet, amely Bartos Eveline aláírással volt ellátva, ki is adták az újságban, jeléül a lázadozó czikk nagy hatásának. Várnai örült a sikernek s a szerkesztőségi íróasztal mellett büszke élvezettel olvasgatta a czimére érkezett illatos válaszokat. Este nyolcz óra volt s a szerkesztőség termei lassankint kiürültek. — Nem jössz vacsorázni ? — kérdezte Várnaitól a rendőri riporter. — Nem ... nem mehetek veled. Pár perez múlva Várnai a fiókjába zárta a leveleket és halkan fülvörészve távozott. Enyhe est volt. Az égen tiszta fényben i tündököltek a csillagok. Az utczasoron kelle- | mes, langyos szellők bujkáltak. Az első tavaszi nap! A járókelők, akik tegnap még feltürt gallérral siettek otthonukba, meglassították léptei- ! két és sóvár, remegő ajakkal szívták magukba a tavasz első gyönge fuvalmát. Várnai sem sietett. Lassú, ringó léptekkel sétált a ragyogóan megvilágított körúton és méla kedvvel nézte a kényelmesen tovahömpölygő sokaságot. Pillantása nem kerülte el a szép asszonyokat sem. Egy-egy karcsú nőalaknak hosszasan, epedően utána nézett. Éppen a megszokott vendéglőjébe akart belépni, amikor a szomszéd utczából egy feltűnően gracziozus termetű, csinos arczu nő fordult ki a körútra. Várnai megállóit. A nő éppen mellette haladt el s ő mélyen j a szeme közé nézett. De szemének sóvár be- j széde nem kapott választ. A nő, mintha néma ! bámulóját észre sem vette volna, folytatta útját. Várnait bosszantotta ez a mellőzés. És hirtelen elhatározással utána sietett. Néhány perez múlva elérte, az oldalára került és megemelte a kalapját. — Jó estét! A nő lenéző pillantással nézte végig. — Nem ismerem önt! — Oh ezen könnyen lehetne segíteni . . . — De kérem, hogyan lehet egy védtelen nőt igy megtámadni ? — Ha elfogadja a kíséretemet, nem lesz többé védtelen . . . A nő mosolygott, de látszott rajta, hogy mosolyát elrejteni igyekszik. Várnai azonban észrevette. — Ön mosolyog ? Ez a megbocsátás első biztató jele ! — Túlságos fontosságot tulajdonit neki! — Nem, nem! Ön megbocsát, ugy-e ? És nem haragszik . . . — Ön képzelődik uram! — Boldoggá tenne, ha egy parányi reményt nyújtana arra, hogy képzelődésemnek némi alapja van. — Sajnálom, de igazán . . . — Az a kor, amikor az emberek rideg egykedvűséggel sebezték és kínozták egymást, régen letűnt. Ön nem lehet oly kegyetlen, hogy ... — Látja, miért erőszakoskodik? Ön úriembernek látszik. A viselkedése azonban . . . — Az Istenért, ne folytassa ! Szeretek gyönyörködni mindenben, ami szép. Engedje meg tehát, hogy gyönyörködhessem Önben ! — Köszönöm, de ha szépnek tart, miben kételkednem kell, kissé távolabbról is gyönyörködhetnék bennem.
