Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-04-06 / 14. szám
(2) 14. szám. SZINÉRVÁRAL A miveit vidékek földjein okoznak e nyulak milliói, mikor kieszik a vetőmagot s nem hagynak egy fűszálat sem a mértföldekre terjedő legelőn. Az Egyesült-Államok évente egy millió koronát áldoznak a nyulak kiirtására. Mindeddig sikertelenül! De miért beszélek a nyulról, mikor a verebet írtam a czimbe? Hát van valami hasonlatosság közte és a veréb földrajzi elterjedésében. Európa megajándékozta az 50. és 60-as években Eszakamerika egyesült államait a verébbel, hogy ez meg fogja védeni a gabonaféléket a rovar-károktól. Ez a jóhiszemű importálás is éppen úgy j sikerült, mint a nyulé! . . A tenyésztés nagy- szerű szaporodással járt: s a gabonatermesztésre országos csapássá vált. Most mindenáron szabadulni akarnak a verébtől! Egész irodalma támadt a verébirtásnak, mi több: ott a törvényhozás is foglalkozott már a verebekkel, s kimondotta: hogy kihágást követ el, aki a verebeket gondozza vagy védelemben részesíti. Hasznos-e hát a veréb, vagy káros f Nálunk elég sokáig volt vitás ez a kérdés. Ennek a merész és szemtelenül élelmes madárnak az ügyében a vád és védelem elég hosszan folyt már; ideje, hogy ítélethozatalra kerüljön a sor! Leghivatottabb az itéletmondásra a magyar ornithologiai központ, hol az országos tapasztalatokra, minden irányú s nagyarányú megfi- j gyelésekre alapítva mondja ezt az ítéletet Her- \ mann Ottó tudósunk. madarak hasznáról és káráról« szóló legújabb kiadású, rendkívül vonzó müvében. így szól az ítélet: »Mikor a gabonának tejes a szeme, ráveti magát a mezőre s nemcsak a maga, de csimazai gyomrát is avval töltögeti; mikor meg a gabona meg van már érve, seregbe verődik, ráveti magát és beleront és többet ver ki a kalászból, mint amennyivel jóllakhatnék. Rámegy a cseresznyére, az eperre, mindenféle magra, közbe elcsipdesi a zsenge rügyet, a zsenge hajtásnak hegyét és a többit. Hiszen igaz, hogy a cserebogaras évben ezt is fogyasztja és rájár a katonabogárra is, de mi- j helyt könnyebben szerezhető táplálékra bukkan, ! otthagyja a kártékony rovarok irtását és ráveti magát a termesztményekre.« Ez is elég, ha több nincs a rováson, j De van! Verekedő természete, szemtelen tolako- j dása közmondásos, de csak azóta vetünk nagyobb ügyet e bosszantó tulajdonságaira, mióta az igazán hasznos más madárkáknak akarjuk megadni a szaporodás kedvezőbb körülményeit, j És ebbeli legjobb törekvésünkben gyűlik meg a bajunk a verébbel. Nemcsak az áll tehát a rovásán, hogy gazdasági szempontból nagyobb a kártétele, mint a haszna; hanem ő a legfőbb oka annak, hogy a fészekodukkal nem bírjuk a hasznos madarak tenyésztését olyan föltűnő sikerrel bemutatni a közönségnek, mint ahogy azt szeretnék és mint ahogy különben lehetne. Mikor a városi mükertben elhelyezett fé- szekoduinkat október hó közepén átvizsgáltam az á. v. e. alelnökével, Szakács Ö. tanár úrral, a tapasztalat ismét arról győzött meg, hogy a kitett fészekodu ellenőrzés és kezelés nélkül verébtenyésztők lennének. Pontos jegyzéket vezetünk itt a számokkal jelölt mesterséges odúk lakóiról s azt már örömmel láttuk, hogy amelyikből a verébfészket atojásokkal együtt kidobtuk: több esetben utánna hasznos madárka foglalta el s költött benne. A verebeket tehát nemcsak az odúkból kell kilakatoltatni, tojásaikat elpusztítani, hanem ahol nagyobb csapatba verődnek, ott söréttel tömegesen irtani is szükséges. Megint Herman Ottó Ítéletét czitálom: »Nem marad más hátra, mint a sörétezés, mert különben czingék helyett verebet tenyésztünk.« Végezzék a verébirtást felnőtt, érett emberek. Iskolákban csak szűkszavúan, mérsékelt módon lehet szó a verébirtásról. Nem volna ugyanis helyes a tanulókat ebben az irányban serkenteni s az irtásra mintegy rászabadítani; nemcsak az állatkínzás bő alkalma s ellenőrizhetetlen volta miatt, hanem azért is, mert a verébcsoportba verődő más madárkák (pipiske, sármány, czinke stb.) is áldozatul esnének a kellő ismeret és vigyázat nélkül végzett irtásnak. Olyan végezze tehát, aki a czél tudatában se meggondolatlanságot, sem kínzást nem követ el, hanem kellő ismerettel s körültekintéssel bir. Ezt legjobban az állatvédő egylet tagjairól lehet föltenni s kívánni. Hogy egyes természetrajzok, iskolai olvasókönyvek még pártolólag szólnak a verébről: ennék az az oka, hogy eleddig nem volt tisztázva a verébügy. Tisztázta azonban a föntebb közölt ítélet; ne legyen tehát tovább ingadozás e kérdésben! Sok tapasztalat és megfigyelés után ki van a fejére mondva, hogy kártékony, nem érdemel hát védelmet. Udvaromban elégszer láttam, hogy mihelyt egy czinke vagy ökörszem kíváncsiságból bele- bujt a fészekoduba, a verebek ott termettek és lármás támadásaikkal elzavarták. A cinke ugyan nem fél a verébtől, de a folytonos, lármás bosszantásokat ő sem szereti. (Nyugtalanítja a veréb az etetőben is a czin- két.Ő ugyan nem kedveli a madárkalácsot, de sokszor láttam, hogy az etetőben levő czinké- hez lármásan odacsapott s elriasztotta csak azért, hogy az se egyék. Ez a bosszantó tulajdonsága nagyon hasonlít a szénán fekvő kutya önzéséhez. Volt e tél elején egy gyönyörű vörösszépen iveit szemöldökét. Piczi piros ajka szélei reszketlek: az aranyoszlopok elfogytak, remegő kézzel bankót keresett elő a ridiküljéből. A bankó is elment Azután egy másik is és még egy harmadik. Végül újra aprópénz került elő a ridikülből. Ez is elúszott. A szép asszony sápadtan kelt fel a helyéről. Amikor kibontakozott a tömegből, kábultan simította végig a homlokát, mintha csak most kezdene arra eszmélni, ami történt és támolygó lépésekkel indult a kijáró felé. Ekkor megszólítottam : — Madame ! sokat vesztett ? — Nagyon sokat! felelte kétségbeesetten. — Körülbelül mennyit ? — Ezer frankot! Elmosolyodtam. Ez a csekély összeg komikus ellentétben volt a szép asszony rettentő kétségbeesésével. — No hiszen ez még nem olyan nagy szerencsétlenség! — Rám nézve valóságos szerencsétlenség, mondta szép, tiszta kék szemét, melyekben köny- nyek csillogtak, rám emelve. S azután elmondta, hogy egy drezdai kereskedő felesége. A rivierán töltött nehány hetet. Most utazott, hazafelé, amikor az ördög rávitte, hogy itt kiszálljon és kipróbálja a szerencséjét És mindenét elvesztette. Az útiköltséget, a szállodapénzt, mindent. — Ötven soum maradt! mondta teljes kétségbeeséssel. Már most mit tegyek? Annyi pénzem sincs, hogy táviratozzak. És vacsorára sem maradt! — Egy ilyen szép asszonynak sohasem kell kétségbeesni, feleltem én. Vacsorára legyen az én vendégem! A szép asszony szemeiben az ébredő harag villámai czikáztak. — És ha elfogadja a meghívásomat, szívesen bocsátók rendelkezésére ötszáz frankot. Az aszony arcza lángba borult, keményen összeszoritoita az ajkát. Azt hittem, hogy ösz- szeszid, vagy elszalad tőlem. Egyszerre rekedten, elszántan megszólalt: — Adja ide azt az ötszáz frankot! Visszamentünk a roulett asztal mellé. Az asszony leült a játékhoz, én újra elfoglaltam pihenő helyemet. Folytattuk ott, ahol az imént elhagytuk. De most, mintha babonás szerencsét hozott volna az én pénzem, az asszony nyert, egyre nyert. Az aranvoszlopoeskák visszavándoroltak, egyik bankó a másik után tűnt eí a ri- dikülben. Az én számításom szerint rövid egy óra alatt, kétezer frankot nyert az én pénzemmel. Ekkor felállt a játéktól. Szemeivel engem keresett a tömegben. Boldogan siettem hozzá. — Madame ! Gratutá ok, hogy szerencsét hoztam önnek ! Mosolyogva bólintott a fejével és kezembe nyomott egy csomó papírpénzt,. — Köszönöm uram! Itt az ötszáz frankja! Jó napot. — De madame! mondtam én dadogva, hiszen ez nem sürgős. És ha jól emlékszem, én meghívtam önt vacsorára! Gyilkos szemekkel nézett végig rajtam: — Uram! Én tisztességes asszony vagyok! És fölemelt fővel ellebegett. Benda Jenő. 1909. Április 6. begyem az udvarban. A vadszőlő bogyóit is i eddegélte, csaknem egész nap az udvarban volt. j Heteken át az egyik fészekoduban töltötte az . éjeket. Alkonyaikor a szemem láttára surrant bele. A verebek sokszor molesztálták szegényt. I Egyszer eltűnt. Többé nem jött. A verébnek kevés számú pártolói a hernyózó hasznát emlegetik. Állítólag 3 ezer her- ; nyót is elhord egy hét alatt fiainak. Szőlő- és I gyümölcstermelő gazdáink figyeljék csak jobban meg: a verébtől ez se tiszta haszon. Ennek a sviháknak ugyanis egyik legkedvesebb eledele a gyümölcsfák virágbimbója. Egy amerikai farmer megfigyelése szerint egy veréb a baraczk- fáról másfél perez alatt 19 virágot tépett le. Sok kárt tesz az almafán is! Szőlőben pedig azzal, hogy nagyon sok szemet megcsipked csak úgy válogatásból s duskálkodásávai tízszer annyi szemet tesz tönkre, mint amennyit megeszik. Megcsipkedett szemekre ugyanis szívesen megy a darázs, sok egyéb rovar: természetesen nem a kár jóvátétele végett! Még egyszer visszamutatok arra a tűrhetetlen kártételére, hogy odulakó kiválóan hasznos madárkáinkat kizaklatja fészkükből. Amint a gyökérszálacskákat kezdi a cinke az odúba hordani: a verebek megszállják az odút, elmarják a czinkét. Összefoglalva : a veréb nem érdemel védelmet, irtani kell. Természetesen legjobb a tojásait pusztítani, mert igy a legcsekélyebb kínzást sem követjük el. Csörgey T. írja, hogy Németország több vidékén mindkét verébfajt (t. i. a házit és mezeit) erősen irtják s mindenütt azt tapasztalták, hogy amily mértékben fogy a veréb, oly mértékben szaporodnak az igazán hasznos rovarevők, úgy az odulakók, mint a szabadon fészkelők. Kerekes József. Béke! Minden kuliurtörekvés erkölcsi szellemével ellenkezik a barbárság bármely formájának megtürése, még jobban persze: barbár eszmék j vagy intézmények erőszakos fenntartása. Ezért j megostromolandó és megsemmisítendő az erő- I szak eszméjét megtestesítő, a társadalmi jog egyszerű fogalmát meghamisító és összezavaró militarizmus intézménye. A sok ellentmondás közt, melyet a haladó kultúra megismerései és a hagyomány ápolására való törekvés kényszerit ránk: centrális szerepet visz a háború és a béke eszméjének ellentmondása. Amig egyrészt erkölcsi és tudományos belátásunk a háborút eliiélteti velünk, i addig jogérzékünket mesterségesen úgy meg | tudják nyomorítani, hogy tűrjük,, sőt elismerjük i a czéljait szolgáló berendezéseket és intézmé- ! nyékét. Ezt az ellentmondást keserűen érzi minden j kulturmozgalom, amely a társadalom eí kölcsi és ! gazdasági emelésére törekszik. Megérzi első- i sorban, mert ellenfele a gazdasági erő akkora részének ura, hogy minden más törekvés elől elvonja a szükséges anyagi eszközöket, más- j részt pedig ez az ellenfél rettenetes szellemi infekeziót terjeszt. Panaszkodunk az emberek egoizmusáról, j erőszakosságáról, rosszhiszeműségéről. Fájlaljuk az embertársaink jogainak nyilvánvaló eliiprá- ; sát. Tanítjuk a feiebaráti szeretet törvényét a j vallás és az állam tanai szerint. Ne ölj! parancsoljuk. S aztán ifjúsága virágában, pályája kezdetén kiragadják a fiatal embert életének megalapozásából, hogy évekig j mást se tanuljon, mint ölni: rendszeresen, biz- : tosan, pontosan. Szeresd felebarátodat, mint lenmagadat, ; szól a legfelsőbb erkölcsi törvény. De jaj annak a katonának, akinek gyilkolást parancsoló vezényszó idejében eszébe jutna ez a szelíd | szózat. Amint a háború szele végigsuhan az or- ! szagon, tüstént milliárdok állanak rendelkezésre. Kullurczélokra soha sincsen pénz, ha csak a perselyekben gyűlő filléreket nem tekintjük annak. Hiába ulalunk arra a 80000 emberre, kikel évenkint a tuberkulózis pusziit el hazánkban. Megmentésükre, további nemzedékek sorvadásának megelőzésére »nincsen pénz.« Százezrekre megy hazánk analfabétáinak száma. A kormány kénytelen elismerni, hogy pénz hiányában nem tud szervezni annyi iskolát, amennyi e szörnyű baj kiirtására kellene. Van egy gyönyörűségesen megalapozott gyermekvédelmi intézményünk. Tudjuk, hogy tetőzetlen, mert csak 15 éves koráig védi a gyér-
